Zatykó Zoltán : A pipacs virága

A nyári szélben csak ezek a kis törékeny virágok hajladoztak a legkecsesebben a búzatáblában, és pirosló fejükkel kikandikálva az érlel?d? kalászok közül megcsodálkoztattak minden arra elhaladót. Orsi ezt az évszakot szerette a legjobban, mert ilyenkor élvezettel sétált egészen a faluban található boltig, mezítláb, a forró tanyasi homokban. A csillámló kis részecskék örömmel ültek rá fiatal kis lábfejre, és kacagva utaztak rajta szürke társaikkal együtt. Ha esett, akkor sem hagyta ki a csupasz talpas sétát, mert akkor igazán nagy élmény volt a lábujjai között feltüremked? sáros massza, ami csiklandozó érzéssel töltötte meg idegszálait. Egyszer egy egész csokorra valót szedett édesanyjának a pipacsokból, de mire hazáig ért, szinte mindegyik holttá válva lógott ujjacskái között. Azóta csak gyönyörködik bennük, mert nagyon elkeserítette ezeknek az ártatlan gyönyör?ségnek a selyembe zárt halála. Nem voltak igazi barátai, csupán az a néhány lány az iskolából, de igazán velük sem tudott sokáig beszélgetni, mert a városi lányok mit sem értettek a természet iránti rajongásából, a nyári es?k illatáról, a tehenek b?gésér?l, a lovak nyerítésér?l, és az alkony muzsikusainak utánozhatatlan koncertjeir?l ott, kinn a kertben a diófa alatt. Egyedül szeretett lenni általában, rácsodálkozott minden színes bogárra, és egy kisnövény-határozóval a hóna alatt estig el tudott bolyongani a környéken. Olykor kerékpárra kapott, és elment egészen a távolabb es? bányatóig, ahol ilyenkor nyáron nagyon kellemes meleg volt a békáktól hemzseg? víz. ?t ez sem zavarta, mert nagyon szerette az állatokat, és játékosan a vízisikló mozgását utánozta karjaival, s ezzel hullámokat teremtett a lágy víz tükrében. Apja már régen elköltözött t?lük, azt mondta, hogy ez a tanyasi élet mégsem neki való, pedig amikor az anyját elvette, akkor éppen az apa legújabb mez?gazdasági hóbortja miatt költöztek ide, és ? már itt született. A válás után annyi pénzük maradt, hogy anyja is csak hébe-hóba vállal munkákat, mert igazán nincsenek rászorulva. Egyébként nem is sokat vannak együtt, mert anyja csak kés? éjszaka érkezik haza, akkor is rendszeresen valamilyen férfival, aki reggelre elt?nik.

– Na, milyen a bizonyítvány? – kérdezte az anyja, aki persze elfelejtette, hogy a tanévzáróra el kellett volna jönnie, és, hogy már évek óta nem is találkozott az osztályf?nökkel.

– Jó – válaszolta Orsi tömören, és máris elindult az udvarra, hogy vizet adjon a kutyának. Ennyiben ki is merült az aznapi társalgásuk.

Orsi ismét a bányatóhoz készült, de el?tte sietve felpumpálta a kerékpárját, nehogy az anyja megkérdezze hova megy. A kutya egészen a kertkapuig követe h?ségesen, majd szomorúan nézett a távolodó lány után, majd megugatott egy arra elhaladó lovas kocsit. A középkorú férfi hangosan füttyentett az egy kicsit gebe almásderesnek, és ostorával a fülei közé csattintott. István erre szokott eljárni minden nap, és ilyenkor betér egy kávéra, ne meg elvégzi a ház körüli nehezebb munkákat. Amikor a család ideköltözött, akkor ismerkedett össze a férjjel, és rajta keresztül a feleséggel és Orsival, aki akkor még csecsem? volt. A család barátjává vált úgymond, sokszor besegített, ha ráért, mert erre lakott a közelben, és szeretett emberek között lenni. Neki nem volt senkije, nem n?sült meg, és édesanyja is már tíz éve meghalt. Egy hatalmas föld maradt rá, amivel már régen nem foglalkozott, inkább kiadta bérbe, és az éve bérleti díjból éldegélt. Persze egy darabot meghagyott magának a tanya mellett, mivel a konyhára szükséges zöldségeket és gyümölcsöket maga termelte meg. Néha a piacra is jutott bel?le, és egy alkalommal Orsi is elkísérte, hogy almát és körtét vigyenek a faluba. Orsi akkor még kilenc volt, és nagyon cserfes kislánynak ismerte mindenki. Egész úton csak beszélte, és a választ sem várva meg, egy teljesen más témába kezdett. István csak nevetett rajta, és cuppanós puszikat nyomott a fejére. Imádta ezt a gyereket, és sokszor elképzelte, hogy az ? lánya. Sajnos neki nem volt családja, édesanyja nagyon beteges asszony volt, szinte egész nap mellette kellett lenni, ezért is adta ki a földeket. Korabeli lányokkal nem ismerkedett, mert ritkán ment be a faluba, a tanyasi világban pedig elég nehéz ismerkedni, mert a fiatalok a városokba mennek munkát keresni, aki pedig itthon marad, azt elnyeli a homok. Aztán, a szülei válása után Orsi nem akart találkozni Istvánnal. Valamilyen megmagyarázhatatlan gy?löletet érzett a férfiak iránt, amióta az apja az egyik reggelen cserbenhagyta ?ket, és Istvánra rá sem tudott nézni, félt, hogy egyszer benne is csalódnia kell. István persze nem értette a kislány viselkedését, és egy kicsit meg is neheztelt rá, amiért így viselkedik vele.

Aznap délután látta, amint Orsi elkerekezik, és arra gondolt, hogy megint az anyja el?l menekült. Mostanában nagyon furcsa volt ez a lány. Néha látta erre-arra kószálni valamiféle tudománnyal a hóna alatt, és olyankor vagy a búzamez?ben vizsgálgatta a pipacsokat, vagy a bányatónál ugratta a békákat. Látszott rajta, hogy teljesen elmerült valamiben.

– Láttam a lányt – lépett be a házba, mire Orsi anyja fintorogva nézett fel.

– Igen. Megint elindult valamerre. Biztosan megsért?dött, mert megint elfelejtettem bemenni az iskolába.– jött a válasz, és indult, hogy a férfinak kávét töltsön.

– Az a bányató…nagyon veszélyes – szólalt meg István némi hallgatás után, és komótosan a cukorba merítette a kiskanalat. – Azt mondták, hogy a part bármikor beomolhat.

– Már nem tudok vele beszélni…azt hiszem, nem szeret többé. – mondta az anya, és szemei bepárásodtak.

– Ugyan Erzsike! – folytatta a férfi egy kicsit hangosabban – ilyen a világon nincs, hiszen a saját vére.

– Az. Meg az apjáé.

Ezután mindketten csendben maradtak. István gyorsan kikortyolta a kávéját, majd felállt az asztaltól és kifelé indult.

– Lehet, hogy holnap nem tudok bejönni, a faluba kel mennem a piacra – azzal kinyitotta a szúnyoghálós ajtót.

A n? csak bólintott lassan, és a kapu felé igyekv? után nézett fáradt szemeivel. A csészét a mosogatóba dobta, és bement a szobába lefeküdni.

Orsi vagy egy órás biciklizés után érkezett meg a tóhoz. Útközben többször is megállt, ha valamilyen érdekes növényt látott, és buzgón keresgette a fajtáját a határozójában. A tónál csak a békák kuruttyoltak nagyritkán, ebben a h?ségben inkább a homokba fúródva pislogtak kifelé az égboltot kémlelve. A lány térdig megmártózott a langyos pocsolyában, és kacagva merítette bele markát a vízbe, hogy néhány ebihalat kifogjon megvizsgálni közelebbr?l. A délután nagyon gyorsan eljött, és a nap is egyre felmelegítette a környéket. A homok már g?zölögve forrt a látóhatáron, és csak a kis fasor nyújtott némi árnyékot, ami az elhagyatott tóhoz vezetett. Orsi sétálva igyekezett visszafelé, és a kedvenc helyénél, a több kilométeren keresztül húzódó búzatábla mellett megállt. Gyorsan körbenézett, és a biciklijét az egyik bokor alá fektette. A kalászok szelíden csiklandozták a lábszárát, és amint egyre beljebb haladt, annál szabadabbnak érezte magát. Mint egy hajótörött a tengeren, úgy sodródott a sárga folyamba bele, és örömében megcsókolta az ingadozó pipacsokat. Itt mindig elveszítette az id?érzékét, és egyszer az es? is elkapta, persze csurom vizes lett, de nem bánta.

– Orsi. – törte meg az álmokat egy hang, és a lány ijedtében meg sem bírt mozdulni fekv? helyzetéb?l, ahogyan elhelyezkedett a búzában.

– István bácsi! – ismerte meg hirtelen a hang gazdáját, és riadtan nézett körbe. – Hogy talált meg?

– Anyád nagyon aggódik miattad…és én is féltelek.

A lány gyorsan talpra állt, és elindult arra, amerre befelé jött.

– Várj! – kapta el a karját a férfi, és közelebb húzta magához.

– Engedjen! – kiáltotta Orsi, és ki akarta rángatni magát a szorításból.

– Orsi…én…én…csak azt akarom mondani…csak azt, hogy…

A lány egy mozdulattal kitépte magát, és futni kezdett. A férfi két lépéssel utolérte, és elgáncsolta.

A nap közben a látóhatár felé pislogott, mert már nagyon unta az egész napi vándorlását, és alig várta, hogy elpihenhessen a földteke másik felén. A kutyák végigcsaholták az éjszakát, és még másnap hajnalban is lehetett hallani a távolabbi tanyákból sz?r?d? csaholást.

A következ? nyáron a búzamez?ben egy helyen szokatlanul sok pipacs vöröslött ki az út felé, és az arra járók megmosolyogták a kis növénykék szigetének kitartó hajbókolását a szél el?tt, ami oly reménytelennek és céltalannak t?nt, de mégis végtelen er?t sugárzott.

A piros virágok cérnányi gyökereikkel szenved? anyaként fonták körül Orsi porladó szívét a homok gyomrában, és szörny? titkukat belesuttogták a szél fülébe.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: Zatykó Zoltán
Szerző Zatykó Zoltán 85 Írás
"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni." Madách Imre: Az ember tragédiája