dr Bige Szabolcs- : Megkísértésem története

No comment *

 

Rendelés után még maradtam, hogy valamit beszéljek meg az embereimmel, mikor egy ismeretlen fiatalember kopogtatott be hozzám.

— Szervusz, kollega! — nyújtotta a kezét. — Emlékszel rám? Balázs vagyok, első éven együtt jártunk.

Igazából nem emlékeztem rá, de udvarias ember lévén nem akartam megsérteni.

— Persze, persze — bólogattam, és én is bemutatkoztam.

— Na, ne viccelj már! Nekem akarsz bemutatkozni?

— Mi megyünk is — szólt közbe a nővér.

— Jó, majd én zárok.

— És mi járatban erre, nálunk? — kérdeztem az állítólagos kollegát.

— Csak beugrottam, egy pohár hideg italra hozzád — válaszolta —, tudod erre jártam Szucsunál, az elnöknél.

— Ha így van — mondom — gyere, üljünk ki a tornácra, és hozok a pincéből egy üveg bort.

Így is tettünk.

A rendelő egy régi, nagy falusi házban volt. Az elmúlt évben vettük közadakozásból. A főútra nézett, mögötte nagy kert gyümölcsfákkal, veteményes kerttel. Az oszlopos tornácon egy kecskelábú asztal és két pad árválkodott. A dohányozni óhajtó várakozók ide szoktak kiülni még télvíz idején is.

Leszaladtam a pincébe, és egy palack küküllőmentivel tértem vissza. Híres borászatok voltak a Kis-Küküllő mentén. Szász gazdák telepítették, és gondozták a szőlőket. A pincemesterek is mindig közülük kerültek ki.

A vendégem a tornác fájára támaszkodva nézte az udvaron felhalmozott tűzifa hasábokat. Méterbe rakva álltak, hogy rendesen kiszáradjanak, mire szükség lesz rájuk.

Büszke voltam arra a húsz méter fára, mert magam termeltem ki, persze szakmabeli fakitermelők segítségével. Nem könnyű dolog az a fakitermelés!

Először persze engedélyt kell szerezni a hatóságtól, azután megbeszélni az erdésszel, hogy melyik erdőrészben, melyik parcellán lehet vágni, és melyik fákat.

Ekkor már lehet szervezni a csapatot.

Maga az erdész is jött segíteni, meg még négy fejszeforgató ügyes ember. Nem napszámért jöttek, hanem barátságból.

Korán reggel indultuk, három szekérrel. Enni, inni valót pakoltam bőségesen. Hosszú lesz a nap. Mentünk hegynek fel, völgynek le, de inkább fel. A lovak vidáman kocogtak az üres szekerekkel.

Órákba telt, amíg kiértünk a vágtérre. Az erdész ment elől és mutatta a vágásra kijelölt fákat. Két „druzsbát” (stillfűrészt) is hoztak magukkal az emberek.

A fa kivágása úgy kezdődik, hogy a favágó először körbe járja a fát, szemügyre veszi a dőlését, görbületeit, a lombozat elhelyezkedését, majd a föld felett kicsivel a választott oldalon berója. Azaz harmadáig egy ék alakú vágást ejt rajta. Ezután a berovás ellenoldalán kissé lejtősen kezdi a törzset bevágni. Vigyázni kell, hogy a vágás iránya pontosan a berovás felé haladjon. A fűrésszel dolgozó ember lent kucorog a fa tövénél, felette ketten úgy vállmagasságban nyomják a törzset inkább csak, hogy érezzék, minthogy döntsék.

Egyszer csak megreccsen a fa.

— Dől a faaa! — kiáltásra mindenki biztonságos helyre húzódik.

Jöhet a gallyazás: ki fűrésszel, ki fejszével állt neki megszabadítani az ágaktól a törzset. Öt nagy fa került kidöntésre.

Most jött el a lovak szerepének az ideje. Az erdész lovai voltak betanítva. Gazdájuk egy vastag lánccal az egyik ló után kötötte a legallyazott törzset, és szavakkal, kiáltásokkal irányította fentről az okos állatot, amíg az le nem ért az aljba, az út mellé. Következett a másik ló. Mikor az is leért, egyik munkás leoldotta a láncot, a lovak pedig gazdájuk szavára visszamentek a tetőre. Így jutott le az út mellé minden törzs.

A törzseket össze kellett vágni még, akkora darabokra, hogy a hosszú szekérre jól fel lehessen tenni. Otthon lesznek méteresre vágva.

Ez jutott hirtelen eszembe, ahogy megláttam a „kollegát” a tornác fáján könyökölni.

— Itt vagyok — tettem le az üveget az asztalra a két pohár mellé.

— Milyen bor? — érdeklődött.

— Meglátod! — válaszoltam. — Előbb kóstold meg, aztán megmondom, mi féle.

— Ez igen! — cuppantott.

Tudtam én, hogy ízleni fog ez az édeskedvű, kicsit muskotályos bor. Zágorból kaptam. Akkor még működött a szőlészet. Ma már csak romok, és beomlott pincék emlékeztetnek a nem rég még országos hírű borászatra.

Ahogy ürültek a poharak, lett egyre zavarosabb Balázs barátom mondókája. Tanáraimról, professzoraimról beszélt mindenfélét össze. Honnan ismerte őket, ha csak az első évet járta ki?

Magam részéről ódzkodtam nagyon bele merülni a poharazgatásba. Mondhatnám, beálltam fal mellé, azaz nem ittam ki a boromat, csak belenyalintottam, míg a másik poharát mindig tele töltöttem.

— A nőkkel, hogy állsz? — kezdett bizalmaskodni.

— Családom, gyermekem van a városban.

— Ez az, hogy a városban, te meg itt vagy egész héten. Ne mond, hogy nem csavartad el a fejét egy csinos menyecskének!

— Nem.

— Ohó! Láttak ám az erdőben, meg az árva-tanya körül valakivel.

— Nem igaz! — háborodtam fel. — Egy szó sem igaz! Ezt most találtad ki, és…

— Jó, jó csak vicceltem — visszakozott Balázs, ha ugyan így hívják.

Kezdett egyre gyanúsabb lenni nekem az én vendégem.

A palack ki ürült, de nekem nem jött, hogy újabbat hozzak fel a pincéből. Látva az üresen álló üveget, ő akarta a következőt állni.

— Itt egy százas — kezdte —, küld át a kocsisodat a bodegába, hozzon egy üveg bort. Most én fizetek!

— Nem küldök én senkit — válaszoltam —, a kocsis nem cseléd, hogy küldözgessük!

— Akkor, megyek én! — ugrott fel.

— Ahogy akarod.

Jött is hamarosan vissza egy „Murfatlar” címkéjű üveggel. Folyt tovább a diskurzus, és újabb bizalmaskodással fordult felém:

— Hogy érzed itt magad, egy eldugott, sáros faluban?

— Hát… — bizonytalankodtam.

— Jó összekötetéseim vannak — kezdte a puhítást —, és ha be akarsz kerülni a városba, csak szólj. Egy szavamba kerül.

— És én mit kell, hogy tegyek? Fizessek neked, vagy valaki másnak?

— Ugyan már! Aláírsz egy nyilatkozatot és kész.

— Mi lesz abban a nyilatkozatban? — kérdeztem gyanakodva.

— Az hogy velem néha elbeszélgetsz erről, arról, egyről, s másról, szomszédokról, kollegákról. Érted?

— Értem, és nem akarok a városban dolgozni.

— Buta vagy!

És buta maradtam…

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.