A nyolcadik osztály elvégzése után Tónit a városba küldték iskolába. Szakiskolába.
— Legyen belőled becsületes iparos — szónokolt az apja —, olyan, mint én. Tanuld ki az asztalos mesterséget, s állj a saját lábadra. Ne lógj itt a nyakamon tovább!
Szeptembertől már a városban találta magát. Ipari szakiskolába íratták, asztalos szakra. Az iskolának volt internátusa, s mint vidéki gyerek itt nyert elhelyezést.
Már az első iskolai napon meglepetés érte.
— Tóni! Tóni! — kiabált az udvaron valaki utána.
— Berci! Mit keresel itt? — nézett a barátjára döbbenten.
— Én is ide járok mától. Tudod, hogy a líceumba felvételiztem, de értelmiségi származásom miatt levontak a jegyemből, és itt kötöttem ki.
— Te is asztalos?
— Na, nem. Műszerész és órás szakra találtak alkalmasnak. De Pici is itt van, mindjárt jön. Nézd, már jön is — mutatott a közelgő Picire.
— Szevasztok, szevasztok! Látom, mi hárman újra együtt leszünk — lépett hozzájuk.
— Melyik szakra, iratkoztál?
— Vasbetonszerelőre írattak, a líceumi felvétel alapján — kacagta el magát. — Ők csak tudják — intett valahova felfelé —, hogy mi kell nekem.
Két másik gyerek nem éppen szelíd meggyőzése után, sikerült egy hálóba kerülniük. Huszonöten voltak, mind elsősök, de különféle szakmából. Volt velük még két nagy diák, harmadikos is. Ők voltak a felügyelők. Az ajtó mellett a sarokban volt leválasztva a háló helyük: egyik jobbról, a másik balról. Úgy volt a válaszfal kialakítva, hogy belátták az egész hálót, de ők nem látszottak.
— Én vagyok Serbán papa! — mutatkozott be egyikük, a szőke. — Értitek nyavalyások? Ha hozzám beszéltek, így szólítsatok. Ő pedig — mutatott a társára — Rác kapitány, ő a parancsnok. Ezért kapitány. Mint a hadihajókon. Nagyon szigorú, és verekedős. Nem ajánlom, hogy kikezdjetek vele. Én jó ember vagyok. Értve?
Ez után a bevezető után kegyesen megengedte, hogy a cipőjét, az első ágyat elfoglaló fiú kipucolja.
A házirendet Rác kapitány ismertette:
— Ébresztő hatkor, mosdó hétig, héttől reggeli, órák után táskát az ágyra, kettőtől ebéd, négytől szilencium, hatkor vacsora, tízig szabad foglalkozás, tíztől villanyoltás. Nem mondom el még egyszer!
— Ezen kívül minden nap ketten szolgálatosok lesznek — folytatta. — Egy a jobb oldali ágyakból, és egy a bal oldaliból. Ők takarítanak, szellőztetnek, amíg a többi reggelizik, és este kipucolják a Serbán papa és az én cipőmet.
Napról, napra jobban belerázódtak a rendbe. A két felügyelő kemény kézzel tartott rendet. A nyaklevesek, verések napirenden voltak. Ha valami nem tetszett, már ütöttek is. A cipőpucolással volt a legtöbb baj. Ha nem tetszett, ahogy tisztította, vagy fényezte a gyerek, beleverte a fejét a boxos dobozba, vagy rálépett a kezére, meg ehhez hasonló kegyetlenségekkel kínozta. A másik meg ez alatt röhögte.
Egymás között is napirenden voltak a verekedések, bár ezek mindig a felügyelők beavatkozásával végződtek. A három barát Ótelekről egymást védte, nem is mertek velük kikezdeni. Tartottak tőlük, és joggal.
Kisebb lopások történtek a hálóban. A felügyelők, csak fenyegetőztek, hogy így elkapják, úgy elkapják a tetteseket, de semmit nem tettek. Nem őket érte kár.
Mindenki panaszkodott, hogy hiányzik valamije: egyiknek a vonalzója, másiknak egy könyve, ceruzája, vagy zoknija.
Tóninak a nadrágszíja tűnt el. Néhány nap múlva azonban az udvaron megismerte egy másodikos derekán. Bekerítették hárman, és „meggyőzték”, mondja meg, honnan van a szíj?
Elengedték, miután megmondta. A hálójukból egy társuktól vette, mondta, hogy kitől és visszaadta az övet.
Este utána mentek a mosdóba, és kezdődött a „nevelés”. Először a visszaszerzett szíjjal elfenekelték, jegyezze meg, lopni nem szabad, azután az újait püfölték vörösre, mert a társaktól lopni még nagyobb bűn. Végül a két talpát „kezelték meg”, ne hogy eszébe jusson elmenni, árulkodni. Még megkérték, két nyakleves kíséretében, hogy mindig köszönjön nekik előre, akár hányszor is találkoznak. Naponta akár százszor is. Készségesen megígérte.
Ezek után visszamentek a hálóba: elől Pici, utána a tettes, majd Berci és Tóni. Az ajtónál kinyitották előtte az ajtót, és feltűnő sorfalat állva engedték be. Szó nélkül a helyére ment, míg a többiek csodálkozva nézték az ágyakból, hogy mi van? Magyarázatot nem adott senki a jelenetre, különben is tíz óra lett és villanyoltás.
Egy csapásra megszűntek a lopkodások a hálóban, és a többiek szemébe félelemmel vegyes tisztelet volt, ha valamelyikükre rápillantottak hármójuk közül. Még a két felügyelő is észrevett valamit, mert gyanakodva figyelték őket, de szólni nem szóltak, mert egyelőre nem volt mit. Senkinek sem volt bátorsága beszélni a „három bajtársról”. A hátuk mögött így emlegették Tónit és a barátait.
Hamarosan a felügyelőkkel gyűlt meg a bajuk. A cipőpucolás volt a kiváltó ok. Mikor Tónira került a sor, Rác kapitány fenéken billentette, hogy orral bele esett a cipőfestékes dobozba. Rác kapitány úgy röhögött, hogy a könnye is kicsordult. Tóninak is, de a méregtől. Felugrott, és a vigyorgó felügyelő képébe belevágott ököllel, teljes erejéből.
Döbbenetes volt a hatás. Ketten estek neki Tóninak, de pillanatokon belül ott volt Berci is, és Pici is. A többi nem akart beavatkozni, és nem lehetett eldönteni, végül is ki győzött. Annyi volt az adok-kapok.
A nevelő tanár, aki az internátus fegyelméért, a diákokért felelt, beleavatkozott a vitába, és hármukat egy hónapra, háló szolgálatra osztotta be, azzal a könnyítéssel, hogy a reggelire kaptak tíz percet.
A következő hetek kitolásai, büntetései, megvonásai már nem a tanár ötletei voltak.
Olyan kitolások történtek például, hogy a takarítás végén bejött Serbán papa, és sáros cipővel végig caplatott az egész hálón.
— Ellenőrzöm az ágyakat, hogy vannak rendbe téve — jegyezte meg vigyorogva.
A takarítást lehetett újra kezdeni, a reggelire szánt idő alatt.
Vagy odament egyikük ágyához, és lerángatta a pokrócot, mondván, hogy rendetlenül volt összefogva.
A felügyelők keltette feszültséget, haragot a hálótársaik elleni gonoszkodásban vezették le. Ha velük kitoltak, ők kitoltak a többiekkel. Napirenden voltak a veszekedések, verekedések. Az eleinte megnyilvánuló tisztelet helyét a félelem foglalta el. Már nem a három bajtárs, hanem a „három hóhér” volt a nevük.
A tanárokkal eleinte nem volt semmi gondjuk. De a műhelygyakorlatokat vezető „mesterek” közül egyesek szadista hajlamai felszínre kerültek. Voltak persze rendes, jó szakemberek is közöttük, akik oktatták, nevelték a diákokat, igyekeztek a szakmát megtanítani.
Az iskola megrendeléseket vett fel különféle munkákra. Ennek az árából tudtak jutalékot osztani a tanároknak, fejleszteni a műhelyeket, és úgynevezett fizetést adni az elvégzett munkákért a diákoknak. Kicsi pénz volt ez, de valamit még is jelentett a vidékről bekerült gyerekeknek. Ezért a műhelynapokon keményen kellett dolgozniuk, mint segédmunkások, az alja munkát végezve: malterkavarás, betonöntés, cipekedés, anyagmozgatás. Közben nem jutott idő a szakma megtanulására. Legtöbbje egy év múlva sem tudta, mi a különbség a ráspoly, meg a fűrész között.
Tóni előnyben volt, mert otthonról már ismerte az asztalos mesterség csínját-bínját. Az apja műhelyében észrevétlenül sok minden ráragadt.
Az oktató mesterek hajtották a gyerekeket, a munka nekik hozott hasznot.
— Gyerünk, lusta banda! — kiabált Szerémi mester egy léccel hadonászva. — Hozzátok szaporán azokat a deszkákat. Ne akarjátok, hogy kitörjön belőlem a paraszt intelligencia!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: dr Bige Szabolcs-
