A keresztel?t sokáig halasztották, nem értette senki, hogy miért. Aztán arra is fény derült. S?t, ahhoz képest még gyorsnak is mondható lett volna az eredmény:
Ugyanis az anyakönyvbe már „Blázsovics Mária Magdolna” néven akarták bejegyeztetni a kislányt. Az országban nagy volt a z?rzavar, ijeszt?en megszaporodott a háborús árva gyermekek száma, az örökbefogadások körül se volt semmi világos és egyértelm?, ezt próbálták „meglovagolni”. Hogy mégsem sikerült a névbejegyzés, az jó ideig napvilágra sem került.
És milyen a falu népe!?
– Ezt csakis azér csinyánák, mer hadisegél jár majd, meg árvasági a gyerekinek, ha…-
Ám hadisegély egyáltalán nem jött, annak oka pedig az volt, hogy csak a kis Magdolna jogán vihette tovább az �?üzletet�? a gyermek anyja… Volt tehát megélhetése a kislánynak.
Ha meg is fordult a büszke nagyszül?kké átalakult szigorú szül?k fejében, hogy Gyuri nagy veszélyben lehet a fronton, vagy talán már oda is veszett, ezt igyekeztek önmaguk el?l is elhessegetni.
Ámították magukat, abban bíztak, hogy a b?nük már jóvá lett téve, Isten és a fiúk is megbocsát.
Minden nap szebb lett a „fiatalasszony”. Arca kisimult, alakja kitelt. Hamar kiderült, milyen életrevaló. Nem sokáig kímélgette magát, súrolt, takarított, rendezgetett és kezdett beletanulni minden munkába, ami a pékségben adódott.
Nagyon jó inasnak bizonyult. Csakhamar ügyesen sodorgatta a formás kifliket, meg aztán akármit rá lehetett bízni, ha hivatalos ügyet kellett intézni, azt is…
Bánatos szemével Magda néni szívébe lopta be magát, mert tudta, annak a fiúnak a hiánya fáj olyan nagyon Mariskának is. Gyuri bácsiban nehezebben engedett fel a konok fagy. De a napról-napra er?sebb hangocska – ott, a ringó bölcs?ben -, csalogatta, el is csábította, benne a pici Gyurit látta visszatérni. Elhitette magával, hogy mindent rendbe tud még hozni…
A sütöde teljes energiával üzemelt. Ki is doboltatták, hogy minden kenyér és kalács sütését vállalják, csak el?re be kell jelenteni.
Zsiga, a segéd, aki a hirdetésre jelentkezett, értette a dolgát, a két lányt is jól be tudta fogni a munkába. Margit is mindenben a keze alá dolgozott, a kútról ketten hordták a vizet.
De, ha csak a dolgát értette volna a Zsiga…
Nagyon kellemes hangján énekelt a dagasztótekn? mellett, az ölt?árokban, és a délutáni aprófa-készítéskor. Közben Margit pillantását leste, kedvét kereste.
*
A falu egyik, de talán a legjobb kocsmája volt szemben, az utca túlsó során. Naponta ment át oda Gyuri bá’, és visszafelé két-két üveg szódavízzel a két kezében, vonult végig az udvari járdán, mert a sápadt Mariska nem itta meg tisztán a bort, csak egy kisfröccsöt lehetett belediktálni a kiadós ebédek után.
– Igyá lyányom, ez vért csinyál! –
*
– Látom, hogy az a legény nagyon kerülgeti a péklányt? – állította meg Arankát, az ugyancsak gangos házban terpeszked? kocsmárosné.
– Talán még be is n?sül?
– Azt nem tudom, de nagyon szép pár lenne bel?lük – válaszolt gyanútlanul a fodrász ifjú asszonykája.
– Úgy?! Aztán a legény majd szépen énekül neki – villant kissé gonosz fény, a kövérkés Vasanitsné szemében.
Ezen elgondolkodott a megszólított, otthon aztán a férjével – nagy valószín?séggel -, meg is fejtették a rejtélyt.
Vasanits Viktornak volt egy feln?tt fia, aki mögött összesúgtak, aztán viháncolva rebbentek szét az eladó lányok.
Kálmánka örök gyerek volt, kövér és álmatag. Sem a söntéspultnál, sem a sz?l?ben nem vette sok hasznát az apja. S?t, inkább a kárát látta.
Ha mégis ráfanyalodtak, hogy ? mérje a bort, akkor boldog-boldogtalannak adott hitelt, amit úgy letagadhattak kés?bb, mint a pinty.
Ha meg a sz?l?be küldték dolgozni, anyja jól feltarisznyálta Kálmánkáját. Ahogy kiért, nagy pihenhetnékje támadt, le is telepedett a szederfa alá, szemügyre vette, mit rejt a tömött tarisznya. Addig nézegette, míg egészen üresre ette. Aztán leheveredett, egy kis sziesztázás végett. Mire felébredt, a nap magasan járt, már nem találta értelmét a meger?ltet? munkába belefogni.
Hát ennek, a férfivá soha nem növ? ifjúnak szemelték ki Margitot, az el?re látó szül?k. Ha sokat nem is hoz a háztartásba, egy t?zr?lpattant menyecske válik majd bel?le. Ha meg unoka születne a házasságból, akkor nem hiába kapargattak Vasanitsék.
Eleinte a furfang játszott f?szerepet.
Egy szódavíz vásárlás alkalmával megkérdezték Blázsovicsot, áteresztené-e Margitot hét végén, kicsit besegíteni, a sok vendég kiszolgálásába. György jóba akart lenni a tekintélyes családdal, persze, hogy igent mondott.
Margit pedig belesétált a csapdába.
Ahogy tavaszodott, már egyre kevesebb alsószoknya került a fels? alá, és nem a meleged? id? miatt. Margit csinosan, fürgén forgolódott a pult mögött is, a pékségben is.
Mariska is a „kivetk?zés” felé terelgette sógorn?jét. Az meg – naivan a péksegédnek tetszeni akarva -, csináltatott is már magának slavrokot (egybevarrt alsó-fels?részes, „iparosos sz?k ruhát”) a Vasanitsné varrón?jével.
Az ügyes besegítéseiért – a béren kívül – mindig, mindenben kedveskedett neki a kocsmáros is, az asszonytól meg kapott néha, valami kis ajándékot. Karköt?t, ami hasonlított az aranyra, selyemharisnyát, mellé bíztatást, hogy bátran vegye is fel…
A falu élte a hétköznapjait, de már semmi nem olyan volt, mint régen, hisz egyre több családból hiányzott a férfi, akit?l vagy kaptak hírt, vagy nem. Állandó rettegésben éltek a katona-szül?k és -feleségek. Mégis kellett az itthon maradt fiataloknak valami kis vidámság.
A kép csak illusztráció:
A falusi híradásnak egy jólbevált módja a kidobolás, amikor a „kisbíró”, nyakába akasztott dobjával megy végig a falun, a kisebb tereken meg a nagyobb keresztez?déseknél megáll, és addig pergeti a dobot, míg össze nem szalad a ráér? népség. Akkor elkiáltja magát:
– Közhírré tétetik! Hétf?n a Vásártéren állat és kirakodóvásár lesz! – rövid dobpergés…- A Futurába bevihetik a fölösleges vet?magokat is, most felvásárolják!
Hasonló hírei után újra megperdítette a üt?it a dobos, és folytatta. – A nagykocsma udvarán tánc lesz, vendég cigányzenészek érkeztek. Mindenkit, aki él és mozog, szeretettel vár a rendez?ség. –
Aztán ment tovább, másik utca elején kidobolni a friss híreket.
– Margitka, estére elvihetem a bálba? – súgta a kútnál Zsiga.
– Háát? Ha apám enged, tán még el is mennék, de nem köll engem vinni! – nevetett a lány a végre kimondott kedves szón.
Aztán dúdolgatott ? is egész nap, míg égett kezén a munka.
– Édesapám, tánc lesz a nagykocsmában. Elenged?
– Megbolondútá? Azt se tudod a bátyád él-e, hal-e, eemenné ugráni? Meg aztán ki lenne a késér?d?
– Mariska elkísérhetne…
– Nem vagy eszedné! – volt a rövid elutasítás, de azon gondolkodott el az öreg, hogy Kálmánka oda nem megy, ha megy, még rosszabb, mert csak nevetségessé teszi magát. Azt meg semmiképp nem lenne szerencsés megengedni, hogy egy ismeretlen legény komolyan megtetsszen a lányának, ott a táncban…
– És, ha mégis elmék? – csattant fel dacosan Margit.
– Bezárlak, tee! –
Ozora arról volt híres, hogy alig lehetett bál, mulattság, búcsú, késelésig men? verekedés nélkül. Megyén túl is féltek az „uzorai bicskásoktól”.
Forrófej? legények kaptak össze minden apróságon, de ha idegen legény tévedt be a falú mulatságába, akkor annak hamar adták tudtára – egyhangúan, az el?bb még csak egymással kötözköd?k -, hogy kívül a falun neki tágasabb.
Pláne, ha megbizonyosodtak, hogy a „gyüttment” lánynéz?be jött! A késelés nem egyszer végz?dött halállal.
És most itt ez a péklegény is.
A vak is látja, mi a szándéka. Ennek a bálnak csak rossz vége lenne… Botrányt végképp nem akart Gyuri bá’. A kocsmárosék még meggondolnák magukat. Kibírja ez a lány egy kis tánc nélkül.
Mariska meg úgyis csak szomorkodna a vidám népség között. Hiszen itthon is hányszor csípte azon, hogy elbújva pityereg. Az se hiányzik, hogy szemet vessen ott rá valaki!
Tehát a bálról sz?tt álomból nem lett semmi.
*
Az akaratos Margit, és a szelíd Mariska hamar megszerette egymást. Ez az ? korukban, és az adott helyzetben a világ legtermészetesebb dolga.
Egy ágyat osztottak meg, amiben összebújva sugdostak titkokról, szerelemr?l, vágyakról és félelmekr?l.
– Te Margit, ez a Zsiga fülig szerelmes beléd.
– Látom én, de apám nem nagyon lelkesedik…
– És te?
– Háát? Nekem tetszik. Nem is tudom…
– Ha szeretnéd, tudnád. Ha az én Gyurkám ott hal meg, azt én sem élem túl – sóhajtozta Mariska, és olyan megnyugtató, jó volt azon a vállon kisírnia magát, ami alatt a félt?, szeret? testvérszív dobogott.
– Gyurink is nagyon szeret téged.
– Mondta?
– Mondta hát.
– Mit mondott, hogyan mondta?
– Úgy, hogy apánkkal majd megölték egymást.
– Mégis elment…
– Visszagyün, ne féldd. –
Ahogy a Blázsovics szül?k is a lányuknak tekintették már Mariskát, az Gyuri legszebb álmait valósíthatta volna meg…
Itthon várta ?t egy összekovácsolódó család, a jól men? üzlet, és a gyönyör?, sz?ke fürtös kislánya, aki egyre jobban hasonlított rá.
*
Június végén aztán a szomszéd lakásban is egy másik, új kis élet sírt fel.
Ágnesének öcsikéje született, Árpika, a Pataki trónörökös.
A világban pusztított a háború, de a békére áhítozó otthonokban az élet élt, mert hisz az viszi el?re a világot, nem az élett?l elrugaszkodott öldöklés.
*
A szembe-szomszédék biztosak voltak a dolgukban.
– Menjél már oda és udvarolj, légy kedves fiam, ehhöz a lányhoz! – bíztatta fiát Vasanitsné.
– Eeküd az engemet…- vigyorgott Kálmuska.
– Légy férfi, te anyámasszony katonája! Nézd meg, milyen formás fara van – villant a Viktor szeme, stuccolt kis bajuszát végigsimítva.
– De ha pofon vág? – billentette oldalra a fejét aggodalmas szájhúzással az örök gyerek.
– Jobban jársz, ha ? ad egyet, mert nekem már nagyon viszket a tenyerem…
– Ne bosszantsd az apádat kisfiam, tudsz te udvarolni, ha akarsz.
Hát elindult Kálmuska udvarolni. Kövér nyakán gyöngyözött a félelem.
Margit tálcával lépett ki a pult mögül. Sok szoknyához szokott csíp?je ringott, ahogy a fiú mellett ellibegett. Mintha ott se lett volna a szerencsétlen, pedig az már nyitotta is a száját, de árva hang nem sok, annyi se jött ki rajta. Laposat pislantott apjára, az bíztatást intett… Muszáj volt már tenni valamit.
Margit mellé sündörgött, aztán váratlanul belecsípett a könyöke fölött gömbölyöd? karjába.
A lány villámgyorsan fordult felé, emelte is a tálcát, hogy azzal sújtson le, szája már a hü…t- formázta, de ahogy a papírmasé alkalmatosság a leveg?ben, a becsmérl? szó a torkában rekedt meg. Az ? tekintete is Viktoréval találkozott…
Leejtett kézzel ennyit mondott:
– Maraggyá Kálmánka, mer megütlek -, és megtörtént az a csoda, hogy szabad kezével megsimogatta a gyermekded arcot. Aztán ment tovább a dolgára.
Az meg felemelte tömzsi ujjait, a nemremélt megtiszteltetésben részesült arcához.
Ezután úgy a Margit nyomába szeg?dött, hogy az nem gy?zte félrekotorgatni, hogy ne akadályozza a sürgés-forgásban.
*
A gang három lépcs?jével szemben, a kocsiknak fenntartott csapás másik oldalán a kút mögött, kis konyhakertet ápolgatott Aranka. Karausné ebbe nem segített be, de Magda néni megkérdezte, hogy átengedne-e egy darabkát a zöldségeinek.
Egy nap aztán lovaskocsival érkezett haza, a kocsi farában három dézsa szép leander hajladozott, aljában pedig magas kupacban jó term?földb?l volt annyi, hogy azzal beteríthették a két, soványföld? ágyást a kiskertben.
Ett?l kezdve a rossz talajban addig csak kornyadozó zöldhagyma, és a zöldjéért vetett, szegényes petrezselyem mindkét háziasszony hasznára próbált éledezni.
A dézsákat pedig letették arra a háromszög alakú kis térre, amit a gang, és a bejárattól a pékségig viv? járda zárt be. Amíg a hajnali leh?lésekre lehetett számítani, a dézsákat minden este becipelték a kamrába.
Kés?bb egymástól egyenl? távolságra leültették a három fácskát. Tövükbe is term?föld került, és Magda asszony mindhármat, külön-külön a ganghoz kerítette. Élére állított téglákból, polyvás sárral bevont, patkó alakú kerítéske szegte a leanderek csöpp kis udvarát. Az oda locsolt víz nem tudott elszökni, és a sok kuncsaft se törhette, taposhatta le a féltett virágfácskákat.
– Ebbe a házba sok fehércseléd lakik, az udvar se legyen uan kopasz, hanem mutatós…- simogatta szemével a rózsaszín rózsácskákat a legid?sebb, a hat „n?” közül.
Néha messzir?l, hosszan elnyújtott hang ismétl?dött, és közeledve er?södött annyira hogy már érthet?vé is vált, de a tapasztalt asszonyi fülek jóval el?bb tudták, mit jelent az:
– Messzeees! Meszeeet vegyenek! –
Mire odaért, az oldalán magasan kideszkázott, ponyvás kocsi, már kapuikban álltak vödreikkel. A tömbökben árult égetett mész messzir?l érkezett, és nem is hozták gyakran. Ha néha felharsant, hogy „meszeet!” akkor mindenkinek gondoskodnia kellett a közeljöv? meszelések alapanyagáról.
Egyszerre szaladt ki Magda néni és Aranka is, amikor ez a kiáltás közeledett.
Ágneske figyelmesen kísérte szemével a félelmetes m?veletet. Mindkét asszony kötényt kötött, kever?fával indult az udvarra. A jókora mészk? darabokat nagy edényekbe rakták, vízzel leöntve olytották, és – nagy szakértelemmel ?rizve az átmenetet -, a piszkosfehér, porladó, sisterg?, bugyborékoló anyagból, vastag, hófehér pép kerekedett.
– Miért kell kevergetni? – kíváncsiskodott a lányka.
– Vigyázok, hogy oda ne kozmáljon, mert akkor nem lesz szép fehér.
– És miért van a meszes kocsiján sátor?
– Ha ezek a kövek id? el?tt találkoznak vízzel, netán eléri a kocsit az es?, akkor megeshet bizony, hogy kigyullad, és leéghet az egész rakomány – mesélte az ámuló kislánynak anyukája. – Ne is gyere közelebb, mert ahogy forr, rád fröccsenhet. Ez er?s maró méreg is, de fert?tlenít, ha kell – mesélt, mialatt kevergette tovább a fortyogó fehérséget.
Minden falusi asszonynak gondosan el?készített s?r? mész állt a pincéjében, hogy abból bármikor használhasson, amikor a konyhát, vagy nagyünnepek el?tt a kis épületek házelejit akarja majd frissíteni, akkor az ebb?l higított mésztejjel, hosszú nyel? meszel?vel varázsolhassa vakítóan hófehér-tisztává a falakat. Vagy a kert végében álló árnyékszékbe locsolva tudja azt fert?tleníteni.
Magda néni minden es? után javítgatta a leánderei kicsi kerítését, de még be is meszelte azt is, mint a nyitott folyosó falát, hogy szép fehér gallér körítse a virágait.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Pápay Aranka
