P. Tóth Irén : I. L. Caragiale: Goe úrfi

-fordítás- *

 

 

 

Hogy ebben az évben ne bukjon meg újra, nagymami, mamicika és Mica néni megígérték a fiatal Goe-nak, hogy május 10-ére felviszik Bukarestbe.

 Számunkra kevéssé fontos az, hogy ez a három asszonyság csak azért hagyja el lakhelyét és utazik a fővárosba, hogy kedvébe járjon az elkényeztetett fiúnak és unokának. Elég az hozzá, hogy őnagyságák korán reggel, csinosan kirittyentve, Goe úrfival együtt, nagyon türelmetlenül várták már a 10—es peronon azt a gyorsvonatot, amelyik Bukarestbe viszi őket. Az az igazság, hogy ha valaki elhatározza, hogy meg akar nézni egy nemzeti ünnepeket, akkor korán kell elinduljon. A vonat, amelyikre fel kell szálniuk nyolc óra előtt tíz perccel ér az északi pályaudvarra. Goe úrfi nagyon meg van illetődve, parancsoló hangon mondja, összehúzva a szemöldökét:

— Nagymami! Mér nem jön már?… Azt akarom, hogy jöjjön!

— Jön, azonnal jön, kiscsibém! — felel a nagysága.

 És megcsókolja a kisunokát, miután megigazgatja kalapját.

Goe úrfi egy szép matróz öltönybe van öltözve, fején szalmakalap, melynek a pántlikájára rá van írva: le Formidable, és a pántlika alá van bedugva a vonatjegye, amit Mica néni dugott oda, mert szerinte „Úgy szokták a férfiak.”

— Látod, milyen jól áll neki a matrózs öltönybe — mondja a nagymami.

— Nagymami, nem megmondtam, hogy nem úgy mondják, hogy matrózs?

— Hát, hogy?

— Matrósz…

— Na! mondjatok ti amit akartok, én úgy mondom, ahogy tanultam. Az én időmbe még úgy mondták, matrózs.

— Látjátok, milyen buták vagytok mind a ketten? Nem is úgy mondják, hogy matrózs, se nem matrósz…

— Hát, hogy mondják, te, nagyokos? — kérdi Mica néni elérzékenyült mosollyal.

— Matróz…

— Hát aztán? Nem lehet mindenki olyan okos, mint te! — mondja nagymami, és megint megcsókolja az unokát, és megint megigazgatja a kalapját.

De már nincs idő ilyen filológiai kérdések eldöntésére: megérkezik a vonat — és nem áll sokat.

A vonat tele van… De három udvarias fiatalember, akik egy közeli megállónál szállnak le, helyet csinál a nagyságáknak. A vonat elindult.

Nagymami keresztet vet, majd rágyújt egy cigarettára… Goe nem akar a kupéba beülni. A folyosón akar maradni a férfiakkal.

— Nem!… Nem szabad kihajolni az ablakon, kicsikém! — szól egyik a három fiatal közül, és visszahúzza Goe-t az ablaktól.

— Mi közöd hozzá, te csúnya? — mondja a kicsike, miközben kirántja magát a férfi kezéből.

És miután grimaszol egyet a „csúnyára”, belekapaszkodik újra a vészfék fogantyújába, és megint kidugja a fejét. De a “csúnyának” ideje sincs válaszolni bármit is, mert a “kicsike” ijedten húzza vissza kopasz fejét és elkezd ordítani:

— Mamica! Nagymami! Nénikém!

— Mi az? Mi az? — ugrik egyszerre mind a három nagysága.

— Álljanak meg! — ordít még jobban Goe, toporzékolva. — Lerepült a kalapom! Álljanak meg!

Abban a pillanatban ér oda a kalauz is, megnézni, ki szállt fel a legutóbbi megállónál.

— Kérem a jegyeket!

A nagyságák megmutatják saját jegyeiket, miközben magyarázni próbálják a kalauznak, hogy miért is nem tudja ugyanezt tenni Goe: mert a jegy a kalapja pántlikájához volt bedugva, és ha a kalap elrepült, természetes, hogy a jegy is elszállt vele. De volt neki jegye!

— Már bocsánat! Még én vettem neki jegyet! — mondja Mica néni.

A kalauz viszont nem akar megérteni semmit, neki a jegyet mutassák fel, vagy a következő megállónál leszállítja Goe-t. Ez a szabály: ha egy utasnak nincs jegye, és ezt nem jelenti, megbüntetik 7 lej 50 banira, és leszállíttatik a vonatról.

— De hiszen mi nem jelentettük! — kiabálta mamica.

— Mit tehet arról szegény gyerek, hogy elfújta a szél a kalapját? — mondja nagymami.

— Miért dugta ki a fejét az ablakon? Én szóltam neki! — mondja a „csúnya” bosszúsan.

— Nem a maga dolga! Mit szól bele? — torkolja le Mica néni.

— Nézze, asszonyom — mondja a kalauz —, ki kell fizessenek egy jegyet…

— Hogy még fizessünk? De hát nem fizettünk már egyet?

— És még ráadásul 1 lej 25 banit.

— Ráadásul?…

— Látod, ha nem húzod meg magad? — mondja mamica, miközben jól megrázza Goe kezét.

— Hát te meg mit művelsz, lányom? Megőrültél? Nem tudod, milyen érzékeny? — mondja a nagymami.

És megfogva a másik kezét, kirántja őt a mamicikájától éppen mikor a vonat kerekei, egy váltóhoz érve, elkezdtek zakatolni. Ahogy a nagymami megrántotta Goe-t egyik oldalra, a vonat meg másik oldalra lendült, szegény Goe elvesztve egyensúlyát egy pillanatra beleverte az orrát a kupé kilincsébe. Goe elkezd ordítani…

De hát, nincs mit tenni… Rá kell szánják magukat, hogy megvegyék a jegyet, amit a kalauz a saját tömbjéből szakít le. De a kalap miatt nagy kár!… Mit fog csinálni szegény Goe úrfi Bukarestben hajadonfővel? és minden üzlet be van zárva!… — kérdezhetné bárki, aki nem ismeri a nagymamit, hogy milyen óvatos és előrelátó. Hogy indulhatott el ez a gyerek csak egy szalmakalappal? És mi van, ha elered az eső, vagy hűvös van? És nagymami előhúz a szatyrából egy sapkát, ugyancsak a le Formidable márkával jelölve.

— Fáj még az orrod, kiscsibém? — kérdi ő.

— Nem… — mondja Goe.

— Haljon meg nagyanyád?

— Haljon!

— Gyere, pusziljam meg, majd elmúlik!

És megpuszilja az orrahegyét, miközben a fejére igazítja a sapkát:

— Mintha ez a sapka jobban állna neki!… — mondja nagymami, megköpködve egy kicsit, nehogy megrontsák szemmel, aztán megcsókolja kedvesen.

— Mi nem áll neki jól? — mondja Mica néni, és ő is megköpködi, aztán megcsókolja.

— Ugyan már! Hagyd csak!… Na hallod?! Új kalap, meg még a jegy is! — mondja mamica, mérgesnek tettetve magát.

— Egészséges legyen, hogy hordhasson egy még jobbat! — mondja nagymami.

De mamica hozzáteszi:

— Hát a te mamicádat, nem puszilod meg?

— Téged nem akarlak — mondja Goe, tettetve magát.

— Úgy? — mondja mamica. — Semmi baj!… — és kezeit szemeire téve, úgy tesz, mintha sírna.

— Úgyis tudom, hogy csak teszed magad! — mondja Goe.

— Kit akarsz te becsapni? — mondja nagymami.

Mamica elkezd nevetni, és a szatyrából kivesz valamit:

— Ki ad nekem puszit… ni!… csoki!

Mamica megpuszilja Goe-t, Goe mamicát, majd a csokoládéval a kezében kimegy a folyosóra.

— Kiscsibém, nehogy kidugd mégegyszer a fejedet az ablakon!… Milyen okos ez a gyerek! — mondja nagymami.

— Pardon, ijesztően okos! — teszi hozzá Mica néni.

Miközben Goe majszolgatja kint a csokoládéját, az asszonyságok trécselni kezdenek erről, arról… A vonat Crivinától Peris fele robogott.

— Mamica, nézd már meg, mit csinál az a fiú odakint! — mondja mamica a nagymaminak.

Nagymami öregesen feláll, és kicsoszog a folyosóra:

— Goe! kiscsibém! Goe! Goe!

Goe sehol.

— Jaj nekem! — kiabál az öreg naccsága. — Nincs meg a gyerek! Hol a gyerek?… elveszett a gyerek!…

És mindegyik asszonyság kiszalad a folyosóra…

— Kiesett a vonatból! Uramisten! Én meghalok!

Egyszercsak valami dübögés hallatszik ki, a vonat zaja ellenére, abból a helyiségből, ahova csak egy személy szokott bemenni.

— Goe, drágám! Ott vagy?

— Igen!

— Na gyere már kifele! Jól megijesztettél minket!

— Nem tudok! — kiabál Goe odabentről.

— De hát… miért? Fáj a szíved?

— Nem! Nem tudok…

— Be van zárva! — mondja nagymami, miközben próbálgatta kinyitni az ajtót.

— Nem tudom kinyitni! — ordítja ijedten Goe.

— Jaj nekem! Még rosszul lesz ott az a gyerek!

Végre, megérkezik a kalauz a jegyekkel, megkapja a pénzt és kiszabadítja a foglyot, akit egyszerre mind a három nő elkezd puszilgatni, mintha most látnák először hosszú idő után. És nagymami elhatározza, hogy leül egy idegen kofferra a folyosón, hogy vigyázzon a kis Goe-ra, nehogy valami baj történjen  a kiscsibéjével. A csibe meglát egy hosszú fémcsövet a folyosó sarkában, aminek a felső részén van egy fogantyú. Felmászik a kofferre, megragadja a fogantyút, és elkezdi húzni.

— Ülj meg, kiscsibém! Nehogy elrontsál valamit! — mondja nagymami.

A vonat mostmár Perisről Buftea fele halad, nagy sebességgel. De egyszercsak a 24 kilométer felénél hirtelen felhangzik egy süvöltés, aztán a vészjel, három rövid fütty, és a vonat hirtelen lefékez, őrülten rángatózva.

“Mi van? Mi van?” Az összes utas ijedten ugrik az ablakokhoz, ajtókhoz, a lépcsőkre…

— Goe! Kicsikém! Goe! — kiabál Mica néni, és kiront a kupéból.

— Goe a folyosón van… Miért állt meg a vonat?

— Valamelyik vagonban, valaki meghúzta a vészféket.

— Melyik vagonból?… Ezt könnyen megtudhatjuk, hiszen a kart csak úgy lehet meghúzni, hogy elszakad az ólomvégű madzag. — Az összes dolgozók nagy mozgolódásba kezdenek, hogy leellenőrízzék a kerekeknél a nyomást.

A kerekek olyat ütköztek, hogy tíz perc is kell a mozdonyvezetőnek, míg fel tudja tölteni a sűrített levegővel működő pompát, hogy elindíthassa a vonatot. Mindeközben a kalauz és a többi dolgozók vagonról vagonra járva keresik, melyikben húzták meg a kéziféket.

Kitalálja-e valaki, melyik vagonban volt elszakadva a madzag, és a kar felborulva? Micsoda véletlen! Éppen ott, ahol az előbb egy kis matróznak lerepült a kalapja! De ki húzta meg a kart? A nagymami a bőröndön ülve alszik, a csibéjével együtt. Nem lehet tudni, ki volt a bűnös.

Végre a vonat elindul és néhány perces késéssel érkezik meg Bukarestbe. Mindenki leszáll. A nagymami szépen megigazgatja Goe sapkáját, megköpködi háromszor, nehogy megverjék szemmel, megkérdi tőle, fáj-e még az orra, és csókot nyom az arcára.

 Aztán a három asszonyság beül egy lovaskocsiba, és a város fele indulnak:

 — A sugárútra, kocsis! A sugárútra!

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 202 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.