Mariska a forró, lúgos vízb?l egy bögrényit kiborított a padlóra, a derekába felgy?rt szoknyája alól kilátszó, meztelen térdei elé. Er?s kis kezével szaporán körözve súrolta a deszkát, amíg a hab el nem szürkült. Utána a másik vödörben megemelgette a felmosórongyot, aztán lendületes félkörökkel felszedte a piszkos habot. Újra tiszta vizet vitt a frissül? foltra. Mozdulatai harmonikusak voltak, kihevült arcán nyugalom látszott, amikor a maga alá hajlított lábára ülve, végignézett a már patyolat területen, hogy nem Ã?¿térképesÃ?¿ -e valahol. De ellen?rz? pillantása nem jutott el messzire, mert megérezte a figyel? szemeket.
– Jaj! – sikkantott, felugrott, de nem felejtette el gyorsan betakarni a térdeit, azt se bánva, hogy a szoknya alja toccsant a vízben.
Gyuri állt az ajtóban. Eddig nem szólalt meg, el?bb kigyönyörködte magát a hevült, de mégis üdén fiatal arcban, és a mozdulatok szépségében, ami ezt a nehéz munkát is könnyednek hitette el.
– Hát visszajött?
– Megígértem.
Szelíden bontakozott ki a karjából:
– Menjen már, csurom vizes lett t?lem.
– Hát nem tegez?dünk?
– De, dehogynem…csak, csak be kell ezt fejeznem…-, simogatta le zavartan a nedves szoknyáját.
*
Amíg a súrolással elkészült a lány, Gyuri a pékségbe ment. Mihály bá’ nyugodtan hallgatta végig, aztán szomorúan mondta:
– Azt elhiszem, hogy az apádat nem tudtad legy?zni. Sejtettem el?re. Azt is megértem, hogy rendes gyerekük akarsz maradni. De azt mégse gondoltad meg, hogy mindenkit cserben hagysz, ha nem éled túl. A háború nem arra való, hogy oda meneküljünk.
– Bátyus tudja, hogy mennyivel tartozom az apámnak. Miattam adta el a büszkeségét, az egy pár, szép ökrét. Amíg tartozom neki, addig azt hiszi, joga van parancsolgatni nekem. Megtilthatja, hogy azzal éljek, akit nekem rendelt az Isten? Akkor jobb is, ha ott maradok. Megtudja az apám, hogy nem lehet minden úgy, ahogyan ? elrendezné.
– Forró a fejed, a vesztedbe rohansz.
– Nem tart már soká ez a háború. Majd az Isten elrendezi. Már nem másíthatom meg. Jelentkeztem. Vissza is fogok jönni, mert itt várni fog valaki. –
Meg aztán döntött is már, apai áldás nélkül is lesz esküv?.
Zsebére tette a kezét, amiben kicsi doboz lapult. Hitt a jegygy?r?k varázserejében.
*
Úgy sétáltak, hogy a fiú átfogta a lány vállát.
– Amit mondani akarok, annak egyikünk se fog örülni. Egyetlen szavamat se vették otthon komolyan. Ã?¿k egészen másképp gondolkodnak. Tudom, hogy szeretnek engem, de rosszul. Apám azt hiszi, csak a gazdag ember lehet boldog, nagyon mélyr?l, cselédsorból tört fel, ragaszkodna ahhoz, hogy én azt folytassam. Anyám nem tud, vagy inkább nem mer neki ellent mondani. Én meg t?led nem tudok, nem is akarok elszakadni, de a szüleim hálátlan gyereke se lenni. Ezért kell elmennem, hogy ráébredjenek, mekkorát vétenek ellenünk.
– Miket beszél maga? Hová akar elmenni?
– Ahová most sok fiatalt elvittek már…
– Jaj! Csak nem kapta meg a behívót?!
– Azt az apámnak köszönhet?en sose kapnám meg. Önként jelentkeztem. –
Mariska picit megrogyott. Hirtelen hidegnek érezte a kellemes, május végi estét. Gyuri szorosabban fogta, de neki is a kemény dac adott csak er?t. Megállt és szembe fordult a lánnyal.
– Hoztam neked valamit, amivel örökre összekötöm veled az életemet. –
A két kis karika megcsillant a tenyerén.
– Akarod -e? – kérdezte. – Akarod -e úgy is, ha most elmegyek?
– Akarom hát! – emelte rá a nagy szemeit Mariska. – De özvegy menyasszony nem akarok lenni…Ezt én nem értem. Arra kér, hogy a mátkája legyek, mégis a halálba megy? Szeret maga engem?
– Az életemnél is jobban Mariskám. Azt akarom, hogy a feleségem légy. De én nem tudom kiváltani magamat, az apám csinálta adósságból.
– Maradjon itt, minek magának az a puccos pékség? Majd eladják, ha magukra maradnak. Meg aztán milyen szerelem az, amib?l a biztos halálba megy inkább…?!
Gyuri kék szeme némán, szomorúan beszélt:
Ã?¿Nem érted!? Te se érted?Ã?¿
A lányban lassan derengett valami. Nézte az arcát… Kutakodott a fiú gondolataiban. Ez egy jó ember, hisz épp’ ezért szeretett belé. A benne dúló fájdalmakat ki értse meg, ha nem ?? Az a kilátásba helyezett, távoli, de nagyon ígéretes boldogság úgy látszott távolodni, mint egy pályaudvarról kiinduló vonat. Aztán gondolt egyet: Talán mégsincs veszve minden…
*
A kapu el?tt szoktak elköszönni. Most Mariska kézen fogta Gyurit, és csak mögötte csukta be a kovácsoltvas kisajtót. Elkerülve a bejárat el?tti lépcs?ket, félrehajtotta a lehajló vadsz?l? ágakat, a ház hátuljához kanyarodó járdán, a kertre nyíló kis szobája felé húzta a fiút.
A csend többet mondott, mint a fogadkozások.
A függöny résén beragyogtak a csillagok, és békés éjszaka borult a világnak – addig még – boldogabbik felére.
Alig világosodott, amikor Mariska ki akart szökni a szobából, de er?s karok tartották vissza.
– Várj még kis jegyesem, sok éjszaka fog eltelni, mire megint veled lehetek.
– Ne csúfolódj velem… különben meg, nem akarom, hogy oda menj!
– Én meg arra nem akarok most gondolni, hogy majd hova megyek. Csak arra, ami végre most van, és még lehet, miel?tt behívnak. Ha az Isten szeret minket, akkor így is lesz nemsokára. Be kell szereznünk a papírokat és összeadnak minket, soron kívül. Sürget az id?, te menj haza, beszélj a szüleiddel, nekem most még sok dolgom lesz otthon, megrendeltem a katonaládámat is…
– Mégse tudom hát visszatartani? – könnyesedett be a két fekete szem.
– Minket már nem választhat el senki, és semmilyen háború, de nekem oda menni kell…
*
Az állomáson már nem sírt a lány. Egy kis ezüstláncot vett el?, elkérte Gyuri gy?r?jét és arra f?zte fel.
– Ezt itt viseld, ez majd megvéd és visszahoz – mondta, míg a nyakába akasztotta az amulettet.
Úgy nézett a vonat után, hogy a szívét valami jeges kéz markolta össze.
Ã?¿Ott megy el a boldogság!”
*
– Karcsi bátyám, mindent elrendeztem, megesküszünk apai áldás nélkül – ült le Gyuri a borbélyüzlet lépcs?jére, az ott olvasgató fodrász mellé.
Miel?tt választ kaphatott volna, Margit fordult ki, sietve az udvarról:
– Gyere be gyorsan, téged várunk – aztán a bátyust maga el?tt tolva, a válla felett visszaszólt:
– Meggyütt a behívó! –
*
A pincehelyi állomáson táviratot adott fel a legény, akit igencsak megsürgetett a hirtelen jött felszólítás.
„Maglódi Mariska
Tereske
Mariska holnap hét órára legyél a laktanyánál és együtt megyünk
orvosi vizsgára
Gyurka”
Másnap hajnalban hadiparancs érkezett a laktanyába, és Gyurit is a menetszázadba osztották be, amely azonnal indult a harctérre.
– F?hadnagy úr, engem itt, a kapu el?tt vár a menyasszonyom, mert össze akartunk házasodni, miel?tt bevonulok…
– Majd kaphat szabadságot. Ez most parancs, nem adhatok kimen?t, máris indulunk. –
És Mariska rémülten ismerte fel az el?tte elvonuló katonák sorában a beöltözött Gyurit, kiáltását elnyomta a bakancsok ütemes csattogása és a vezényszó:
„Bal-jobb, in-dulj! Nó-ta!”
Masíroztak a messzi ismeretlenbe viv? vonathoz.
*
Megint tompa puffanásokra figyelt fel a kis fodrászné, vékonyka, síró könyörgés követte, majd szitkozódó férfiordítás.
– Apám én nem tudtam, nekem nem mondott semmit! – vinnyogott Margit, mint akinek a haját húzza egy er?s marok.
– Akkor szótá vóna, mikor még elejbe állhattam vóna, ennek az ?rült tettinek!
– Aptya! – szólalt meg a másik n?. – Úgyse haagatott ammá senkire! Bementé vóna a bíróhó megin? Minek? A gyerek kárt tett vóna magába. – Elgondolkodott. Aztán fojtott indulattal, de keményen folytatta:
– Efelejtetted, hogyan átá az vizesárok higgyán, miel?tt az esküv?nkre vitté? Hát nem emléksz?, hogy egy szál szoknyába engedett világgá az apám a gangos házbú, mer nincstelen cselédet választottam hites uramnak? Én tégedet választottalak, de te se ?té vóna bele a készbe. Egy szoknyába is köllöttem. Hát nem azér kuporgattunk azuta, hogy a mi gyerekünknek jobb legyen? Néked má nem ölég az, amink van? Ládde, a gyereknek ölég vóna. Meg aztán az majd hozzáteszi, amennyi köll még nékiük. De ha ott, a veszedelembe baja esik, én nem ismerlek eztán uramnak!
A nyugodt hang, az indulattal teli igazság úgy hatott, mint egy vödör jéghideg víz a nyakba. A néma csendet Margit halkuló sírása törte csak meg, aztán az is megsz?nt.
Az öreg kilépett az ajtón. A másik lakás felé nézett, aztán halkan káromkodott egy cifrát, és elfordította a gy?lölettel teli fejét.
– Ezek is csak uan tanácsot tunnak adnyi, amibe beledöglik az emberfia.
*
Mély hallgatásban várta eztán a család a közeled? háború rémiszt? híreit. Hónapokig messzire kerülték a szomszédot. Meggy?z?déssel hitették el magukkal, hogy a rossz tanácsot a fiatal borbély adhatta csak Gyurinak. Magától ilyen istentelenségre nem vetemedik egy jóravaló gyerek!
Jöttek is a hírek, a posta meg hozta a zöld, tábori lapokat csaknem minden házba, de a pékházba sokáig nem jött levél. Romhányba annál több érkezett, és a válasz sem késett soha.
„…Visszavár szeret? Mariskád” aláírással.
Az egyiket aztán furcsa üzenettel küldte el a lány:
„…Visszavárunk, csókol szeret? Mariskád”.
Gyuri felnézett a szürke égre, és már nem csak meghalni nem szeretett volna, de még megleckéztetni se akart volna senkit, hanem nagyonis hazajutni. Az ? akaratát azonban halálra ítélte egy elszabadult szörnyeteg, amit nem állíthatott meg többé kijózanodott, szelíd fohász.
– Uram Isten, mi a szándékod velünk?
Aztán leült és megírta az els? lapot a szüleinek, amit a kisírt szem? Margit, ezekkel a szavakkal adott át a borbélynak:
– Írt végre Gyurink, de ez magának is szól:
„1942.VII./18 és 21-én.
Kedves Szüleim és Margit testvérem!
Hála a Jó Istennek jól érzem magam és egészséges vagyok ebbe a
Szovjet paradicsomba. Kérem magukat, azonnal küldjenek sósborszeszt,
kockacukrot, pengét, pamacsot, egy kis kekszet és mosószappant.
Édesapám csicskás vagyok! Maradok h? szeretettel fiúk: Gyuri
Igen Tisztelt Karcsi Bátyám! A menyasszonyomnak legyen szíves írni,
és megvigasztalni. Írjon az otthoni helyzetr?l. Találkoztam a Krémer
Jánossal, Szajkó cipésszel, és egy sz?l?hegyi Nyullal. Írják meg a
Rajna Gyuri tábori számát. Sokat írjanak!
Üzletr?l b?vebben. Én és az Isten együtt masérozunk a Szovjet
paradicsomba.
Isten Velük”
A tábori lap els? oldalának felén a címzés, és a másik felén bekeretezett hely a hivatalos feljegyzések számára, benne az -ELLENÃ?¿RIZTEM!- pecsét alatt „Szabó ezredes” szignója.
A keret felett apró bet?kkel:
„Magyarország kitartása és áldozatkészsége teszi gy?zelmessé fegyvereinket!”
Alul pedig a feladó:”Blázsovics György honvéd
Tábori posta száma: 230/54″
*
– Mariska jöjjön be fiam – szólt ki a konyhába a nagyságos asszony.
A megszólított felhajtotta köténye egyik csücskét a derekára, és kezét kis pocakján felejtve lépett asszonya elé.
– Mondja, meddig akarja titkolni, amit ott takargat? Míg a háborúnak vége nem lesz? –
Csend volt a válasz.
– Mi figyeltük magát. El nem tudom képzelni, hol szedte össze ezt a gyereket, hisz kimen?re se jár régen, ide se jön senki magához. A nyalka péklegény is elt?nt. De ez nem a mi dolgunk. Na, idefigyeljen fiam: a barátn?mnek a szakácsn?je be akar magának mutatni egy derék embert. Az nem kérdez, de hajlandó feleségül venni, mivel elmondtuk neki, hogy maga valójában egy rendes lány… volt v?legénye is.
– Nekem van…- kezdte volna Mariska, aztán mégis inkább hallgatott.
– Ha elveszi, nem kell felmondanunk, de ha nem, akkor – beláthatja -, nem maradhat nálunk szolgálatban.
– Értem asszonyom. Még ma elmegyek.
– Ne legyen már ilyen sért?d?s! Ha nem, hát nem. Van más megoldás is. Szeretjük a munkáját, megszoktuk. Ha elmegy, megszüli azt a babát, utána visszajöhet. Majd szerzünk egy jó helyet a gyerekének. Mert ugye ide nem hozhatja. Magának is csak teher lenne…
Szavai súlyosan zuhogtak, de a lány nem akarta felfogni az értelmüket. Csak kifordult a hófehér, szárnyas ajtón és csomagolta is már a kis motyóját.
A pékbolt el?tt egy pillanatra megállt. Aztán ment tovább, csak úgy, gyalogszerrel.
*
A kicsi faluban volt már Ã?¿megesett lányÃ?¿. Az a párszáz ember jól ismerte egymást. Tudta, ha hazamegy, a szüleinek is, neki is kemény id?szak következik, és nem csak a létfenntartás miatt.
– Ha nem csinálod meg a szerencsédet, ide ne gyere többet – engedte el otthonról a negyven évesen is koros, szegénységt?l megkeseredett, palóc asszony.
Most mégis némán álltak egymással szemben, a nyitott pitvarajtóban, aztán ellépett az asszony és nyitva hagyta lányának a bejárást.
A plafon gerendáját könnyen elérte, a bevert szegr?l leakasztott egy bögrét.
– Csak savanyú téj van – mondta, és a köcsögb?l töltött.
– Látom, hoztál vendéget is. De pap el?tt nem vótá – nyugtázta a jobb kezén látott gy?r?t.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Pápay Aranka
