Kovács-Cohner Róbert : Meddig ér

A várakozás ciklus befejező verse

 

 

Elöl a csend. Hátul néma táj.

Kérdőjelet formázó messzeség.

Mondd, meddig ér még a büszkeség,

hogy fájdalmunknak festünk mindig glóriát,

s magunkévá sóhajtjuk a rögök pokoli dalát?

Meddig ér a kín, a fájdalom,

meddig tapodunk hűlt lábnyomokon,

meddig nézünk egymás szemébe bágyadt,

füstös éjeken? Meddig érezzük a vágyat

testmelegbe vackolva fájó lelkeink?

A hóesésben vándorolnak kihűlt feleink.

 

És mi itt vagyunk. Mondd, meddig ér?

Meddig zár be a bús idő és a tér,

meddig leszünk gőgös halhatatlanok,

szofista, fáradt, cinikus szónokok,

kik puha ágyba csak meghalni térnek:

kulcsát keresem az időnek, s a térnek.

Egy rozsdás, egyszerű, másolható kulcsot.

Egy három szótagú, rekedtes hangsort.

Csak az örököt. A semmit. A galaxist.

Mikor érdemeljük ki végre azt is,

mi elöl van? És nem szól. Csak gyötör.

Mikor zárul végtelenné a kör?

 

Végtelen terek. Szitáló csillagok.

Félünk. Pupillánk a semmibe ragyog.

Csak egy érintés. Csak egy kis titok,

és újra a kis házban köztetek vagyok.

Párkány, színek és hajnali három.

Stigmáim takarom – a megváltást várom.

Nem mozogsz. Alszol. A lelkembe nézel.

A szalma száraz. Kihűlt a fészer.

Egy hópehely szédeleg. Mindennapi halál.

Egy válasz ballag az udvaron, lassan megáll,

ujját tartja fel, s a kristály rázuhan,

valakit elgázol – egy vonat elsuhan,

csillag ropog a sínek alatt –

nekik már csak a szikkadt remény maradt,

hogy találkoznak majd pár halál után.

És várunk. Csak várunk sután,

s ujján a hópihe lassan olvad,

magába zárva a jövőt és a múltat.

 

Nem mozogsz. Alszol. Hajnali három.

Egy másik lélek dereng a határon.

Meddig ér az én? És te? Meddig érsz?

Hiába ölelsz. Hiába sírsz. Hiába.

A tél görnyed – pokolba ér a lába.

 

Van történelmünk. Mondd, meddig ér?

Történetünk nincs. Meddig ér a tél?

Betűk dőlnek egymásra támaszul,

s a lényeg mindig csak mögéd szorul –

hiába nézek a szemedbe még.

Fenn az ég. Lenn a kép. S egyre ég

a kényszer, hogy megtaláljuk múló magunk,

hogy egyszer bolygóvá táruljon szavunk.

 

Adj. Adj még. És mondd, meddig ér?

Meddig terjed én, idő és a tér,

hogy végre magunkban meglássuk a mást?

A szem alatt az árkot. A vétkes forradást.

Összeér a két part, míg mi várakozunk,

és a párkányon állva elmúlásba zuhanunk.

 

Szív dobog. És a mindenséget érzed-

Gyarló álmod olvad – a pillanatba vérzed.

Itt vagy. Hópihe. Itt vagy, itt vagyunk.

Szikrázó tűhegy. S a galaxis: mi magunk.

 

Végtelen terek. Szitáló csillagok.

Szemed a hófüggönyön átragyog.

Mert várni kell. A semmire. A szóra.

Mikor majd hajnali hármat üt az óra,

és érezzük: valahol távol együtt vagyunk –

hát megérte. Egy perc, s a szívünkig érünk,

a függöny mögött egymásra nézünk,

de sűrű a köd, és őszülve állunk,

keresve azt, ami benned van. Várunk,

míg itt vagy velem, fényévekre távol,

hol a most majd örököt határol,

hol van értelme – valahol távol együtt vagyunk –

egyedül állunk. Egyedül várakozunk.

 

Szív. Én. Hó. Te magad.

Itt. Most. Örök. Hó-patyolat.

Galaxis. Tűhegy. Szikrázó örök.

Mikor érnek szívemig a rögök?

Maradj itt. Csendben. Csak várunk.

Fény csillan tűhegyen, és mindenki vár,

míg a bús idő ujját feltartva megáll –

maradj itt csendben. Csak várunk.

S a ködön szitálja át életünk halálunk.

 

Galaxis. Tűhegy. Meddig ér a semmi,

Meddig kell a másikat keresni?

Ölelj át. Neon villog: zokog.

Lent valaki jár. Régi lábnyom ropog.

Várj. Az udvart nézd. Csend. Egyszer megtalál.

Érintsd meg, ha átkarol a halál.

 

Könny hull le, vagy múló hópihe.

Ha felnézel – végtelen csillagrendszerek.

Ott vagy te és én. Ott csak mi vagyunk.

Fény. Tűhegy. Stigma. Ragyogunk.

Várunk. Itt: csend meg éji táj.

Bennünk a másik. Bennünk a titok.

Bennem ragyogsz és benned ragyogok.

Meddig ér az idő és a tér? Egymásra várunk.

Az udvaron ballag el lassan halálunk.

 

Úton vagyunk. Mindig úton.

De mondd, meddig ér az út?

Mert oly hosszúnak tűnik a párkányon állva,

s hosszúnak a havas éjszakában.

Meddig ér a kezed, ha mellettem fekszel,

elég hosszú-e, hogy megérints vele?

Egyszer majd hajnalban egymáshoz érhetünk,

vagy csak várunk, és már

mindig itt leszünk?

Alszol. Olyan közel. Karnyújtásnyira.

Mégis, talán soha el nem érlek.

Úton vagyunk. Mindig úton,

s érezzük, ahogy suhan lábunk alatt –

érezzük ujjunkon olvadni a havat.

Oly hosszú a párkányon állva,

vagy melletted feküdve egy derengő ágyon,

gúnyt űzve az osonó halálon…

 

Meddig ér a kezem, s a kezed,

meddig ér az út? Hova vezet?

Mert hosszú az út a mindenségbe,

és oly nehezen nézünk fel az égre –

csillagok szitálnak szemhéjunk alatt,

és mi fontos, mind hátunk mögött marad…

Álmodunk. Egymás mellett.

Külön világok görnyednek görcsös menetbe,

s nem tudjuk, az út elvezet-e majd

az ébrenlét keresztjéhez, hol egymáshoz érünk,

és álmainkra már nem alvad a vérünk.

Még nem érhetlek el. Még nem. Hisz az út hosszú.

Külön világok görnyednek görcsös menetbe –

úton vagyunk, s ujjunkon miriád magányos galaxis ragyog át

a téli éjen szitáló végtelenbe.

 

Meddig ér a most, a téli lég?

Kérdőjelet formázó messzeség.

A galaxist, ugye, együtt felérjük,

Életeink a vonatsínre mérjük,

és csillag ragyog, és közel vagy, de távol,

várunk, és közben a mindenség határol.

 

Maradj csendben. Csak egyet ne mondj.

Csak azt ne mondd, hogy a szívedig ér.

Zenét lüktet ereinkben a vér

minden átkozott szédült hajnalon.

Nem érhet oda fel. Obeliszkként meredünk

a távoli égbe. Még tartjuk magunk. Keresünk

egy lassan ballagó titkot,

kereslek téged és keresem magam.

Nézd: még dobog. Idáig nem érhet el.

A hópihében elolvad a könny, s a tűz elég.

Nézd: még dobog. Idáig nem érhet el

a kérdőjelet formázó messzeség.

 

Csend. Visszhang, Hideg korlát.

Boldog vagyok. Sárga, fekete és skarlát.

Várunk. Látlak. Még itt maradunk.

Szitál a hó. S mi holdként ragyogunk.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.