Bárányi Ildikó : Útközben – Első rész

Két részes elbeszélésem első része egy amerikai útibeszámoló ismerőseimnek és barátaimnak
a második rész Utóírat egy amerikai útibeszámolóhoz – inkább csak önmagamnak. *

.

Amerikai utibeszámoló ismerőseimnek és barátaimnak

az ezredfordulón.

 

Kedveseink!

Kihasználom a technika adta lehetőséget, hogy mindannyiatoknak egyszerre számoljak be három hetes amerikai vakációnkról.

Mindenek előtt meg kell mondanom, mennyire boldoggá tesz, hogy vagytok nekünk, barátok, rokonok és ismerősök, akiknek van E-mail címe és  akiknek nincs, de várjátok tőlünk a híreket. Jó tudni, hogy még vagyunk egymásnak, mert Amerikában kezdtem megérteni, mit jelent az elidegenedés.

Boldog vagyok amiatt is, hogy Európában születtem, még ha talán kicsit keletebbre is a kelleténél.

Eme két fontos deklaráció nehogy azt az érzést keltse valakiben, hogy nem volt jó Amerikában, mert az tökéletes a maga nemében és bizonyosan nagyon jó azoknak, akik ott élnek. Csak nekem nagyon távoli és idegen, de éppen emiatt érdekes, különleges, bámulni és mesélni való. Igazi csemege és egy egészen MÁS világ.

Fontos az is, hogy mindent közelről kell megtekinteni. Valaki, akinek meséltem az élményeimet ezt így fogalmazta meg: „— Ti hátulról néztétek meg Amerikát.” Mert a valóságban minden egészen más, mint amilyennek elképzeltük.  Hiába láttunk annyi amerikai filmet, hogy szinte minden utcasarkot ismerünk a New Yorki alvilágban, hitted volna-e, hogy a 12 milliós városban nem létezik egyetlen köz-WC sem? Ha fólyó-ügyeid támadnak sürgősen fel kell keress valamilyen étkező-kávézó zabáldát, vendéglőt, állomást, szállodát, múzeumot vagy közintézményt, ahol viszont ezért külön nem fizetsz.

A filmek csini-babái és jópofa tinédzserei valószínű mind elköltöztek. Az utcákon egy rakás rosszul öltözött, trehány, ápolatlan ember. Lehet, hogy a nyakkendősebbje azokban a hat méter hosszú fehér és fekete Limusinokban sétál, amelyeknek a belsejét eltakarja a kötelező sötét üveg? Nagyon kicsinek érzem magam a toronyházak árnyékában, és nagyon csinosnak, a magam 70 kilójával, a 200-250 Pfundos nőtársak között. A 90 Fahrenheit fokos melegben teniszlabdányi fagylaltokat nyaldosnak, vagy rendületlenül rágnak valamit, akár a park széli padon hozzánk bátorkodó apró mókusok. Mi pedig találgatjuk, hány igazi Celsius is lehet az a tűrhetetlen valami, amiből mindegyre bemenekülünk akárhová, csak légkondicionált legyen. Így lelünk rá egy zöldséges üzletben az „elefánt fokhagymára”. Hoztunk is mutatóba egyet. Egyetlen cikkje vetekszik egy rendesebb vöröshagymával.

A Manhattan sziget körüli hajóút pillanatnyilag egy elviselhető alternatívának számít az akárhányfokos nyárban, melyhez foghatót negyven éve nem éltek meg a jó New Yorkiak. A nehezen meglelt sétahajóval neki vágunk a Hudson öböl hullámainak, kellemes tengeri szél teszi elviselhetővé az életet és alig távolodunk el a parttol megjelenik a filmekből oly jól ismert panoráma, Manhattan felhőkarcolóinak távol-képe. Talán ez az egyetlen dolog, ami hasonlít a filmbeliekhez. A valóságban azonban a toronyépületek is sokkal árnyaltabbak, színesebbek, fényük van, árnyékuk és tükörjátékuk, viszonyulnak egymáshoz, az éghez és a felhőkhöz. Olyan közel állanak a vízhez, hogy elfog az aggodalom: most csúsznak, borulnak az öbölbe! A tornyok tövénél, a part szélén, furcsa kis kikötő-fülkék sorakoznak. Némelyikben úgy lapul egy-egy motoros hajó teste, mint parti fűzfák gyökerei között a prédára leső csuka.

Hidak alatt suhanunk el, az idegenvezető lelkiismeretesen darálja, melyiket hogyan hívják, én eleve tudom, hogy úgy is el fogom felejteni, csak az marad a tudatom alján, hogy mindezeket 60 évvel ezelőtt építették! Mint ahogyan az egész birodalmat sűrűn behálózó autópálya rendszert is. Ezen el lehet meditálni. A szigetet egyébként nem csak hidak, de alagutak is összekötik a víz alatt a szomszédos városrészekkel. Az ezeken való átkelésért fizetni kell, másfél-három dollárt, hétsávos fizető kapu van minden menetirányban és nem ritka a négyszintes autópálya. Mindezt hatvan évvel ezelőtt…

Megkerüljük a sziget déli csücskét, hirtelen megpillantjuk Staten Island félsziget előtt a jelképpé vált szabadságszobrot. Egy sokszögű műszigeten úgy áll ott, mintha a tengerből emelkedett volna ki. Ez a kép is autentikus, így a vízről nézve, ismerős a filmekből. Közeledünk. Lázasan tervezzük, hogy ott megáll a hajó, mi kiszállunk és felmegyünk a fáklyatartó jobb karba. Világjárt emberektől úgy hallottuk, hogy ezt így szokás csinálni.

Ötven méterre a szobortól aztán egyszer csak kikapcsol a motor — most közeledünk óvatosan, mondom magamnak — és lecövekel a hajó, meg se mozdul. Állt így vagy három percet, hadd készíthessen a hülye turista egy pár felvételt, aztán hirtelen taton fordult, s mi megindultunk visszafelé, más szögből is megnézni ugyanazt. Így lett a vizikörútból amerikai félkör, de lehet, hogy csak mi értünk rosszul angolul. Azóta se sikerült kiderítenünk, hogyan is lehet odáig eljutni száraz lábbal. Nem volt már idő a sok egyéb látnivaló miatt.

A szabadságszobor pedig ott maradt árván dideregve a júliusi kánikulában… Mennél többet láttam Amerikából, annál inkább átéreztem tragikus magányosságát, nem csak akkor, amikor láttuk, hogy senki se él és mozog a kis szigeten azon a délutánon. Nem amiatt lett magányos, mert nehéz megközelíteni, hanem azért mert  jószerével ma már ez az egyetlen szabad dolog Amerikában!

Jártam egy pár helyen a világban, de én még nem láttam ennyire kívül-belül szabályozott országot, s melynek szabályait ennyire kínos pontossággal betartanák az állampolgárai. Lehet, ez a titka annak az óriási teljesítménynek, amire ez a látszólag szedett-vedett, innen-onnan összeguberálódott népség képes volt. Ez előtt a teljesítmény előtt meghajtom a fejemet — minden elismerésem az övék! Csak éppen képtelen vagyok szabadságot érezni. Az állam nagyszerű hatalmát és a pénz erejét annál inkább.

Nem is a mindenkori és mindenholi jelenlétét csodálom a legjobban, hanem azt a módot, ahogyan elhitette az alattvalóival, hogy mindig mindenben jelenvaló és mindenható. No meg az utcai rendőrök derekán díszelgő cafrangokat, ahogy körül fityegik a nem mindig karcsú csípőt: pisztoly, gumibot, bilincs, villanylámpa, kulcscsomó, irattartó, stb. Csak azt nem igazán értem, hogyan érnek utol ezek egy bűnözőt? Ezzel együtt a hírhedt 42. utcában ma már nyugodtan lehet sétálni, akár este is. A New York-iak büszkén újságolják, hogy az új polgármesterük rendet csinált. Na meg az új magyar származású kormányzójuk, Pataki, de ő az állam fővárosában Albany-ban lakik. Ez egy Csikszereda nagyságrendű település, sok szép zöld erdő közepén.

Mert rögtön New York házai tövében erdők vannak, őzek, szarvasok és vadlibák. Na meg természetesen pompásan kiépített autóutak, simára aszfaltozottan, minden fából épült, deszkával borított lakóházig. Az erdő és az út határán gondosan nyírt pázsit, akárcsak a kerítésnélküli udvarokon.

— Te látod? Ezek lakják az egész erdőt!

— De milyen ideiglenesen…

— De milyen igazuk van! Harminc év alatt egyetlen család lakásigénye sem marad változatlan. Ha a család kinőtte az otthonát, vagy kiöregedett belőle tovább áll valami nagyobba vagy kisebbe. A célszerűség mindenekfelett! Az úgynevezett örökkévalóság csak papi maszlag, épeszű ember a jelenével törődik, esetleg a kurtácska jövő anyagi biztonságával, de azt nem a kőházak garantálják.

Ez utóbbi megjegyzést természetesen a 40 éve Amerikában élő nagybácsi teszi. Tőle nyerünk kioktatást amerikai közállampolgársági kötelezettségekből is. Megtudjuk, hogy hiába a sok vad, vagy, hogy éppen azért létezik, mert fegyvere lehet bárkinek, akárhány — „ez egy szabad ország!” — de lőni vele csak lakott területtől meghatározott mérföldre. Kell legyen általános vadászengedélyed, aztán a megfelelő államra érvényes engedélyed, a megfelelő megyére is érvényes engedélyed. Sőt, ha határmentén vadászol, a zsákmány kisétálhat ez engedélyezett zónából, ezért előre látó vadász több területre vásárol engedélyt. (Ez nem fabula! New Yorkba utazó turista, a Newark röptérre érkezvén, Arkansas államban száll le.) Ezzel aztán lőhet vadlibát, kacsát, pulykát, rókát, nyulat, fácánt. De minden ettől nagyobb vad kilövéséhez újabb speciális engedély szükséges, amely csak bizonyos időszakra érvényes, és csak az állami vagy közigazgatási tulajdonban levő területre. Ha magántulajdonban levő területen kívánsz vadászni, a fentiek mellett fizetsz még a tulajdonosnak is, amit kér. Pénzt, vagy kvótát a vad húsából.

— Ennyi megszorítás után érdemes még vadászni?

— Persze. Egyetlen szarvasbika 400-450 kg.

— S ennyi hússal mit lehet csinálni? — kérdem naivul. Aztán kiderül, hogy ez is, mint minden, pontosan be van szervezve és szabályozva. A tisztán megmaradt húst átveszi egy vadhús bank, ahová törzsvadászként beiratkozol. Onnan négy éven át akkor hívod le az őzgerinc vagy szarvascomb betétedet, amikor éppen vendéget vársz, vagy ürült hely az otthoni fagyasztódban, és abban az országban, ahol éppen élsz. Nos, ennyi bonyodalom hallatán az amerikai vadászat örömeiről egyelőre lemondtunk. De lévén, hogy nyolc nap a Vermont állam beli Champlin tó partjára volt beütemezve, Feri rögeszmésen ragaszkodott a halászathoz.

— Lehet, de engedélyt kell váltanod!

Beleegyeztünk. Másnap a nagybácsi befuvarozott bennünket „az Egyesült Államok legkisebb városá”-ba, bizisten írta a falu szélén, de nem tudtam lefényképezni, mert nem volt szabad megállni (!) Virginnesnek hívták az illetőt. Itt röpke fél óra alatt kiállítottak páromnak, potom 25 dollárért egy darab, egy hétre szóló halászengedélyt, amely csak a Champlin tóra volt érvényes. Mondjuk ez 350 km hosszú, úgy hogy ennyivel meg voltunk elégedve. Az engedélyben a nagymamája neve nem szerepelt, de a magassága, szeme és bőre színe igen! Nem ragozom. Az elkövetkező hét alatt halászott is összesen hatszor 20 perecet, és fogott is egyetlen halászlére valót, de ezért már nem az amerikai közigazgatás a felelős. Felejtsük el.

Volt még a halászperiódusunknak egy momentuma, amikor a nagybácsi szívinfarktusa csak egy hajszálon múlott. Ez azon első alkalommal volt, amikor Ferenc beevezett a tó közepére vagy két kilométert, és ott az én kezembe is nyomott egy halászbotot, hadd ügyetlenkedjem kedvemre, hátha akkor kevésbé bánt a szemerkélő eső. Partraszállás után tört ki a botrány, mennyire felelőtlenek vagyunk, hogyan merészeltem én engedély nélkül botot fogni a kezembe! — és egyáltalán, mekkora szerencsém volt, hogy éppen egyetlen ellenőr se figyelte messzelátóval a vizet, csak a nagybácsi és hogy egyetlen helikopter se repült be ellenőrizni, mert leengedhették volna a kosarat, hogy az engedélyeket beletegyük ellenőrzésre, mint tavaly a nemtudomén melyik tavon vadliba vadászat közben… stb. Mi csak hápogtunk, pedig nem is voltunk vadkacsák.

Találgattam, hogy az öreg csak nagyon ronda-e, vagy tényleg bolond. Aztán másnap megjelent a mumusként emlegetett helikopter, úgy minden két órában végigpásztázta a tó felületét, majd kecsesen tovalibbent, mint egy óriás romantikus szitakötő. Hát ennyit az amerikai szabadságról.

Egyébként sok élvezetes szép dolgot láttunk. A Metropolitan múzeumtól a Guggenheim kiállításig, New York-ban és a Parlament épületétől a természetrajzi múzeumig Washingtonban. Sem a délamerikai és afrikai, sem az indián néprajzi kiállítások anyagához foghatót nem találtunk volna máshol a világban. Most is magam előtt látom a totem szobrokat, maszkokat, rituális öltözékeket, Picasso vasalónőjét a kék korszakból, ami szürke, a dinó és egyéb zauruszokat, húsz méter hosszan és négy méter magasan, vagy a világ legnagyobb kristálygyűjteményének utánozhatatlan csodáit. Az előtérben elhelyezett 64 karátos gyémánt elbújhatott amellett, amit csak úgy játékos kedvében megalkotott a természet.

Kossuth apánk testőreiként lefényképeztük egymást-magunkat a parlament épületében. A teljesség kedvéért megnéztünk egy három és fél órás előadást, a Nyomorultak-at a Brodwayen, sőt a kivilágított felhőkarcolókat is egy 38 emeletes ház tetejéről, a fényreklámok tobzódását a New York Times palotája lépcsőjéről.

S végül boldogan ültünk fel — a lekésett repülő helyett két órával később — egy másik járatra, ami haza hozott, ugynakkorra, mint az eredeti tette volna. Mert az is Amerika, hogy 11 perc leforgása alatt egy udvarias kopasz alak egy számítógépet billegetve nem csak talált egy megfelelő járatot, de az új jegyeket kinyomtatva a kezünkbe is nyomta, lelkünkre bogozva, hogy egy órával a repülőgép indulása előtt most már feltétlenül jelentkezzünk a beszállásra.(Nem ilyen slampos Európai módon az utolsó húsz percben! Mert rend a lelke mindennek! — ezt nem mondta, pedig joggal mondhatta volna.) Köszönő szavainkra ellenben azt felelte szép magyar kiejtéssel: szívesen! Pedig az angolon kívül semmilyen nyelven sem beszélt!

 

Remélem nem untattalak hosszú beszámolómmal.

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!