Ernő magában beszél. Csak ül a tévével szemben, és beszél, beszél, de nem, nem a tévének, csak úgy, el a levegőbe, csak hallani akarja a saját hangját, ahogy kimondja a nagy Igazságot, ám a mondatok néha elhalkulnak, a gondolat néha megbicsaklik, Ernő erőlevest szürcsöl pihenő gyanánt.
A volánnál ülő nő magában beszél. Tudja, hogy mások, a kocsin kívül lévők azt hihetik, hogy ki van hangosítva a telefonja, és ez jó érzéssel tölti el, mármint először is az, hogy megtéveszti őket, aztán az, hogy nem nézik hülyének, őt senki ne nézze hülyének, aki gyalog jár.
A Madárijesztő magában beszél. Egy koldus, akit így neveztek el, mert naphosszat csak álldogál a Nyugati Pú előtt, és a szelíd, emberhez szokott, szinte már házias madarak körbe repkedik, meg körbe kakálják, mint egy tárgyat, ő pedig nem mozdul, ahogy a tárgyak nem mozdulnak, csak néha beszél egy kicsit. Semmiségekről, senkinek.
Lili magában beszél. Olyan, olyan hülye, miért kellett annyira féltékenynek lennie, mi van, ha Balu tényleg ártatlan az ügyben, most már cseszheti az egészet, vagy talán mégsem, talán még rendbe hozható, talán ha egy kicsit többet engedne, ha legközelebb találkoznak, jól van, ezt fogja tenni, egy kis popsiszex segít!
Az utcaseprő magában beszél. A körülötte zsibongók azt hiszik énekel, mert nem hallják a szavakat, csak a dallamokat, a hajlításokat, kicsit eltúlozva néha, pedig nem dal, nem ének, csak hosszú-hosszú monológ, nem baj, hogy nem értik, mert időnként ő sem érti, időnként csak szavak, egyik a másik után, nem direkt, de nem bánja.
A dagadt, szemüveges, öltönyös magában beszél. Izzad, ahogy végigrohan a sok-sok lépcs?n, lefelé süvít, fél?, hogy megbotlik, és akkor nagy gurulás lesz a dologból, hát ezért a rohadt fogyókúra, mi, ezért a diéták, a szőrtelenítés, ?t nem zavarta a sz?r a hátán, csakis a cafka miatt az egész, és akkor az meg a legjobb barátjával, különben is, milyen barát az ilyen, ráröppen más feleségére? És lányára? Lányaira?
A katona magában beszél. Az ?rtoronyban ül, s?r?n kapkodja a tekintetét, egyik nyitott ablakról a másikra, legszívesebben bezárná ?ket, de a meleg így is épp, hogy elviselhet?. Fél, retteg a lódarazsaktól, múlt héten csíptek meg egy ?rszemet, aki jelezte az ?rszobának a balesetet, mire onnan a kalcium injekció felért a toronyhoz, már vége volt, megfulladt, tudták, hogy allergiás, tudták, hogyan segíthetnek, csak épp nem sikerült, a katona átkozódik, b?rén érzi az apró lábakat.
A zenész magában beszél. Sírdogál, nem éppen belevaló rock fenegyerekre emlékeztet? módon, ölelgeti a gitárját, a húrok néha véletlenül megcsendülnek, mintha ?k is siratnák az elpazarolt éveket, mintha utólag bölcsen ?k is elismernék, hogy tehetségtelen ember szolgálatába álltak, nem adatott meg nekik, hogy eredeti dallamokat játszanak, miért találtak ki mindent ?el?ttük mások?
Az író magában beszél. Egyszerre Terry, az egyszer? farmer egyszer? lánya és Bob, a félkegyelm? felügyel?, akinek több van a füle mögött, mint az elhagyatott Dél magányos rancho-ja összes lakójának együttvéve, és újabb gaztettre készül, és az író azt akarja, hogy Bob meggyalázza a lányt, és megússza az ügyet, de Terrynek, aki a legunszimpatikusabb figura, akit az író valaha kitalált, természetesen gy?znie kell, a Terry félék csak az igazi életben veszítik el az ilyen összet?zéseket.
Tóbiás magában beszél. A homályos szoba csendes, a tévé, a rádió, az egyéb zajforrások pihennek, csak a suttogás hallatszik, ahogy a médiavilág meghódító terveit szövögeti, köröz a szobában, néha az állát vakargatja, a ritkás kecskeszakállt huzogatja, papucsa talpa alatt puhán puffog a sz?nyeg, néha nagy karlejtésekkel vázolja a plánumot, egy pillanatra eltölti az eufória, forrón ömlik végig rajta, h?ha, kicsit elkalandozik, a szoba egyszer egy pillanatra visszaveri a pusmogást, de kizárja, nem tör?dik vele, csak beszél tovább. Újabb körök, újabb monológok.
A gondolatok hirtelen csavarodnak ki. A köröz? karok lehanyatlanak. Az arc kisimul. A pulzus lassul. A gyöngyök a homlokról lassan, de nyom nélkül t?nnek el. Addig csend van. Azután ismét elkezd?dik a suttogás.
Most egy lányra gondol, újabb köröket ró a szobában, hozzá beszél, ?t vonja kérd?re, vele viccel, és kacarászik, maga elé képzeli a jelenetet, a szemeket, az arcot, a mosolyt, a hangot, és elégedett, és akkor megérinti az a különös érzés, nem tudja, mi lehet, csak idegen természetét érzi, felgyorsul a légzése, hegyezi a fülét, meresztgeti a szemeit, és hirtelen, túl hirtelen megperdül a tengelye körül, és meglátja azt az alakot.
Ott áll a sarokban, összehúzza magát, amúgy is vézna teste így majdnem elférne egy partvisnyél mögött. Szemét lesüti, álla a mellkasába fúródik. Tóbiás csak a tüskére vágott, fekete hajat látja, és nem biztos benne, hogy bele akar veszni a másik tekintetébe. Az apró alak talpig feketében áll ott, egy túlságosan b? öltönyt visel, a nadrágot egyik kezével tartja magán, a zakó ujjai pedig jócskán a kézfejére lógnak. Nem néz a fiú szemébe, meg sem szólal, csak cip?je orrával buzerálja a sz?nyeget. Tóbiás szédül, és nagyon szeretne felébredni. Déa lassan emeli fel a tekintetét, továbbra sem szól, de az égszín kék szemek b?nbánóan a fiú tekintetébe fúródnak, és Tóbiás határozottan érzi a rezdüléseket, valami telepatikus humbug, gondolja, és él? hangot akar hallani a fejében, vagy legalább feliratokat a bizsergések alá, de egyiket sem kapja meg, egyszer?en csak tudja, hogy mi van.
Ezért sem lepődik meg, amikor ott találja magát egy idegen ház nappalijának egy eldugott sarkában, egy nagy, dohos szagú fotel mögött. Fekete öltöny van rajta, szúrja, viszket, de nem mozdulhat, nehogy a szobában sétálgató n? észrevegye. Nem, a n? nem is sétál. Szinte rohan. A tágas hall egyik végéb?l a másikba. Idegesen túr bele a hajába. Aztán elkezd magában suttogni. Tóbiás pedig hallgatja.
Nem voltál eléggé résen!
Vigyáztam, apa! Csak nagyon furcsa dolgokat beszélt. Azt hiszem, túlságosan belemerültem.
Megfeledkeztél a szabályról! És elloptad Rufus öltönyét.
Rock-ét loptam el. És nem gondoltam volna, hogy a fiú megérzi, ha ott vagyok.
Néha megérzik. És te fiatal vagy, nincs olyan kifejlett álcád.
De majd egyszer lesz?
Majd egyszer igen.
Már nagyon várom.
Türelem. Szép erény.
Gondolod, hogy Tóbiás jól fogja érezni magát nálunk?
Az emberek nehezen alkalmazkodnak. Majd elválik.
Nem szeretném, ha szomorú lenne. Miattam került ide.
A Hallgatózók sajnos általában szomorúak.
Miért?
Nagyon sok titkot cipelnek magukkal. Az emberek minden titkát. A félelmeiket. A szorongásaikat. A bánatukat. A kétségeiket. A bizonytalanságukat. Tehetetlenségüket. Dühüket, haragjukat. A gy?löletüket. A reményeiket, a hazugságaikat, a vallomásaikat. A gyávaságot. Nehéz ez a teher, kislányom.
Értem. Azért remélem, minden okés lesz.
Hát persze, hogy okés lesz. Menj játszani, de ne csinálj semmi z?rt!
Rendben, apa!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Szalay Sándor
