Február 7. Valamikor éjjel…

A második para

– Biztos, hogy itt is boldogok leszünk? – kérdeztem el?ször csak halkan, majd egyre hangosabban a cala d'or-i „Leo d'Or" névre hallgató hotel második emeletén, a huszonhármas szoba koromsötét csendjében.

Senki nem válaszolt, hiszen Fanni és a férjem békésen aludtak.

Utóbbi leginkább a fájdalom-, és lázcsillapítók miatti kábulatában, mert lányos zavarában még elhozott otthonról valami szörny?, magas lázzal járó bacit, bizonyára szuvenírként…

Tehát csak feküdtem ott a gondolataimmal – jobbra mellettem a nagybeteg férjem, balra a pótágyon a majdnem ötéves – és rettegtem, mert az ember lánya nagyon egyedül tudja ám magát érezni egy idegenszagú takaró alatt, kétezer kilométerre az emlékeit?l – mert minden élmény, ami egy másodpercnél régebbi, már csak emlék – miközben egyetlen hang duruzsol a fülébe: a légkondicionáló berendezés meleget lehel? zümmögése.

Nagyon furcsa érzéseim voltak, persze mindegyik az otthonunkról szólt; a honvágy olyan hihetetlen er?vel tört rám, hogy szinte letaglózott a félelem… biztos, hogy itt is boldogok leszünk?

Aznap reggel érkeztünk meg a szigetre, elveszítve minden biztos pontot, amihez akár csak egyetlen pillanatra is köthettünk volna bármit, amit itt láttunk, gondoltunk, vagy hittünk…

Mallorca sokkal nagyobb és sokkal modernebb annál a parányi, családias hangulatú szigetnél, amit elképzeltem magamnak, vagyis messze nem az a kis poros, tradicionális hangulatú földdarab, ahol andalító spanyol dallamokat pengetnek hegyes szakállú zenészek, és ahol fogatlan, ?slakos nénikék mosolyogva invitálnak az útszélén, hogy tanuljak már meg végre mázas köcsögöt gyártani…

Mallorca egy meglehet?sen nagy, és folyamatosan fejl?d? tartomány, ahol úgy t?nik, mindenki tudja, hogy holnapután hol fog lakni és mib?l él majd – vagy éppen nyaral – egyszóval van helye.

Mivel senkinek sem beszélhettem ki, a félelem úgy döntött, hogy megizmosodik bennem.

(Különben is azt mondják, hogy az éjszakai gondolatok a legsötétebbek – valamikor kett? és négy óra között – amit ezennel ünnepélyesen alátámasztok és meger?sítek.)

Furcsa dolog a pánik: gyorsan, észrevétlenül érik meg a lelkünkben, és csak akkor jelez, ha már er?sebb, mint az akartunk, tudom, mert már kétszer is éltem át hasonlót…

El?ször tizenhárom évesen.

Még ma is tisztán él bennem annak a délutánnak az emléke: a bátyám a fürd?kádban ült és egyszerre azon kaptam magam, hogy másodszor is bedörömbölök a fürd?szoba ajtaján, miszerint biztos jól van-e? Nem tehettem róla, valami sürget? érzés a hátamban kényszerített rá: éreztem, hogy valami lesz, mintha egy titokzatos alak azt akarta volna, hogy figyelmeztessem… persze, a bátyám erre elküldött a náthás fenébe, hogy hagyjam már békén, mi baja lenne? De azért elzárta a csapot.

Egyszerre tényleg hülyeségnek t?nt az egész, és már majdnem meg is nyugodtam, amikor nem sokkal rá felfigyeltem rá, hogy kifelé tart, de a szeme már zavaros és homályos volt, ahogy rám nézett, és mintha mondani akart volna valamit… majd elvágódva az el?szoba jajpiros linóleumán, egyszer csak rángatózni kezdett…

Soha azel?tt nem láttam epilepsziás embert, ezért teljesen felkészületlenül ért a hullámokban rázkódó test tehetetlen remegése, a távolba mered? szemek és a furcsán habzó száj… ? érzelmileg soha nem volt hozzám olyan közel, mint a n?véreim, de aznap végképp idegennek t?nt, ahogy verg?dött a földön; csak álltam és néztem egy darabig, gondolom, megpróbáltam felfogni a látványt, majd sötétség lett mindenhol…

A következ? kép, hogy sikítva szaladok a függ?folyosón ment?kért kiabálva, pedig én végig azt hittem, hogy ura vagyok a cselekedeteimnek, mégis, furcsán idegen volt a sikoly a fülemnek, a saját visító hangom…

A szomszédok hívhatták a ment?ket, de már csak a jövetelükre figyeltem fel, amikor a ment?orvos kereste rajtam a szüleinket, aztán megdicsért, hogy tettem párnát a testvérem feje alá a roham alatt, amin meglep?dtem. Párnát? Tettem? Minek? Nem is emlékeztem rá…

„Éppen fürdött, miel?tt rohama lett" – azt hiszem, jegyz?könyvet vettek fel, mire a ment?sök összenéztek… „nagy szerencséje volt a srácnak, meg is fulladhatott volna."

Rosszul lettem a gondolattól… a bátyám már nagyfiú volt, vagyis mindig zárt ajtók mögött fürdött.

Akkor kezdtem el sírni.

…

Életem második pánikja messze nem volt ennyire drámai.

Egy debreceni lakótelep garázsból kialakított m?helyében ültem, hajnali kett?kor: el?ttem a Kriszta barátn?m, mögöttem két beszívott tetoválós fickó, az ölemben hatalmas fotóalbum, benne reklám gyanánt agyonfickált emberi testrészek, a hátamon, a derekamnál pedig egy nem kicsi skicc, rajta meztelen, szárnyas angyal ücsörög egy kifli alakú holdon.

Emlékszem, valami nagystíl?, Boris Vallejo stílusú rajzot akartam, amit lehet?leg nem takar a tanga – mert akkor minek, ugye? – és aminek tervezetével éppen akkor végzett a „m?vész" úr, majd kiköpve a filctoll kupakját a kezembe nyomott egy kis tükröt, hogy nézzem meg a hátamat a falon vigyorgó nagyban…

Hát, amikor én megláttam, hogy mire készülök, levert a víz.

Világ életemben visszataszítónak találtam n?kön a tetoválást, és szabályosan beleszédültem a gondolatba, hogy nekem is lesz egy a hátamon, f?leg ekkora… csak ültem ott egy kiszuperált kórházi ágyon, amire kétes tisztaságú nejlont simítottak, s idegesen bámultam a tükörképem. Tisztán hallottam magamban egy óriási NEM-et, és tudtam, nagyon jól tudtam, hogy ha ezt a hátamba vésik, akkor soha többé nem leszek az, aki voltam. Soha többé nem vehetek fel egy elegáns, kivágott hátú nagyestélyit anélkül, hogy Tankcsapda fun-nak nézzenek, és tudtam, hogy akár el is baltázhatják, de huszonöt voltam akkor, és többek között egy ismert rock bandát menedzseltünk, akik már akkor is hooligánok voltak. Na, és persze elég volt egy pillantás a Krisztára, aki éppen egy friss, nonfiguratív ábrát dédelgetett a köldöke körül, hogy tudjam: tetováltatni fogok.

Slussz-passz.

A két szimpatikus fiatalember eközben unalmában újabb vaskos zöldet tekert magának, és különösebb izgalom nélkül kérdezgették, hogy akkor most mi lesz? Hogy döntöttem? – majd célzás-, és próbaképpen megzizegtették a tetováló masinát…

Ett?l hirtelen elkezdett forogni a szoba, és a hányingert?l alig kaptam leveg?t; igen, pánik volt ez is, de azért – minden logikát mell?zve – az utolsó er?mmel még dacosan hátraszóltam a vállam fölött: – Karcold, testvér!

Hat évvel kés?bb, a mallorcai hotelszobában persze mindez eszembe sem jutott.

Pedig a hátamon most is itt ül az angyal – a hülyeség hirdet?táblája – bár ronda egy banya szegény, ráadásul lóg a bal melle, ráférne egy mellfelvarrás, viszont szerencsére alig látom… Nem úgy a férjem, akivel azért megbeszéltük, hogy ha csoszogós öregek leszünk, átüttetem valami izgi képregény-féleségnek, hogy hátat fordítva se legyek unalmas…

Bár a férjemmel nem sokra mentem azon a kés?i órán, amikor elveszítve minden humorérzékemet sírdogáltam a paplan alatt, miközben sorra produkáltam a pániknak látszó tüneteket…

Pedig szép volt a sziget, csodaszép, és a hotel is rendben volt, és – viszonylagos – egészségben meg is érkeztünk, de mit tehettem, ha hirtelen nem láttam magunkat – magamat – a történetben, vagyis semmihez sem volt közöm, amit átéltem, amit a magaménak kellett volna éreznem? Mivel válaszok nélkül maradtam, megfeneklett minden józan gondolat. Egyetlen kérdést suttogtam csupán:

Biztos, hogy boldogok leszünk itt is?

Február 10.

A n?i lélek és egyéb hiábavalóságok

Látják, ilyenek vagyunk, mi n?k.

Két napja még zokogva ébredtem, és nem akartam mást, mint hazamenni a kényelmes, jól belakott életembe, és ponyvát olvasni elalvás el?tt, meg kávéházakban lógni a barátokkal, és háromnaponta meghivatni magunkat vacsorára az Éviékhez, aki szezámmagot tesz a prézlibe, és sosem ragad nála össze a rizs, – hogy csinálja? – és bármit megadtam volna a saját fürd?szobánkért, meg úgy általában mindenért, mindegy, csak otthon legyen.

A férjem egészen ijedtnek látszott, én pedig egy árulónak éreztem magam, ami nem segített a helyzetünkön, tekintve, hogy velem akkor sem könny?, ha rendben vagyok, ellenkez? esetben viszont…

A fent említett normális életünkben – már amennyiben esetünkben ez helytálló kifejezés – bennünk általában az a jó, hogy nagyjából mindig és mindent egyformán akarunk, de most visszavonhatatlanul átlendültünk a két végpontra: vagyis valamit sürg?sen tennünk kellett.

Amikor a férjem – a h?s – már nem bírta tovább nézni a kib?gött bociszer? tekintetemet, autóba ültetett és „na, akkor most felfedezzük a szigetet!" felkiáltással elindult északra, egy Sa Calobra nev? helyre, ahol állítólag a világ egyik legszebb strandja van…

Hm.

Szóval megígérhetem, hogy legközelebb indulás el?tt mindenképpen ellen?rzöm majd a térképet…

Ugyanis ha akkor így tettem volna, rögtön világossá vált volna, hogy nem véletlenül néz úgy ki az oda vezet? út, mint egy gyomorideggel küszköd? csirke bele, azaz a dolog finoman szólva is kimerítette a szerpentin fogalmát…

Nekem kérem, tériszonyom van.

Nem számoltam, de megközelít?leg tizenhétszer mormoltam el magamban a Miatyánkot, ezerszer is megbánva, hogy nem tanultam meg rendesen – a hiányzó részeket persze roppant leleményesen, tetszés szerint kipótoltam – miközben vizet préseltem az ülésem széléb?l…

Ugyanis ezek a derék spanyolok elfelejtettek a szakadékok szélére tisztességes korlátot építeni – talán a pazar kilátás miatt? – és gondolom, hogy nem kell ecsetelnem, mennyire vidám dolog a küls? ívben autózva elképzelni, milyen gyorsan átlendülhetnénk a kis harminc centis hülyeségükön, amit errefelé – meglehet?sen könnyelm?en – nyilván k?falnak neveznek…

A gyerek vidáman sikkantgatott minden hajt?kanyarban, a férjem pedig üdvözült arccal nyomkodta a mindentudó naviját, id?nként felkiáltva, hogy „h?ha, mindjárt nyolcszáz méteren vagyunk!" – amire már csak vinnyogni tudtam az összeszorított állkapcsom mögül: az utat figyeld, basszameg! – és igyekeztem nem lenézni…

Jó, hát a terv sikerült.

Nem gondoltam haza egy jó ideig, s?t, egyáltalán nem gondolkodtam, legalábbis semmi olyasmin, ami nem volt összefüggésben a férjem elleni merényletek kéjes örömet okozó elképzelésein, majd úgy döntöttem, hogy csak semmi er?szak, a bosszú lehet egészen humánus is….

Egyszer?en csak maradok tovább a felesége.

Február 18.

„Mert a széles látókör mindenkinek jár…"

Sa Calobra különben tényleg nagyon szép, láttam a fényképeken, amit állítólag én csináltam, csak nyilván nem emlékszem rá a sokk miatt.

Hullámzó tenger és mesés sziklaszirt egyébként errefelé mindenhol akad – merthogy ez ugye egy sziget! – ami persze csak nekem furcsa, az itteniek egészen jól elvannak vele: mindenféle vízi sportot ?znek, és meglehet?sen boldognak látszanak t?le.

A napnál is világosabb, hogy mi még csak látogatók vagyunk itt, akik folyton összehasonlítanak, és érthet? okokból magyarul gondolkodnak: a pénzt átszámolva költjük, és mindent eltervezünk, hogyan mutatjuk meg majd a csuda dolgokat az otthoniaknak, vagyis valami egészen sajátságos, kétlaki életet élünk, ami elmagyarázhatatlan.

Hanem járunk kiköt?kbe, amelyekbe a férjem szerelmes szerintem, és én nem vagyok féltékeny, csupán néha undokul megjegyzem, hogy „némmá' víz, meg hajók! H?, mennyi ladik, sose láttam még ilyet! Csak tunnám, hogy ke' vezetni!" – amib?l ? már tudja, hogy kár volt magával hoznia, elég lett volna letámasztani egy netcafé-ban, ahol bármikor elvegetálok egy kapucsínó mellett és végre írhatok, mert szerintem aki látott már egyetlen hajót, az látta mind, minek kell tehát ekkora felhajtás?

Ilyenkor rendszerint úgy érzem, hogy ha még egyszer leparkol egy kiköt? el?tt, én keresek egy Bacardinak látszó tárgyat, és csúnyán leiszom magam, de közben meg olyan aranyos, ahogy lelkendezik…

Persze, azért érdekel, amit mesél éppen, vagyis, hogy olvasta az egyik helyi hirdetési újságban, hogy óceánjáró hajókat magáncélra már öt-hatmillió euróért lehet kapni – ami tiszta szerencse, mert mi lenne velünk, ha nem lehetne, – és ami a huszonhatezer literes tankjának köszönhet?en áthajóz bármin…

Na, ezen elvigyorogtunk egy darabig, mert gyors fejszámolás után kiderítette, hogy egy tele tank kábé hatmillió forint lenne, ami nem egy szokványos dolog, legalábbis a mi köreinkben nem, és egészen más értelmet nyer az „Apu, elvihetem a hajót? Igen, csak miel?tt visszahozod, tankold tele!" – jelleg? párbeszéd, vagyis ahogy az apósom szokta volt mondani, semmi sem drága, ha van rá elég pénzed…

Az ilyen hajókon persze nem egy szoba van, és minden csupa luxus, de nekem legjobban az tetszik, hogy a személyzetnek külön lakrésze és külön bejárata van, amit meg is értek, mert ugyan hogy nézne már ki, hogy miközben a tulajdonos reggel a vécére siet, a folyosón belebotlik a saját szakácsába, aki éppen álmosan mogyorózza magát, majd „ugye nem bánod öregem…!" – felkiáltással, heherészve becsapja el?tte a kló ajtaját…

Na, ugye?

El is határoztam, hogy egyszer nekem is lesz egy ilyen óceánjáróm, amin hat és tizenkét szoba között lesz, csak én annyira nagykép? leszek, hogy az én személyzetemnek külön hajót építtetek, hadd ügyeskedjenek reggelenként, miként juttatják át hozzám a tükörtojást, és aminek az oldalára nagy bet?kkel festetem majd, hogy

„SLAPEC"

Ugyanis ezt a nevet eszeltem ki neki a magam szórakoztatására, és az erre vet?d? honfitársaim vélhet?en nagy örömére.

És ez olyan biztos, mint hogy a túl sok vörösbor miatt elalvás el?tt bedugul az orrom.

Február 22.