Bárányi Ildikó : Búcsú az összkomforttól. I. Változat: Garzon a negyediken

Második szereplő: GIZELLA – Első rész *

 

Ha el tudnám magyarázni, legalább magamnak, hogy MOST miért nem alszom… nem üvölt senki, nem fáj semmim, tapogathatom…, egy kicsikét zsibbadt a heg környéke, de ettől igazán alhatna az ember.

Az sem igaz, hogy zavar a forgalom. Az autók zaja csak halk morajként ér fel ide az emeletre, mint egy távoli üzenet — na, ne izgulj, neked már senki se üzenget —, talán a fények a hibásak. Na, nem ez a vibráló kis valami, amit az ablak úgy szór szét a falon, mint szél a vizet, hanem az autók fénycsóvái, ahogy átpásztázzák a szobát, faltól-falig. Bebújnak a sarkokba, nekicsapódnak az ágyamnak, — az agyamnak —, a legbékésebb tárgyaknak, a csillár esetlen kis karjait tengeri szörny csápjaivá változtatják, mely hol kinyúlik — mint most is —, hol visszahúzódik, hogy a másik nyúljon meg, mint most — na tessék!  Nem tehetek róla, de ilyenkor az autó moraja helyett vijjogó szirénákat hallok… és ott ülünk a pincében, én az anyám oldalához bújva — belé kapaszkodva —, ő húgomat csitítja, karjában ringatja…

Máig sem értem, milyen logika alapján menekített anyám a háború alatt faluról városra… Egy nagy bérpalota házmesteri lakásában laktunk és olyan természetesen jártunk a pincébe riadó idején, mint máskor az iskolába.

Ülök a pincesarokban összekuporodva és bámulom a tenyérnyi ablakot, ahogy sétál mögötte a fénycsóva, forog!  — nem is egy. Kettő, négy, jobbról és balról, metszik egymást, akár a sziréna a fülemet. És akkor egy sugárkéve az ablakba téved a sötét ég helyett, végigsétál a pincén, faltól-falig, bebújik a sarkokba, belehasít a szemembe, kíméletlenül megmutatja egy pillanatra a ház teljes nyomorát: a rongyokban, félelemtől didergő Kati nénit — amint éppen keresztet vet —, Mancit, eltakarja az arcát, azt hiszi, akkor nem lel rá semmi szörnyűség; aztán tovább kúszik a részeg Minya bácsira, megdicsőült bamba arccal bámul a semmibe, mint aki egy szórakoztató filmet lát. Csak egy villanás az egész, a fény tovább kúszik, hogy újabb arcot meztelenítsen le.

De engem valamennyi közül egyetlen egy érdekel csak igazán, a Jóskáé…

Nem kellett volna odanézzek! Igaza van Mancinak. Az ember takarja el az arcát, hunyja be a szemét, semmit se látni jobb, akkor az emberek megmaradnak annak, aminek hittük őket, hősnek, tisztának, erősnek, bátornak… igaznak… és jobb, ha az ember behunyja a szemét, fejére húzza a takarót, akkor nem  zavarják se fények se emlékek.

Különben is, annyi év óta először látsz fénycsóvát táncolni a falon? Mostanig nem jutott eszedbe a fiatalságodat siratni? Miért pont most lett neked fontos, hogy az a fiú, akit a legjobbnak hittél, és akivel egy délután a pince priccsen lefeküdtél, csak hazudta neked a szerelmet? Na és?!… Egyszer meg kellett történnie, vagy gondolod, jobb lett volna, ha a katonák erőszakolnak meg? Így legalább egy darabig hitted, hogy igazán szeret valaki. És még az se lehetetlen, hogy tényleg szeretett is, csak félelmében bújt össze azzal a kis bárcással az első emeletről. Ő másképpen takarta el az arcát, nem úgy, mint Manci…

Sohase engedtem magamhoz közel többé, pedig járt utánam azután is, esküdözött, hogy nem tehet semmiről, az a szégyentelen cafka valóságosan rámászott, nem csaphatott botrányt, annyi ismerős előtt… És ha így is volt, ha egyszer az életben szeretett valaki, akkor az mit változtat? Azt hiszed, ettől más lehetett volna valami is?! Ahogy vége lett a háborúnak hazacipekedtünk az üres házba, üres istállóval, csupasz kerttel. Férfi nélkül, anyámmal nekünk kettőnknek kellett újrateremteni az életet. Úgy szerethettük volna egymást az alig tizenhét éves Jóskával, mint a könyvekben… Akkor is hozzá kellett volna mennem negyvennyolcban Rádulyhoz…

Mit tehettem volna? Ha anyám azonnal megtudja, hogy apám halott, talán férjhez ment volna ő, és másképpen alakul az én életem. De nem tudta. Egyre várta haza, s nem jött.

Na, fene! Szerinted már az is jobb lett volna, ha apád hamarabb hal meg, vagy hamarabb tudod meg, legalább… Most is csak a saját nyavalyás sorsod miatt emlegeted fel, eszedbe se jut, vajon hol porlad szegény, fű nő-e fölötte, vagy gabona, és vajon, aludt-e a halála előtti éjszakán?! Ágyúszó volt-e, ami nem hagyta, vagy az otthon emléke?

Badarság? Badarság. Persze, hogy aludt — örült, hogy alhat —, hogy nem kell menetelnie, hogy… Halvány fogalmam sincs róla, hogy egyáltalán mit gondolhatott. Mik jutnak eszembe?! Be kellene venni egy nyugtatót. A kórházban is egészen jól aludtam vele, pedig akkor még fájt a vágásom. Köhögni, tüsszenteni, megfordulni kész kín volt…, nevetni sem tudtam. Egy ilyen seb teljes közömbösségre kárhoztatja az embert. Dühöngeni lehetett volna, az fizikailag nem fájdalmas, de én már évtizedek óta leszoktattam magam az erős érzelmi megnyilatkozásokról és most az egyszer, talán először az életben, nem is lett volna rá okom.

Csak a nagy képzeletbeli szeretkezésekről nem tudtam  — és nem  is akartam — leszoktatni magam. Azelőtt, ha nem tudtam azonnal elaludni, elképzeltem, hogy… talán most újra el tudnám képzelni… Állok vihar előtti fülledtségben, a kis park közepén, levél se mozdul. Minden pórusom szelet és esőt vár, nézem a felhőtől terhes eget, s várom, hogy befejeződjön a vajúdás: eredne el végre, könnyebbedne meg testem, lelkem, — villámlana, dörögne bár! S akkor hátulról, nesztelen léptekkel hozzám érkezik — mindegy, hogy ki —, egy kicsit olyan, mint Jóska volt, egy kicsit olyan, mint… —, de hiszen akkoriban még nem is ismertem…— befogja a szemem.

Találd ki, ki vagyok!? — Én addig se láttam, most se látom; mégis tudom, hogy milyen, de nem tudom, kicsoda, s ezt meg is mondom.

Nem láthatsz meg soha, csak érezhetsz! — válaszol az ismeretlen, s két karját szorosan keresztbe fonja a mellemen. Forró lehelete a tarkóm, puha szája a nyakam csiklandozza. Lázas keze végigtapogat… Szorosra zárom a combjaimat, jobban, jobban! — és hiába… nem megy már!…

Régen ilyenkor kitört a vihar, végig rázta a park fáit és a testemet, elindult a szél, süvöltését szinte most is hallom, mindig szívritmusra fújt — s esőáztatta, nedves testtel, mint könnyű felhőcafat beúsztam az álom kékjébe és éreztem, hogy átsüt rajtam a nap… Nagyot és egészségeset aludtam. Igaz, nagy szükségem is volt rá mindig, különben dehogy bírtam volna a gürcölős másnapot.

Ma? — se vihar, se megváltás! — se gürcölés holnap. S ha ilyen jól megy dolgod, akkor mi bajod öreglyány? Vedd be azt az altatót! Gondolkozz végre egy kicsit! Holnap bármilyen hideg lehet reggel, nem kell hajnalban kelned. A villamosról se löknek le… Addig lustálkodhatsz, ameddig jólesik. A hamut nem kell kikotorni, szenet és fát se cipelsz, a kályha se füstöl, mint annyi száz és ezer napon eddig az életedben. Igaz, hogy olyan igazi otthoni meleg se lesz, mint a kemencepadkán valaha, de nem lehet minden éppen tökéletes. Minden spórolás ellenére fűtenek annyit, hogy tizennégy-tizenöt fok legyen, majd egy kicsit melegebben öltözöl… Hidegvíz se loccsan az inadra, miközben cipeled a kútról, kádban lubickolhatsz, folyik a melegvíz, igaz, hogy órarend szerint és lesni kell, hogy mikor adják meg, de itthon vagy, ráérsz kivárni. A szükség se fagy beléd, az udvar végében csepegő eresz alatt. Ha megéheznél, csak kinyitod a hűtőt, begyújtod a gázt.

S ha a gyufa kialszik véletlenül?… Akár be is veheted azt az altatót… Na nem! Ezentúl már csak biztosra megyek. Egyszerre mindig csak tíz tablettát adnak — s addig még annyi éjszakát kell átvirrasztani!…

Nem is értem, mi bajom a virrasztással? Hiszen életemben többször voltam kénytelen nappal aludni, mint éjszaka, s akkor se igen lehetett. Igazán itt lenne az ideje, hogy bepótoljam… Persze mindez csak az után, hogy anyám lebetegedett. Eleinte egészen normálisan éltünk. Rádulyék háza szomszédos volt, a földjeink is. Ő segített megdolgozni anyám és a húgom részét is. Este, ha fáradtan hazajött, korán lefeküdtünk. Előtte frissen mosdott, de csak ahol érte a lavórban, így aztán egy kicsit mindig szagos maradt. Az öleléssel is sietett, tán hogy hamarabb alhassék. Igaz, én se tartóztattam. Utána rendszerint nem tudtam elaludni — az a furcsa, vihar előtti feszültség nem hagyott. S mikor Ráduly már javában horkolt, olyankor jött az a valaki, befogta a szemem.

Találd ki, ki vagyok!?…

Ha nem nyugtalanít, hogy miért nem lett gyermekem, talán még boldog is lettem volna. Orvoshoz mentem. Beutaltak, kivizsgáltak és megállapították, hogy soha nem lehet gyermekem. De, hogy tulajdonképpen mi romlott el bennem végérvényesen, mikor és miért, azt nem magyarázta el soha senki. Rossz volt tudni, hogy nem vagyok rendes.

Attól kezdve Ráduly mintha még jobban sietett volna… vagy csak nekem tűnik így, utólag, mert tudom, hogy mi következett.

Mikor az utolsó hadifoglyok is hazajöttek és apám nem volt közöttük, anyánkat mintha kicserélték volna. Lehet, a húgom is hiányzott neki, közben beadtuk a városi iskolába, az internátusba.

Elrepült a Madárka… — mondogatta néha. Így nevezte, mert úgy tudott csacsogni, akár az a bizonyos az énekben. Szótlanságom és gyermektelenségem nem nagy vigasztalás lehetett helyette. A földet is bánta nagyon, sűrű sóhajtozások közt telt el az a nap, amelyiken a kollektívnek aláirt. De mikor a lovakat s a szekeret is elvitték, s a véletlenül visszaszerzett láncboronát és az ekét is leakasztották a csőr oldaláról s hanyagul a szekérderékba lódították, akkor a könnye is eleredt:

Szegény apád, Isten nyugosztalja! Tiszta szerencse, hogy meg nem érte ezt…

Következő évben, mire megjött az őszi eső, anyánkat szél érte. A bal fele teljesen megbénult. Beszélni se tudott rendesen, csak én tudtam nagy nehezen, úgy két hét múlva megérteni, hogy mit üvölt, mert — biztosan mérgében, hogy nem tudja rendesen kimondani —, mindig csak kiabálva beszélt. Hanem olyan fél bénán is tudta dobálni magát. Megtörtént, hogy leesett az ágyról. Mikor székeket raktam melléje, hogy biztonságban legyen, míg kénytelen voltam máshol lenni, órák hosszat üvöltözte, hogy — „börtön, börtön!”

Emiatt éjjel se mertem magára hagyni. Etetni, tisztába tenni, mosni, vasalni, főzni, vigyázni s az egészet újra előröl — ez lett az életem.

Melléje költöztem a dupla ágyba, apám helyébe, mintha csak egy holtat helyettesítenék, mintha magam is halott, vagy legalább is halálraítélt lennék. Irtóztam még a fekhelytől is… s szenvelegtem ebben az elképzelt szerepben. Persze, ezen most már csak röhögni lehet. Hiszen mindenki halálraítélt, aki megszületett — a kérdés csak az, hogy mikor és hogyan…

De akkor — emlékszem —, féltem a haláltól. Nem, nem anyámat féltettem a meghalástól, az szinte eszembe se jutott, hogy ő is meghalhat, vagy, hogy pláne ő halhat meg. Magamat féltettem, a saját halálomat féltem. Nem is volt rossz az előérzetem. Anyám tíz évig feküdt bénán és szinte némán, eközben négyszer sikerült begyógyítanom a felfekvéseit. Az orvos mindannyiszor gratulált. S a tíz év alatt, ott, a dupla ágy túlsó oldalán százszor és ezerszer haltam meg én.

Egy idő után aztán, már inkább kívántam, mint féltem a halált. De akkor is tudtam volna aludni! Az egész napos robot után, alig vártam, hogy ágyba kerüljek. Anyám, mintha csak megérezte volna, mikor alszom el, azonnal átnyúlt hozzám az ép kezével, nyögött, nyüszített, amíg csak felébredtem.

Nem tudott aludni szegény, s ezen én akkor hogy‘ csodálkoztam. Ilyenkor meggyújtottam a lámpát és olvastam neki a Bibliát, míg el nem aludt. Némelyik részt még most is kívülről tudom:

 

„Ha mérlegre tudnám tenni bánatomat

és minden bajomat megmérhetném

tenger homokjánál nehezebbet nyomna…”

 

Úgy látszik jól keresgéltem a szent könyvben, mert megtaláltam benne minden búmat, szép szavakba fonottan, mintha egyenesen csak nekem írták volna. Én értettem, amit mondott, anyám csak az összecsengő szavak muzsikáját hallotta és belealudt.

 

„Ó, ha teljesülhetne kívánságom

és Isten megadná, mit úgy szeretnék!

Jó volna, ha Isten összezúzna,

fölemelné kezét és megölne…”

 

…itt még volt valami, erre nem emlékszem…

 

„De hol vegyek erőt végső kitartáshoz?

Mikor jön a vég, hogy türelmesen várjam?

Erős vagyok tán, olyan, mint a szikla,

talán kemény ércből jött létre a testem?”

 

De hát elmondhattam volna-e anyámnak mindazt, ami történt, részben miatta és mellette? Először is, húgomat hazahoztuk az iskolából, hogy itthon segítsen. Akkortájt két lei-t adtak a kollektív gazdaságban egy munkanapegységre, én nem tudtam a mezőre járni.

Nagyocska már a húgod, tizenhét éves. Nem kívánhatod, hogy egyedül tartsak el négy személyt, s még a bennlakását is fizessem — magyarázta Ráduly, és én beleegyeztem.

Hiszen az ő beteges apja is ott volt még a szomszédos kicsi házban. Nem volt más kiút, Madárkának abba kellett hagynia a tanulást. Igaz, őt nem kérdezte meg senki, pedig egyetemről álmodozott… de akkoriban a családban halgass volt még a gyermek neve. Majd, ha gondoskodik már magáról és ő tart el bennünket, akkor esetleg elmondhatja, hogy mit gondol. Néha azt képzelem, hogy a bosszúállás vágya is közrejátszott a cselekedeteiben.

Egy éjjel, amíg én anyámmal bajmolódtam, Ráduly meglepte álmában. Legalábbis ezt mondta, amikor kiderült, hogy terhes. De lehet, hogy többször is együtt háltak. Ki tudja? „Hát őrzője vagyok-e én, az én atyámfiának?” — Pedig az kellett volna legyek!

Nálamnál tíz évvel fiatalabb, hozzám képest gyermek… Olyan volt akkoriban, mint a tavasz. Hajlékony, sudár, a szeme mindig huncutul csillogott, hosszú hajfonata a fenekét verte ingerkedőn. Fából kellett volna lennie a férfinak, aki meg nem kívánja… Nekem észre kellett volna vennem, tudnom kellett volna a veszélyt, figyelmeztetni lett volna kötelességem. Ágynak esett, anyja helyett anyja kellett volna legyek. De én csak a döntés jogát gyakoroltam az életéről, vigyázni meg sem próbáltam rá.

Együtt jártak a mezőre Rádullyal, nap mint nap… Ha eszembe jut, hogy Ráduly is férfi — ha annak tudtam volna tekinteni —, ha felfogom, hogy neki a valóságban is megjelent az ismeretlen arcú, a vihart hozó, a megnyugvást adó, akiről én azt képzeltem, hogy csak az álmokban létezik… Megmutatta és neki adta magát, a szép, forró fiatalt, aki én már mind nem voltam… és aki talán sohase voltam… Amikor lehettem volna, akkor vénasszonyszoknyában és férfinagykabátban, kormos arccal jártunk, abbéli félelmünkben, hogy megkívánnak a katonák.

Második hónapban volt Madárka, mikor kikergettem a házból.

Meséltem volna el a béna anyámnak? Vagy a szomszédoknak, apósomnak tán? Azt mondtam, gyárba ment dolgozni, mert nem szereti a mezei munkát. Meg aztán, tanult lány… nem túrhatja a földet egész életében. A falu nem tudott meg semmit, én pedig olvastam éjjel a Bibliát.

 

„Számomra nincs többé semmi segítség,

menekvésemnek minden útja zárva!

Aki embertársával nem érez együtt,

az az úr félelmével is szakít.

Testvéreim megcsaltak, mint a patak,

úgy, mint a hőtlen patakoknak medre…”

 

Pedig nem is ő lett hűtlen. Én, én — én kergettem el!  Ó, hogy égetett a szégyen!… — Na, csak sírva ne fakadj a lelkifurdalástól, tudod jól, nem maradt adós. Kivárta, míg eljött az ő ideje!

De ezek mind-mind olyan régi mesék, hogy nyugodtan alhatnék már tőle.

Persze a tartásdíjat küldtük rendesen. Az igaz volt, hogy a gyárban vállalt állást, lakást is kapott a munkásszálláson. Minden évben küldött egy fényképet a fiáról — „csak hogy lássák, megvan még, nem hiába fizetnek” — írta a kép hátára gúnyosan.

Ahogy szaporodtak a gyertyák a születésnapi tortán, úgy nőtt a Gábor gorombasága. Hányszor kiabálta, hogy itthagy az istenverte anyámmal és házammal együtt, hogy ő nincs elitélve, se idekötve. Mit képzelek, hogy az anyámmal hálok, azt hiszem, ő fából van?! — ő nem meddő tehén, mint én, hanem egészséges férfiember —, s ha éjszakára az anyám mellé menekülök, akkor jó lesz neki nappal is. Erővel tepert az ágyra!

Ha rosszat álmodom, azóta is az a fújtató vörös arc buzgólkodik felettem, a csepegő izzadtságával, istálló, pálinka, no meg mosatlan fog szagával… nem is tudom, melyik volt büdösebb… ilyenkor álmomból is émelygés ébreszt. Később igyekeztem legalább az egyetlen kizárható érzékszervemet megkímélni és idejében behunyni a szemem.

Az volt az igazi szajhaság! Hites uramtól a testemmel vásároltam meg az anyám és a magam betevő falatját, tíz keserves esztendőn keresztül. Minden áldott reggel azzal a gonddal ébredtem, hogy: — Jaj, csak itt ne hagyjon!  Csak el ne menjen húgom, s a gyermeke után! Jaj, ne add Istenem, hogy újra megkívánjon! — Jaj, ne add Istenem, hogy újra maga alá gyűrjön! — és közben egyre csak hazudtam anyámnak.

A vége felé már egyáltalán nem tudott beszélni, de az ép karjával szárnycsapást utánozva némán könyörgött és vádolt:

— Hol van Madárka? Hová lett Madárka? Már nem szeret, hogy meg se látogat?

Ne csodálkozz, hogy nem alszol! Valamikor ki kell virrasztani a múltat, hogy örök pihenésünk zavartalan lehessen.

Mire anyám meghalt, ott álltam harmincnyolc évesen, őszülő halántékkal, elformátlanodva, gyermektelenül. Most végre munkába állhatok és keresek annyit, hogy beadjam a válópert. Azt hittem! De akkor jött a hagyatéki tárgyalás. A házat — anyám után —, húgommal ketten örököltük. Fizessem ki a házrészét — mondta —, ez csak méltányos, elvégre egyedül kínlódik a gyerekkel.

Ugyan, miből fizethettem volna ki? Ráduly nem adott egy garast se. A szolgálataimat már eddig is túlfizette. Nekem magamnak semmim se lehetett.

Akkor következett a nagyúri gesztus. Húgom a mellényzsebből, illetve a takarékból kivette azt a pénzt, amit kilenc esztendőn keresztül neki küldözgettem. Amiben, ha nem is járhattam el hazulról a kollektívába, benne voltak a malacok, csirkék, pulykák, amiket piacra neveltem, a kert minden görnyedése, a két kezem keserves munkája is — szóval, kivette a pénzt a takarékból és kifizette nekem a házrészemet. Mehettem, amerre jól esett, fel is út, le is út. Kifizetett és megfizetett!

„Éppen eleget hányódott munkásszállásokon, napközi otthonokban az a szegény gyermek. Ideje, hogy otthona legyen, felerősödjön a jó falusi levegőn.”

Madárka hazaköltözött.

Még mindig jó alakú és szép, divatos a ruhája, bodorított a haja és nem is meddő… A gyermek pedig, bajaim kútforrása, szép is, okos is és úgy hasonlít Rádulyra, mint egyik pulykatojás a másikra. Ha akarná, se tudná letagadni, de nem is akarja! Őt nem érdekli, hogy a faluban mit beszélnek, büszke a fiára — akinek nem tetszik, az annak  a baja, tegyen róla!

Még most is kiszárad a torkom… megyek, iszom egy korty vizet.

 

 

( Folyt. Következik. )

 

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!