Bonifert Ádám : Van, amikor már késő

Életünk telve van elszalasztott pillanatokkal. Amiket utólag gyakran megbánunk, de akkor már kés?, már nincs mód az elszalasztott esélyeket helyrehozni. Ennek mélyebben fekv? oka abban van, hogy a történések pillanatában nem mindig ismerjük fel az esetleges tévedéseket.

A madár naphosszat bent ült a kalitkában, szótlanul gubbasztott, id?nként csipogott egyet-egyet. Olykor-olykor lemászott a víztartóhoz, lemorzsolt néhány szem kölest, kortyolt a vízb?l, majd visszamászott a keresztbe rakott fadarabra. Érdekl?dést a környezete iránt nem mutatott, közönyös volt, fásult, unott.

 

Az öregúr már évek óta egyedül élt, magányosan teltek napjai, lassan múltak az éjszakái. Naphosszat rádiózott, rejtvényt fejtett, olvasott, jó id?ben nagy sétákat tett. A tévét csak ritkán kapcsolta be, valahogy zavarták a villódzó képek, a szaporodó harsányság, a rádiót megbízhatóbbnak ítélte. Id?nként kotyvasztott valami ételt, jó b?ven, hogy több napig ehesse.

 

Mikor összekerültek, napokig csak bizalmatlanul nézegették egymást. Mindketten úgy érezték, hogy az eddigi, megszokott életmódjuk változik meg a másik miatt. A papagáj visszavágyott a madárkereskedés zsibongó közösségébe, a csend szokatlan volt a számára. Az öregúr a már tudomásul vett és a már megszokott egyedüllétet zavaró új társtól félt.

 

De hát ajándék volt a madár, egyikük sem saját jószántából teremtette ezt a kapcsolatot. Miután a helyzet létrejött, ezt a maga módján mindegyikük tudomásul vette és kialakította a maga sajátos együttélési terveit. A papagáj úgy vélte, élje tovább ki-ki a maga életét a saját zárt birodalmában. Az öreg-úrtól csak annyit várt el, hogy gondoskodjon ételér?l, italáról, de ne akarja produkáltatni különböz? mutatványokkal, mint ahogy err?l öreg papagájoktól már sokat hallott. Ezzel szemben id?nként hajlandó volt rövid csipogásokkal jelezni a jelen-létét. Az öregúr azt szerette volna, ha kevés gondot okoz a madár, ugyanakkor remélte is, hogy általa a magányosság id?nként társas kapcsolattá alakul át. Elvárta, hogy a papagáj szelídsége és beszél? kedve az ? hangulata szerint alakuljon. Ezzel szemben megadja neki mindazt, amit szükségletei szerint igényel, vagyis gondoskodik róla.

 

Ez a kétféle szándék azonban keresztezte egymást. Miután mindketten makacsul ragaszkodtak saját elgondolásaikhoz, konok módon igyekeztek a másikat eltéríteni az eredeti céljától. Kapcsolatuk lényege egy id? után a küzdelem lett, viszonyuk az akarat érvényesítésének harcává alakult át.

 

Az öregúr ezért naponta többször is meghatározott szavakat mondogatott a madárnak, s újra és újra ismételte, hangsúlyozta azokat. Vigyázott arra is, hogy a hanglejtése az egyes szavaknál mindig azonos legyen, hogy jobban rögzíthesse azt a madár. Ilyenkor benyúlt a kalitkába, próbálta megsimogatni az állatot, szoktatni az emberi kézhez. Kezdetben türelmes volt, megértette az idegenkedést a madár részér?l, bízott abban, hogy el?bb-utóbb egymáshoz idomulnak. A kalitka ajtaját sohasem zárta be, azt akarta, hogy érezze magát szabadnak a papagáj, repüljön ki, amikor ehhez van kedve.

 

A papagáj azonban tehernek érezte a szoktató leckéket. Nem akarta feladni különállását, úgy érezte, hogy az egyéniségét akarják átalakítani. Régi társaitól még a közös madárszálláson hallotta, hogy egyes papagájok emberi szavakat tanulnak meg és ismételgetnek. Ezt nem értette, mert a madárbeszédet sokkal egyszer?bbnek tartotta. Neki egyébként sincs szüksége beszédre, hiszen egyedül van. Méla unalommal hallgatta tehát a napi nyelvleckéket, sem utánozni, sem megjegyezni nem próbálta a hallott szavakat. Arra azonban vigyázott, hogy a kalitkába nyúló kéz el?l elugorjon. Ilyenkor papagájnyelven különböz? átkokat rikácsolt, de az öregúr ezt úgy-sem értette, ezért egy id? után abba is hagyta. Ezt követ?en részér?l néma küzdelemmé alakult át a kapcsolat.

 

Az öregúr id?nként elment hazulról. A madár ilyenkor óvatosan kimászott a helyér?l, körülrepdeste a lakást, mindent megnézett és jól megjegyzett. A környezet ismerete egyfajta biztonságot adott neki. Ilyenkor rárepült az ablakpárkányra is, jó id?ben süttette magát a zárt ablakon átt?z? napsugarakkal és behunyt szemmel álmodozott. Nem konkrét álmai voltak, valami bels? nyugalom érzetét kereste, ilyesmit próbált kialakítani magában. A kalitkán kívüli pihenéseknek ezek az órái kedvesek voltak a számára. Vigyázott azonban arra, hogy mi-re az öregúr visszajött, újra a helyén legyen odabent a kalitkában. A kulcscsörgés zaját jól meg tudta különböztetni más neszekt?l és amikor meghallotta a kulcszörgést, gyorsan visszarepült a helyére, mintha korábban is ott gubbasztott volna. Felvette szokott testtartását, morcos, rosszkedv? kinézetét.

 

Az öregúr e kirándulásokról persze semmit sem tudott. Néha talált ugyan egy-egy tollpihét a sz?nyegen, de azt gondolta, hogy a huzat repítette ki a kalitkából. Nem értette, miért marad a madár mindig a rács mögött. Id?nként benyúlt, rövid küzdelem után megragadta a madarat, kiemelte és feldobta a leveg?be. Repülj egy kicsit – mondta neki, nem mérgesen, hanem inkább rábeszél?en. De a papagáj egy gyors kör után visszarepült a helyére. Az öregúr sóhajtott egyet, de nem er?ltette tovább a dolgot.

 

Néha, amikor az öregúr halkan rádiózott, a papagáj felborzolta a tollait és mély torokhangokat hallatott. Ilyenkor az ember feszült figyelemmel leste, ráismer-e valamelyik általa tanított szóra. De a madár szándékosan más hangokat kevert a szavakba, így az öregúr nem tudta eldönteni, mit hall.

 

Aztán ahogy múltak a hónapok, az öregúr egyre türelmetlenebb lett. A madár nem szelídült meg, megfogni nem engedte magát, simogatni sem lehetett, a kalitkát saját magától nem hagyta el, semmib?l sem érezte benne a barátkozás szándékát. Az öregúr gyorsítani akarta az ütemet, indulatosabbá, er?szakosabbá vált. Még az is el?fordult, hogy a rács mögé nyúlva rákoppintott ujjával a madár cs?rére.

 

A papagáj nem engedett fel távolságtartó merevségéb?l. Néha felborzolta nyaktollait és utánozni próbálta az öregúr által sokszor elmondott szavakat, de ezzel is inkább magának akarta bizonyítani a tanulékonyságát. Ezért inkább magában mondogatta, semmint hangosan kimondta volna a szavakat. Nem akart az öregúr kedvében járni, ezért e szógyakorlatok tisztasága attól függött, hogy egyedül volt-e? Nem ritkán az is el?fordult, hogy amikor az öregúr benyúlt a kalitkába, megcsipdeste az ujját a cs?rével.

Kapcsolatuk így egyre feszültebb lett, meghittség, barátság helyett konokság, dac jellemezte a magatartásukat. Majd én megmutatom neked – mindketten valami ilyesfélét éreztek. Pedig a madár belül valami olyat is érzett, ami nyugtalanította, mert békülésre ösztönzésnek vélte: néha, amikor el-ment, hiányzott neki az öregúr.

Egy napon, az öregúr távollétében, a madár éppen az ablak-párkányon napozott az üvegen átt?z? napfényben, amikor a másik lakás erkélyér?l átugrott egy nagy fekete macska. A papagájt valami különös érzés kerítette hatalmába. Nem tudta, hogy ez a félelem, de érezte a veszély jelenlétét, szorongás fogta el. Felröppent a leveg?be és körbe-körbeszállt a szobában. A macska óvatosan körüljárt az erkélyen, de az ajtó zárva volt, ezért egy id? után visszaugrott a másik lakáshoz. A madár dobogó szívvel ült vissza a kalitkába. Nyugtalan volt, nemcsak azért, mert a macska ráijesztett, hanem azért is, mert hirtelen újra azt érezte, hogy hiányzik neki az öregúr. Amikor meghallotta a kulcszörgést, valami megkönnyebbülésféle fogta el, nyugalmat kezdett érezni a szíve körül.

Az öregúr egy kis dobozt hozott a kezében. A szobában kibontotta és egy másik papagájt vett ki bel?le. Egy sárgatollú, halványcs?r?, gömbszem? madarat. Odament a kalitkához és gyengéden betette a sárga papagájt. Talán társ kell neked – mondta lágyan a régi madárnak. Az mereven ült a szokott helyén, nem is reagált az újonnan jött madár hangos csipogására sem. Az öregúr bezárta a kalitka ajtaját. Szokjatok csak össze egy kicsit – mondta még és otthagyta ?ket.

A két madár gyanakvóan nézegette egymást. A sárga lány-madár idegenül, a zöld fiú a házigazda felháborodásával vizsgálta a másikat. Az új csipogott egyet-egyet, a régi csendben, de feszes tartással várakozott. Aztán a sárga madár is elhallgatott, közömbösen ültek egymással szemben. A nap folyamán az öregúr többször is odament, nézegette ?ket és most már kett?jüknek mondogatta a régi madár által jól ismert szavakat. De egyikük sem reagált rá, a sárgának szokatlan volt, a zöld madár pedig nem akarta feladni addigi felfogását.

Mikor újra magukra maradtak, a sárga papagáj lemászott a kalitka aljára és rágni kezdte a tartóban lév? magokat. A régi madár úgy érezte, meglopják és ennek is az öregúr az oka, miért hozta ide ezt az idegent. De óvatos volt, nem kezdett veszekedésbe, inkább várt egy kedvez? pillanatra. Most már kett?jükkel kell megküzdenem – valami ilyesféle járt az eszében. De én fogok gy?zni! – ez viszont nyugtatóan hatott rá.

A következ? napokban az öregúr nem ment el otthonról. A kalitka ajtaját továbbra is zárva tartotta, a madarak pedig nem mutattak egymást iránt semmi érdekl?dést. Kikerülték egymást az evésnél, mindegyik csak ült a maga helyén, tollászkodott, aludt, általában csendben volt.

Aztán egy nap az öregúr, miután elsorolta a szokásos szavakat, kinyitotta a kalitka ajtaját, benyúlt, megragadta el?bb a sárga, majd a zöld madarat és kiemelte ?ket. A védekezést jelz? hangos rikácsolás nem zavarta, egymás után feldobta ?ket a leveg?be. Repüljetek egy kicsit! – mondta nekik. A zöld madár szokásához híven egy kör után rögtön visszaszállt a kalitkára és bemászott a helyére. A sárga azonban repült körbe-körbe.

Látod – sóhajtott az öregúr és ránézett a zöldre – így kellene neked is tenned. A zöld madár nem értette, mit mondott az öregúr, de érezte, hogy a másik madár most éppen azt teszi, amit elvárnak t?le, ? pedig másképpen viselkedik. Ez megint valami furcsa új érzés volt a számára, maga sem tudta, mi ez, irigység, vagy féltékenység? Azonban egyre inkább meg-gy?z?désévé vált, hogy a másik papagájjal nem tud együtt maradni.

Ült a kalitkában, csendben félrehúzódott és leste a másikat. Az megpihent egy-egy pillanatra, de aztán újra és újra felröppent. Az öregúr arcán kis dereng? mosoly látszott, ami nem tetszett a zöld madárnak. Kés?bb a sárga is megunta a repdesést, visszaszállt a kalitkára és bemászott. Az öregúr odajött. Ügyes voltál, te kis sárga – mondta kedvesen neki és nem nézett rá a zöld papagájra. A kalitka ajtaját most nem zárta le.

 

A napok változatlanul teltek, a madarak egymáshoz való viszonya nem változott. A zöld a sárga madárban nem egy párnak alkalmas állatot látott, akinek esetleg udvarolni is lehetne, hanem egy ellenfelet, aki elvesz t?le valamit, a lakását, a helyét és f?leg az öregúr barátságát.

Nem vettek egymásról tudomást, nem próbáltak barátkozni. Az öregúrral való kapcsolatukban a sárga engedékenyebb, a zöld továbbra is tartózkodóbb volt. A régi madárban azonban valami bizonytalanság is er?södött, érezte, hogy valami nem jó abban, ahogy viselkedik. De nem tudta legy?rni azt a vágyát, hogy úgy legyen, ahogyan ? akarja, amint szerinte lennie kell.

Egy nyári napon a lakásban a h?mérséklet magasra szökött. Az öregúr kinyitotta az ablakokat, behúzta a sötétít? függönyöket, maga pedig lepihent a másik szobában. A madarak pihegtek, unatkoztak. A sárga papagáj egyre nyugtalanabbul kapkodta a fejét, majd hirtelen kiröppent a kalitkából és fel-repült a nyitva álló erkélyajtó tetejére. A szobából kirepülni nem tudott, de a légáramlat az ajtónál er?sebb volt. A zöld madár nem követte, továbbra is bent ült a helyén.

A fekete macskát véletlenül látta meg, amint óvatosan kúszott be az ajtórésen át, a függöny alatt. A zöld madár csendben lapult, feszülten figyelt. A sárga óvatlanul tollászkodott az ajtó tetején, elégedetten csipogott egyet-egyet, nem érezte a veszélyhelyzetet. A macska lassan araszolt el?re, szeme a sárga madarat leste. Amikor a macska a testével lelapult a földre és megfeszítette izmait, a zöld papagáj érezte, hogy jeleznie kellene, csipogni, rikácsolni, figyelmeztetni a másikat. De valami visszatartotta. Gy?lölte a sárga madarat, nem akarta riasztani, ugyanakkor nem kívánta magára vonni a macska figyelmét sem. Ezért várt, maga is feszült izmokkal, repülésre készen.

A macska hirtelen ellökte magát a földr?l, felcsapott a leveg?-be és talpával ráütött a sárga madárra. Az hisztérikusan fel-sikoltott, a váratlan támadás szinte lebénította, de mégis fel-röppent a leveg?be. A macska csapása azonban er?s lehetett, mert kóvályogva nekiszállt a falnak, majd nagy szárnycsapkodással hullott le a fal mellé a földre. A macska egy ugrással ott termett és rácsapott a madárra. Megragadta, szájába vette és mozdulatlanul lelapult a sarokban.

A zöld madár ekkor kezdett hangos rikoltozásba. A macska felnézett a kalitkára, lassan felemelkedett, bizonytalanná vált, nem tudta, mit csináljon. A zöld papagáj továbbra is torka szakadtából rikoltozott, a sárga élettelenül csüngött a macska szájában. Az öregúr izgatottan szaladt be a szobába. A szokatlan zajok felriasztották délutáni álmából. Ijedten torpant meg, majd gyors lépéssel megindult a macska felé. A fekete állat nagy ugrással az erkélyajtó felé próbálkozott, de az öregúr hamarabb érte el a kijáratot. A macska felmérte a menekülési lehet?ségeket, kiejtette a szájából a sárga madarat és nekiugrott az öregúrnak. Az megtorpant, kissé hátra-lépett, ezáltal a kijárat szabaddá vált. A macska kiugrott és gyors pattanással a szomszéd erkélyen termett.

A szobában egy pillanat alatt csend lett. A zöld madár már nem rikácsolt, a sárga pedig mozdulatlanul feküdt a sz?nyegen. Az öregúr lehajolt, kézbe vette és lágyan simogatni kezdte a sárga madarat, füléhez emelte, hallgatta, ver-e a szíve, próbálta éleszteni. A zöld papagáj csendben figyelte. A macska azonban alapos munkát végzett. Az öregúr halk sóhajtással kivitte az állatot, papírdobozba tette, majd felöltözött és elment. A zöld madárra rá sem nézett.

 

A papagáj nem értette a helyzetet. Nyugtalanul ült a helyén és várta az öregúr visszatérését. Hiszen ? riasztott, meg kel-lene dicsérnie ?t. Magában érezte ugyan, hogy valamit nem helyesen csinált, de erre nem akart gondolni. Nyugtalanul ült a helyén és várta az öregúr visszatérését. Fél szemét továbbra is a félig nyitva álló ajtón tartotta, félve, hogy a macska visszatér. De nem történt semmi.

Hirtelen elkezdte mondani a megtanult, de eddig hangosan nem mondogatott szavakat. Sorolta egyiket a másik után, hangosan és tisztán ejtve ki azokat. Mondta folyamatosan, majd újra kezdte, mindaddig, amíg bele nem fáradt. Valami olyan vágy jött rá, hogy most szeretné megmutatni az öregúrnak, mit tanult, mit is tud valójában.

 

Már sötétedett, amikor meghallotta a jól ismert kulcszörgést. Az öregúr bejött a szobába, odajött a kalitkához és csendesen így szólt: Inkább téged kapott volna el az a dög! Nem szigorúan, de hidegen, érzelem nélküli hangon mondta, majd csendben ott hagyta az állatot.

A papagáj megzavarodva figyelte az öregurat. Hiszen éppen most akarta megmutatni neki, hogy íme már mennyire meg-tanulta a leckéket. Ezért gyakorolt, hogy most megmutat-hassa. De az öregúr hangsúlyán érezte az elutasítást, a bizonyítási vágy így lelohadt benne. Elgyengülve ült a kalitkában, halkan, szinte moccanás nélkül ringatta át magát az éjszakába.

Másnap reggel sokáig csend volt. A madár bekapott néhány magot, kortyolt a vízb?l és várt. Az öregúr azonban nem jelentkezett. Kés?bb hallotta a neszezését a másik helyiségb?l, de ebbe a szobába nem jött be. Majd ajtócsapódás jelezte az eltávozását.

A papagáj zavart volt és feszült. Érezte, hogy valami jelent?sen megváltozott, ez a helyzet most más, mint amihez eddig hozzászokott. Szerette volna, ha minden olyan lenne, mint korábban. De azt is érezte, hogy valamit visszavonhatatlanul elrontott.

 

Ült a helyén és várt. Az órák csendben teltek. A kalitka nyitott ajtaja vonzotta, szeretett volna kirepülni, szállni egy kicsit a szobában, de miután az erkély ajtaja továbbra is nyitott volt, nem mozdult ki. A kalitka jelentette számára a biztonságot.

 

Már leszállt az este, de az öregúr nem jött. És eltelt több nap és több éjszaka, ám csak egyedül volt otthon. Étele és vize is er?sen megfogyatkozott, az öregúr azonban nem érkezett haza. Egyszerre csak meghallotta a kulcsok ismert csörgését. Valami kimondhatatlan nyugalom szállta meg, felengedett teste és lelke feszültsége, a megkönnyebbülés elárasztotta minden porcikáját. Leste, várta az öregúr belépését, azt, hogy végre megláthassa.

Emberi hangokat hallott, de teljesen ismeretleneket. Újra elfogta valami bizonytalanság. Hirtelen kinyílt a szoba ajtaja és több ember lépett be rajta. A madár nyújtott nyakkal, némán, mozdulatlanul figyelt. Az emberi hangok azt jelezték számára, hogy nem egyedül van, de az öregúr hangjára hiába várt. Látta, hogy becsapódik a kalitka ajtaja, érezte, hogy felemelik és viszik a házával együtt. Felborzolta tollát és mély torok-hangokat hallatott. "Szervusz" – mondta – "Adjál puszikát! Aranyos, okos! Gyere ide!" Mondta, és újra elmondta a szavakat, hadarva, de valami olyan vággyal, hogy azok talán megvédik az ismeretlen bajoktól. Ez valami nyugalom félével töltötte el. Az öregúrnak beszélt, akkor is, ha nem érezte ?t most maga mellett. Nem volt semmi más fontos számára, csakhogy elmondhassa neki, amit tanult t?le.

Valamit beszél ez a papagáj – szólt egy ismeretlen hang. Sajnos, nem értem, de valamit mintha mondana. Amíg a gazdája a kórházban lesz, elvisszük egy állatkereskedésbe, hogy gondoskodjanak róla.

A papagáj pedig csak mondta, mondta a szavakat, ugyanabban a sorrendben, ahogyan azt begyakorolta magában. Mondta újra és újra, mintha az elvesztegetett id?t akarta volna behozni. És mikor meghallotta a sok papagájhangot, a hangos csivitelést, a neki már szokatlan zajokat, úgy érezte, szeretett otthonából ragadták ki. Idegen volt számára ez a környezet, noha régi, halvány emlékei azt jelezték, már volt ilyen helyen. De tudta, neki máshol kellene lennie, valaki mellett, aki az ? gazdája és hallgatni egy öregúr lágy hangját, amint beszél hozzá.

A kalitka zárt ajtaja mögött csak várta, várta az öregurat. Naponta többször elsorolta a tanított szavakat, hogy ne felejtse el. Ahányszor az üzlet csilingel? ajtaja kinyílt, megmerevedett, mozdulatlanul várt és remélte, hogy megszólal az ismer?s hang. És kés?bb is, amikor a kalitkába egyre újabb és újabb madarakat tettek be, miáltal, egyre sz?kebb hely jutott neki, igyekezett meg?rizni elzárkózását. Ha emberek jöttek, hallgatott. Eleinte még mondták neki: beszélj valamit, de kés?bb ez is elmaradt. A madártömegben is magányos volt. Nem barátkozott, ha egyes papagájok piszkálták, nem reagált. Nem volt társa, nem volt barátja. Kialakította a maga bels? világát, ahol csak egy valakinek lehetett helye rajta kívül. Ez a valaki azonban eddig még nem jött el érte.

 

És amikor úgy érezte, hogy nem figyelnek rá, fújta, csak fújta a régi szavakat, mint valami leckét. És bízott benne, hogy egyszer még felmondhatja mindet az öregúrnak, aki meg fogja ?t is dicsérni, mint azt a másikat, a sárga papagájt.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:58 :: Adminguru
Szerző Bonifert Ádám 311 Írás
Álmodó realista vagyok, a magam módján írogató ember. Szeretem a baráti hangulatú, egymást segítő alkotó közösségeket, nem szeretem a marakodást és a klikkszellemet. De az értelmes vitákat elfogadom.