Bárányi Ildikó : Útközben – Második rész

Utóirat egy hosszabb amerikai úti beszámolóhoz – inkább csak önmagamnak.
A képen látható hölgy a barátnőm, Klári…*

UTÓIRAT — Inkább csak magamnak

 

                                                                                  

 

Húsz éve már, hogy eltemettünk, kisfiam. Minden és mindenki igyekezett vigasztalni, pedig nem is sírtam. Nem tudtam. A természet napfényes őszi pompával és többszáz ember virággal, koszorúval, jó szóval, jelenléttel. Én pedig kificamodott aggyal próbáltam késleltetni a szertartás elkezdését, hogy addig is velem maradhass. Micsoda tapintatlanság annyi ember ránk áldozott idejével így visszaélni!

Azóta titokban helyetted is élek egy kicsit — az agyficam állandósult. Helyetted is járok a világban, a te szemeddel is nézem, amit neked látni meg nem adatott.

… És útközben mesélek neked, hogy unalmas ne legyen. A létről mesélnék — ha léteznél még, és nemcsak nekem…

 

Mert ez az egyik legfurcsább dolog a világon. Az ember létezni szeretne, lehetőleg mindig, és sokan minden áron. Emiatt tántorogtak ki annyian Amerikába.

Az 56-os magyar értelmiségi is, aki azt hiszi, hogy megmentette önmagát. Tanítványai a hegesztőpisztollyal szétdarabolt Sztálin szobor bajuszát ajándékozták neki íróasztal nehezéknek. Ő meg elfogadta. Nem volt se hősies, se különösen forradalmi, csak jópofa cselekedet. De ő úgy érezte, hogy neki ezek után menekülnie muszáj.

És sikerült! Túlélte. Azóta is Amerikában lakik, soha többet nem járt haza. Azt hiszi, hogy létezik és nagyon büszke a teljesítményére. Van saját háza, fél halastava, az egyetemen művészetet tanít, a munkáit megvásárolják. És 44 év után, ma is tökéletes magyarsággal, idegen hangsúly nélkül, fantasztikus szóbőséggel beszél. Órákon át nagy élvezettel és átéléssel szavalja Babits, Kosztolányi, Ady, Márai verseit, Faludy Villon fordításait. Mutogatja irigylésre méltó magyar könyvtárát, ritkaságait.

Sziporkázik. Magyarul tudó fiatalabb értelmiségieknek mutathatja meg végre, hogy milyen csodálatos ez a nyelv, és ez az irodalom. Negyvennégy év óta először szaval, élő-értő füleknek — nem füveknek, fáknak vagy süket falaknak —, és nem csupán emlékezet-gyakorlatként, pusztán csak azért, hogy megmaradhasson annak, aminek nevelték…

Pedig az ő nevéről nem csak az ékezet hullt le. Lászlóbol Lesli-vé, Bodorból Dor-rá változott, hogy a jó amerikaiaknak bele ne törjön a nyelve a neve kimondásába. A saját házában, külön épületszárnyban önkéntes száműzetésbe kényszerült. A gyerekei gyanakodva nézték, apuval valami baj kell legyen! Érthetetlen halandzsa szövegeket mormolva állandóan beszél magában. Ül a tó partján, úgymond halászik, és közben egyre mondja… (Sárban a hó víz, gyenge hajót visz…)

Egy szót sem tudnak magyarul, csak annyit: „Pofa be!”  Két talpraesett, kedves, önálló amerikai fiatal, sőt az egyik idegsebész és tanársegéd. Még törődnek is az apjukkal, csak kicsit terhes a családnak a bogaras, zsarnokká vált öregúr… Telefonon sokszor beszélgetnek, a papa a világ legmagyarabb hangsúlyú, egyébként választékos szókincsű angoljával. Előfordul, hogy minden második nap találkozik a feleségével. Főz neki finom magyaros csirkepaprikást, és meghívja vacsorára.

Hát ennyi a sztory. Mert úgy egyébként a tények, tények, az öregúr akarnok, zsarnok, fukar és furcsa. A magyar szívű Lesli Dort elég nehéz elviselni és végképp nem úgy néz ki, mint aki megmentette önmagát. De ne szólj szám… „Pofa be!”

Gyerek voltál még akkor, de biztosan emlékeznél még ma is Klári nénire, kinek a kislánya játszópajtásod volt.

Harminc évvel ezelőtt azért ment ki Amerikába, hogy éljen.

— A nagybátyámnak gyára van, milliomos. Örökölni fogok tőle. Mit kínlódjak itt éhbérért, egyedül a gyermekemmel? Családi támaszom lesz, filléres gondok nélkül. Utazni fogok, világot látni. Értsd meg, élni akarok végre!

És kiment. Három év kín-keserves kilincseléssel elintézte. Ő élni ment ki, mi úgy búcsúztunk tőle, mint a temetésen. Akkor még elképzelhetetlen volt, hogy valaha mi is kijuthatunk Amerikába.

Aztán az amerikai nagybácsiról kiderült, hogy valóban hagy örökséget, majd ha meghal. De azok az amerikai öregurak nagyon tudományosan tudnak ám vigyázni az egészségükre. A szódavízen is írja, hogy Koffein mentes, sőt, nincsen benne se cukor, se zsír, se férje, uram bocsá’ még Nátrium se! Lehet, hogy desztillált vízből csinálták, vagy csak a fogyasztót nézik hülyének? De hogy így igaz, azt én láttam a saját szememmel.

Szóval a nagybácsi hajlandó volt fizetni a több ezer dolláros fogászati kezelés költségeit Klári néninek, („Lásd be, hogy ilyen fogakkal, amilyent neked otthon az ottani fogtechnikusok remekeltek végképp nem lehet munkát találni, itt Amerikában!”) továbbá hajlandó volt kifizetni egy lakás bérleti díját három hónapra, a szigorúan vett létminimummal együtt. Ez alatt állást kellett találnia.

Angol tanárnő lévén nyelvi nehézségei nem voltak. De minden álláshirdetés úgy kezdődött: „Ha agresszív vagy, dinamikus és fejlődőképes…” Én pedig elképzeltem a negyvenkét éves és ugyanannyi kilós barátnőmet a maga 150 centiméterével, szőkén, szeplősen és piszén, amint jobb kezét csípőre vágja, bal kezében döfésre készen előre tolja mindig füstölgő cigarettáját, hogy elég agresszívnek látszódjon.

— Majd Amerikában, ha végre gondtalanul élek leszokom — mondogatta, amikor példálóztam, hogy a dohányzás nem igazán használ neki.

Sohase szokott le. De állást talált mégis, meg tudott élni belőle, jobban, mint itthon, fel tudta nevelni egyedül a lányát, iskoláztatni, férjhez adni. Az új férj aztán sürgősen elköltözött vele Californiába, 4500 kilométerrel arrébb. Klári közben hatvan éves lett. Örvendett, hogy az állásában megtartották, szó sem lehetett arról, hogy utánuk menjen. Évente kétszer, ha találkozott az unokáival, nem is tudta őket megtanítani sem magyarul, sem németül, sem franciául. De ez Klárit kivéve nem is hiányzott senkinek.

— Az sem lesz, akinek átadjam a keservesen újra megszerzett könyvtáramat — keseregte a telefonba —, pedig a remekírókat eredetiben olvashatnák, mert úgy az igazi…

A nagybácsi pedig köszönte, élt és virult. Értékelte és dicsérte Klárit. Folyamatosan biztosította arról, hogy 100 000 dolláros örökség várományosa.

Hatvannyolc évesen kapta meg az örökségét. Azon a nyáron utazott először „haza” — Európába. Akkor találkoztunk Budapesten. Végre eljátszhatta a gazdag amerikai nagynéni szerepét. „No, nem kell megijedni, damaszt szalvétát azért nem hoztam a lányod papírszalvéta gyűjteményébe — gúnyolódott önmagán —, de a kínai vendéglőbe azért elmegyünk, mindannyian a vendégeim vagytok.” Csak a legjobb barátait látogatta meg egy hónap alatt. Tele volt tervekkel. A tőkét elhelyezte egy biztos bankba, az évi kamatokból készült utazni: „végre élni, világot látni…”

Aztán úgy karácsony táján fájni kezdett a gyomra, az unokáihoz se tudott elutazni az ünnepekre. Mikor januárig se múlt el, akkor hívott fel telefonon. Az amerikai kollega fekélybetegség ellen kezelte, báriumos röntgenvizsgálat és gyomortükrözés nélkül. Ellenben Sygma-fibroscópiát csináltattak… Van gyakorlatom a telefon-doktor szakmában. Kioktattam, milyen vizsgálatokat kérjen.

— Nehogy már megsértődjön az a… Bocsánat, ne érdekeljen! Mondd meg neki, hogy te EZEKET a vizsgálatokat akarod, és ha kell, külön megfizeted (most már van amiből, a fene egye meg!…)

Egy hét múlva hívott.

— Konfirmálták a diagnózisomat.

Operálhatatlan gyomorrák — közölték vele — még két hónapot élhet. Semmi értelme a kórházban maradnia. Menjen haza, intézze el a fontos dolgait és ne féljen, kapni fogja a fájdalomcsillapítót.

Felhívta a lányát Californiában. Az gondosan előkészítette az utazását. Hét végén legyen — olcsóbb a repülő, szinte fele ár, és a munkahelyről se kell hiányozni. Tönkre volt menve ennyi csapástól így egyszeriben — Klári nem győzte vigasztalni —, most éppen válik a férjétől, a ház részleteit egyedül kell törlesztenie, plussz nevelnie a két gyereket, szó sem lehet róla, hogy „olyan hosszú ideig” (tévedés ne essék, arról a még élni adatott két hónapról volt szó, bizonyosan) hiányozzon a munkahelyéről.

— Ezt meg kell értsd, Mami! És annak sincs semmi értelme, hogy a temetésre mégegyszer oda utazzak, hiszen akkor már úgyse tudnánk beszélgetni! És az úgy jó, hogy a gyerekeknek a régi mosolygós Nagyi maradjál, ne lássanak ilyen tönkre menve, nem gyereknek való.

— Értem, ha egyszer meg kell értenem. A gyerekeknek pedig a régi maradok, „maradjál” nélkül is, ugyanaz a furcsa néni, aki évente kétszer valamilyen ismeretlen okból majd megfolytja őket a szeretetével, az ölelésével, a csókjaival és egy cseppet se fog hiányozni nekik, ha ez elmarad.

— Ez vagy te! A halálod előtt fél órával is csak arra figyelsz, hogy mit hibázom, és csak arra van gondod, hogy kioktass. Semmi értelme holnapig maradnom, a legelső repülővel visszautazom. Remélem correct volt?!

Egy bőröndbe összecsomagolta, amit értéknek, vagy megőrzendőnek talált az anyja lakásában, és visszarepült a gyerekeihez.

Klári azért nem maradt egyedül. Amerikában jól szervezett minden. A haldoklás is. Hosspys szolgálat nővérkéi látogatták pontos órában, naponta többször. Lemosdatták, etették volna, beadták a gyógyszereket és mosolyogtak hozzá.

A barátnőm pedig két drog adag között enyhén kótyagosan mesélte nekem telefonon — néha fél óra hosszat is — a saját temetése és lakásfelszámolása megszervezésével járó bonyodalmak pillanatnyi állását.

— Ne törődj vele, ha sokba kerül! Legalább baráti, emberi hangot hallok az anyanyelvemen. Meg annyival kevesebb lesz a hagyatékom. Ez is egy szempont! Azért is első osztályú temetést rendelek magamnak. Kifizettem a vállalkozót is, aki felszámolja a lakást, kidobálja a holmimat és kimeszel. Bérlakásról van szó, tisztán kell átadni. Tíz évre előre kifizettem a fűnyírást a temetőben. Minden évfordulómra rendeltem egy virágcsokrot… Persze, hogy ki fogják hozni, nem reszkírozzák a jó hírnevüket… Csak az a kegyetlen igazságtalanság, hogy szinte semmit se láttam a világból, amire olyan kíváncsi voltam. Ne kövesd el ugyanazt a hibát! Ne halogass semmilyen utazást. Jövőre csak még drágább lesz. Adj el akármit és eredj, amíg járni tudsz!… Egy kicsit az én szememmel is nézzed, amit látni lehet… Majd a másvilágon elmeséled… Istenem, milyen jó volna hinni!… De olyan vagyok, mint a kutya. Még most sem tudok!… Csak aludni, vagy kiokádni ezt a keserű világot…

 

Látod, Kisfiam ő Ezért nem tudom én szeretni Amerikát, akármilyen tökéletes.

S így esett, hogy most már nem csak helyetted, de Klári néni helyett is nézem a világot. S hangtalanul mesélem nektek az élményeimet, a legbelsőbbeket, amire más senki sem kíváncsi s mit elmesélni is fájdalmat okoz.

Legszívesebben a LÉTRŐL mesélnék mégis neked, mint hajdan, kisfiú korodban, a vízcsepp kalandjairól

 

harmattól                      szivárványig,

 

Sárvíztől                        hókristályig

 

Bárány-felfőtől              habos-tergerárig,

 

hogy megértsd a parány jelenvalóságát az örök nagy körforgásban.

 

De kopik a szó. És velünk együtt szürkül a fogalom. Őszutón halványkék emlékké lényegül minden valaha volt valóság. Te is.

Es így átlényegülten is csak addig létezel, míg útközben velem vagy.

Legutóbb szerkesztette > Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!