Felh?k között dereng?
Kopogó fagyon átmereng?
Toldozott-foldozott
Hold anyó
Gyökeret vert
Kénszagú sötét-
Kékes takaró
Alatt sík földön arató
Megvakult halál
(kivájták szemét
az országon robbant
hasadék roppant
repeszei)
Elolvasta: 30
Nyomtatás
Olyan feszes tempóban dolgozott Vera, hogy ideje sem volt magával foglalkozni, a munkán kívül másra is gondolni, de álmában ott kísértett az otthona, az otthagyott gyermekei. Egyre gyakrabban álmodott velük, s ilyenkor sírva ébredt és alig tudott a munkájára figyelni.
– Baj van? – kérdezte Béla úr látva, Vera mennyire szétszórt.
– Semmi a világon …
– Na, mondd csak!
– Hiányzik az otthonom, a családom. Úgy jöttem el, hogy még el sem köszöntem.
– Írj nekik, bár egy lapot, lássák, hogy élsz, hogy jól vagy.
A tanácsot megfogadta és megírta, de persze választ nem várt, s nem is kapott.
A nyár közepén azonban történt egy különös eset.
Az ebédet megelőző csöndesebb órában Béla úr szólt, hogy a külön teremben várják. Steve fogadta, amint belépett.
– Gyere csak, egy hölgy szeretne találkozni veled.
A kölcsönös bemutatkozás után kiderült, hogy újságíró az illető és rövid riportot szeretne vele készíteni. Beleegyezett, de teljes névtelensége kért és kapott. Steve persze nem ragaszkodott a névtelenséghez. Sőt!
– A szünetnek vége! – szólt be az ajtón a főpincér, Béla úr.
Ezzel véget ért a rövid riport, Vera mehetett vissza az éttermi munkájához.
Találkozás egy régi szerelemmel …
A riport nagyon felkavarta Verát. Nem a kérdések és a kimondott válaszok, hanem a ki nem mondottak, a kimondhatatlanok. A felületes beszélgetés nem érintette Vera múltját, Stevehez fűződő viszonyát, de végig ott motoszkált benne a vágy, hogy mindent kitálaljon. Hogy világgá kiáltsa a csalódását, a bukását, mint anya, mint feleség, mint szerető. Nem tehette, nem tartozott a világra, saját fájdalma volt a valóság felismerése. A beszélgetés alatt döbbentette rá, mi is történt. Villámcsapásként érte a felismerés. Kábultan hagyta el a kistermet, s ment Béla úr után, vegye fel a munkát. Mint egy robot dolgozott egész nap. Aki nem ismerte, nem észlelt semmi különöset a munkájában, de a munkatársai felfigyeltek merev mozdulataira és aggódva lesték, nem tesz-e valami veszélyes dolgot. Nem is álltak messze a valóságtól, mert a Verában dúló indulatok, valóban súlyos, gyilkos indulatok voltak. Ha most a szeme elé kerülne, képes lenne a kést belevágni. Maga is meglepődött ezeken a gondolatokon. Nem gyilkolom meg még sem, gondolta aztán, nem akarok miatta dutyiba kerülni.
Estére a fáradtság annyira leverte, hogy beszélni is alig tudott, amihez a fizikai igénybevétel mellett a lelki állapot is közre játszott. Mikor megpillantotta Steve vigyorgó képét, a dühe fellángolt benne, de a fáradtság győzött. A gyilkolászás ma elmarad, dünnyögte félálomban.
Hajnalban nyugodtabban ébredt, az alvás lecsillapította háborgását és parttalan dühét, helyébe számító elhatározás lépett. Egész nap, amíg felszolgált a nagyteremben, s futkosott az asztalok között, azon jártatta az agyát, miként állhatna bosszút minden bajának okozóján. Konyhakést és patkánymérget, bürök levet és forró zsírt fantáziált, de mind elvetette, gondolva a rá vonatkozó következményekre. Valamilyen trükkösebbet kell kitalálnom, morfondírozott magában. Legelőbb az útlevelét kell visszaszereznie. A reggeli lerendelése után le is osont a kabinjukba és a Steve iratai között megtalálta a munkavállalói engedélyével együtt. Az iratokat ügyesen helyre rakta, elrendezte, ne maradjon nyoma, hogy matatott velük. Visszasietett az étterembe, útközben, szerencsére senkivel sem találkozott – nem szeretett volna magyarázkodni, hogy mit keres munkaidőben a kabinok körül.
Egyenesen Béla úrhoz ment az irataival. Megkérte a főpincér urat, őrizze meg számára biztos helyen, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek. A gyűjtött pénzét is, fizetését és a kapott borravalókat szintén Béla úrra bízta.
– Nálam biztos helyen lesz – nyugtatta Verát. – Beteszem a széfbe. Mikor szólsz, odaadom.
– De a világon senki másnak, még a herkópáternek sem! Nekem is csak személyesen a kezembe!
A nagy hajó közben haladt az útján, szelte a hullámokat, meg-megállt néhány különleges helyen, az utasok élték a hajó nyújtotta kényelmes életüket, belevetve magukat a kínálkozó szórakozásokba. Folyt a dáridó éjjel, nappal.
Vera, s a többiek tették a dolgukat, nyakuk szakadtáig rohangáltak, kiszolgálni a vendégek igényeit. A nagy rohanásban saját gondja-baja háttérbe szorult, de állandón ott motoszkált a fejében, nem adta fel a bosszútervét.
Egy nem várt esemény, elsodorta az egyéni problémákat.
Tanger kikötője előtt horgonyoztak le, kint a nyílt vízen. Nem engedték be a hajót a kikötőbe. Csak innen, messziről csodálhatták a napfényben fürdő nagyvárost, a házak fölé emelkedő tornyokat, karcsú minareteket, az óvárost uraló fellegvárat.
Már órák óta vesztegeltek, mikor megjelent a kikötői felügyelőség hajója. Gyorsan közeledett és megállt mellettük, s a fedélzetet megszállták a hatóság emberei. A fehér kezeslábast és védő álarcot viselő alakokat marcona fegyveresek kísérték. Egyenesen a kapitányhoz mentek, közben a kíváncsiskodó utasokat elhessegették a közelből. A kapitány és az első tiszt kíséretében az egészségügyi részleghez vonultak…
– Doktor! – szólt a kapitány a hajóorvoshoz. – Ezek az urak – mutatott a fehér overallos alakokra – az egészségügyi parancsnokság részéről vannak itt és ellenőrizni akarják a kabinetet és a tartozékait.
– Állok rendelkezésükre!
– A személyzettel is szóba akarnak állni. A nővérektől a takarítónőig mindenkivel.
– Szólok Berta madámnak, a főnővérnek, hívjon ide mindenkit.
Miután mindenki összegyűlt, a kapitány szót adott a csoport vezetőjének.
– Dr. John Truman kormány megbízott vagyok, a Trópusi Betegségek Klinikájának orvos igazgatója. A felmerült különleges helyzet a szárazföldön különleges intézkedéseket igényelt. Ennek része ez a mostani vizsgálat itt a hajón. Kérem legyenek a segítségünkre, ne akadályozzák a munkánkat, ne kelljen más eszközökhöz folyamodnunk!
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, nem kell minket fenyegetnie! – szólt nagyon halkan, de határozott hangon a hajóorvos.
– Ne kapja fel a vizet, doktor! – próbálta enyhíteni előbbi szavainak az élét a kormány embere. – Nagyon súlyos dolgokról van szó.
– Értettem! Lássunk munkához. Berta, kérem kísérje el az urakat, nézzenek meg mindent, a kezelőket, laboratóriumot, röntgenszobát, a pihenőt, az elkülönítőt, tárolót, mellékhelyiségeket.
– Én is velük megyek – jelentkezett az első tiszt.
A megbízott Truman doktor és egyik munkatársa maradt az egybehívottakkal. A rendelő feljegyzéseit, a betegek kartonjait böngészték át és a betegek panaszait, tüneteit firtatták – órákon keresztül.
– Van két beteg a pihenőben! – jelent meg főnöke előtt egy fehér overallos, a terepszemlét végzők közül.
– Hívják ide azokat is! Hallgassam meg őket.
Alapos munkát végzett a csoport. Minden helyiséget, minden zugot bejártak és a falakról, bútorokról, tárgyakról mintát vettek bakteriológia vizsgálat céljából. Mikor itt végeztek, ugyanezt tették az étteremben, a konyhában, éléstárban, hűtőházban, raktárban. Még a levegőből is vettek mintát …
Végezve munkájukkal, a kapitány és az első tiszt jelenlétében megbeszélték, a kisteremben összeülve a vizsgálat eddigi eredményét. Hosszasan tárgyaltak, s a végén leírták egy részletes jelentésben az észrevételeiket. Hogy mit tárgyaltak és hogy a jelentés mit tartalmazott, nem lehetett tudni – a kapitány titkolózott. Találgatták az utasok éppen úgy, mint a matrózok és a hajó személyzete.
Egy szó mégis kiszivárgott. Egy varázsszó.
Molima! Epidémia!
Mint az áram a vezetékben, pillanatokon belül mindenhova eljutott és riadalmat keltett. Mi lehet? Valami borzalom? Kolera? Pestis? Fekete himlő? Vagy valami ismeretlen szörnyűség? Ott bolyongott a folyosókon, a termekben, a szobákban, mint sötét felhő.
Az emberek kezdték figyelni magukat és társaikat. Félelem vibrált a tekintetekben. A hajóorvosnak meggyűlt a baja a sok beteggel. Mindenki felfedezett magán valamilyen tünetet, amitől rögtön bepánikolt. Hasfájás, hányinger, fejfájás, ízületi panaszok, bőrkiütés, álmatlanság, idegesség voltak a leggyakoribbak.
A patikát is megrohanták, vitamint, nyugtatót keresve.
A kezdeti döbbenet, ijedtség után az emberekben a harag is kezdett munkálni. Aggodalom és harag – veszélyes párosítás!
Egy izgatott csoport a kapitányhoz vonult. Több befolyásos, jelentős személyiség is akadt közöttük: gazdag gyártulajdonos, képviselő, kormány tisztviselő, ügyvéd, Azt kérték, mit kérték, követelték, hogy haladéktalanul szedjék fel a horgonyt és menjenek minél távolabb Afrikától.
Vera csak nézte a kirobbanó hisztériát. Saját gondjairól meg is feledkezett egy időre. De csak egy rövid időre. Sérelme nem hagyta eltérítenie magát a bosszúvágytól, hiszen Steve jelenléte maga is elég volt, hogy fellángoljon benne a gyűlölet és ott volt a napi megaláztatás, ami elől nem tudott kitérni. Nappal az események és a munkája elterelték figyelmét, de amit belépett a közös kabinjukba, azon nyomban elöntötte a keserűség és gyűlölet. Reggelre kelve elhatározta, hogy nem halogatja tovább és kidolgozza a bosszú tervét. Nem akart senkit beavatni, de közvetve a pincér társait a tudtuk nélkül bevonta a kivitelbe.
Óvatosan, vigyázva kezdett bele a dolgába. először csak néhány odavetett megjegyzést tett hallkan, de úgy, hogy azért a közelében levő meghallják.
– Érzed te is, milyen furcsa szaga van a ragúnak? – kérdezte suttogva a pincér társát, mikor az egyik asztal mellett elmentek.
Az asztalnál ülő férfi felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, de később nem kért a ragúból.
A nap folyamán, később egy másik lánynak súgta oda, hogy Vilma furcsa szagát érezte a ragúnak, mikor kivitte. Ekkor egy másik asztalnál is visszamondták a ragút.
Másnap a besamel mártás körül történt kisebb bonyodalom.
– John, mondd, rendeltél besamelt a halhoz? – kérdezte társát egy tépett Kleopátra frizurás hölgy. – Mert, ha igen, akkor küld vissza.
– Mi a bajod megint az étellel?
– Nem hallottad, mit beszéltek a pincérek?
– Nem figyeltem, mit sutyorognak egymás között.
– Akkor figyelj, azt beszélték, hogy romlott tojás került a mártásba…
Minden napra jutott egy kis rágalom hír az ételeket illetően. Hogy honnan eredtek, nem lehetett tudni, csak úgy felbukkantak. Eleinte csak visszafogott suttogás kelt, majd terjedt észrevétlen a vendégek és személyzet körében. Az emberek egyre bizalmatlanabbak lettek a felszolgált ételek iránt. Piszkálták, szagolgatták az addig kedvelt fogásokat. Minden apróság megragadta a figyelmüket, s a legkisebb hibát is felnagyítva reklamálták.
Miután a horgonyt felszedték és elhagyták a afrikai partokat, a kedélyek megnyugodni látszottak, úgy tűnt helyre áll a rend, de most felütötte a fejét ez a gyanakvó hangulat.
A sok gyanakvás, kifogás eljutott Willyhez, az étteremfőnökéhez is.
– Milyen dolog ez, Mr. Bella? Előbb a felfordulás a járvány veszély miatt, most meg ez az éttermi fölbolydulás!
– Fogalmam sincs, mi történt. Mint egy halk szellő indult észrevétlen s egy dühödt viharrá válik hamarosan. Gyanakvás és rágalom hajtja.
– Valamit tennünk kell!
– Szóljunk az orvosnak, járjon utána, hogy van-e alapja az egésznek. Vizsgálja meg az élelmiszereket. Van-e romlott vagy lejárt garanciájú?
A hajóorvos két munkatársát bízta meg a vizsgálat elvégzésével. Alapos munkát végeztek, mindent megnéztek: az alapanyagoktól a kész termékekig, de semmi rendellenességet nem észleltek Úgy látszik, a konyha csak az utasok alaptalan gyanújának esett áldozatul. Steve azonban megsértődött, séfi mivoltát érte sérelem. Fel is mondott íziben és az első kikötőben, ahol kikötnek elhagyni szándékozott a hajót.
– Vera, csomagolj! Reggel indulunk!
– Menj egyedül, én ugyan nem tartok veled!
– Nem bomolj!
– Mondtam! Maradok!
– Nem maradhatsz, minden iratod, útleveled nálam van.
– Akkor is!
– Papírok nélkül soha az életben el nem hagyhatod a hajót.
– Nem baj! – makacskodott tovább Vera, s el nem árulta volna semmi pénzért, hogy az iratai biztos helyen vannak már régóta.
Steve Lord reggelre kelve elhagyta a hajót.
– Remélem többet nem kerül a szemem elé! – sóhajtott fel megkönnyebbülve Vera. De azért egész nap nyugtalanul figyelte a felszálló embereket, nincsen-e közöttük mégis Steve. Akkor nyugodott meg igazán, mikor a hajó végre kifutott a kikötőből. Munka végeztével boldogan nyújtózott egyedül az ágyban.
– Csak az enyém mostantól a kabin! – ült fel hirtelen és nézett szét kis saját birodalmában. – Ide mától más be nem jöhet rajtam kívül. Na, meg persze, akit én behívok! Nem lesznek sokan…
A felszabadultság érzése reggelig megmaradt, de amikor körülnézett az üres kabinban, megrohanta a vágy a gyermekei, a családja iránt. Olyan erősen tört rá a hiányuk, hogy le kellett ülnie a földre és kitört belőle a zokogás. Sokáig zokogott, de a végére megnyugodott, jól lecsillapodott. Már tudta, mit kell tennie. Hazamegy!
– Sir! – állt a főúr elé. – Kérem az útlevelemet és az egyebeket, Stockholmban kiszállok.
– Hazamész?
– Haza!
– Adjak referenciát, ha kilépsz.
– Kedves vagy Béla úr, de nem kell, hisz hazamegyek.
– Jó utat akkor neked!
Egy hét múlva már a repülőn ült. Az Austrian légitársaság gépén. Bécstől vonattal szándékozott tovább utazni. Még a hajón megvette a jegyet, mindjárt azután, hogy búcsút vett az étteremfőnöktől, bejelentve, hogy kilép. Mr.Willy sajnálta, hogy elmegy.
– Megmondom nyíltan, hogy nem sok reményt fűztem hozzád, mikor a séf ajánlatára jelentkeztél, de kellemesen csalódtam. A legjobb pincérem voltál. Ha meggondolod magad és visszajönnél, tárt karokkal fogadnánk.
– Köszönöm, de remélem megtalálom a helyemet otthon…
Ameddig végiggondolta a hajón töltött utolsó napok eseményeit, a búcsúzást, le is telt az egyórás repülőidő és megérkeztek a nyüzsgő, zajos bécsi repülőtérre. Meglepődve nézte a zsibongó tömeget, aztán átfurakodott közöttük és kilépett a csarnokból a szabad levegőre. Amint az ajtó becsukódott mögötte, megszűnt a lárma és megnyugtató csend vette körül. Csend a benti ricsajhoz képest. Nagyot szívott a tiszta levegőből, s megpillantotta, amint egy taxi a járda mellé húzott. A sofőr szolgálatkészen kinyitotta kocsi ajtaját, Vera oda lépett.
– Hauptbahnhof, bitte! – szólott és beszállt.
Nem volt sok poggyásza, csupán egy hátizsák, s azt a lábához tette, bár a sofőr mondta, hogy tegye hátra, üljön kényelmesen, de csak legyintett. Nem teketóriáztak tovább, hanem indultak lendületesen, majd rákanyarodtak az A4-es autópályára, s azon száguldtak a vasútállomás felé.
Vera szívére szorított kézzel üldögélt az ülésen. Aggodalom szorított össze a szívét, mit szólnak otthon, ha beállít? Hogy fogadják a gyermekek? Az ura?
Szóra sem méltatják majd, s ajtót mutatnak neki?
Vagy együtt örvendenek a hazatérőnek? Megölelik, megcsókolják?
Nincs a kérdésekre válasz. És nem is lesz soha …
Egy teherautót közelített meg a kocsi, mikor levált róla egy ponyva. Egy pillanatig előttük lebegett a nagy szürke ponyva, majd rájuk borult.
„Az A4-es autópályán, a pályaudvar közelében tömeges baleset történt egy teherautóról leszakadó ponyva miatt.” – hangzott el az osztrák televízió esti híradójában.
Mikor mentem hazafelé, megnyílt az ég három felé
Ragyogtak rám a csillagok, mert tudták, hogy árva vagyok
Elolvasta: 47
Nyomtatás
Édesanyám is volt nékem … – kezdte a dalt a tanító néni. Irénke az első padban hangosan felzokogott. A tanító néni elharapta a dal folytatását és megsimogatta a leányka fejét.
– No, no… mi a baj, drágám? – nem értette a váratlan reakciót, hiszen Irénke nem árva. Vagy van valami, amit tudni kellene?
– Nekem sincs már édesanyám! Brühühü…
– Mit beszélsz, kicsikém? – döbbent meg a tanító néni. A kislány azonban nem mondott többet, csak keservesen zokogott. Tanító néni nem hagyta annyiban, s délután felkereste a családot.
Az ajtóban egy idősebb nő fogadta, s kérdezte kit keres.
– Tanítónő vagyok, Gáll Gizella. Én tanítom Irénkét.
– A nagymama vagyok, Manyi mama. Fáradjon beljebb!
A beszélgetést meghallva Irénke futott oda hozzájuk.
– Csókolom, tanító néni! – lelkendezett és kézen fogva bevezette a lakásba.
– Apuka, tessék nézni, ki jött hozzánk!
A hangzavarra megjelentek Irénke kistestvérei is. Az ötéves Karcsika és a hároméves Melinda. Nagyra nyílt szemekkel figyelték az idegent. Az egész család ott nyüzsgött a vendég körül. Tettetett vidámsággal fecsegek, csacsogtak, beszéltek mindenfélét, Irénke teasüteményt tett az asztalra, Manyi mama teát kínált. Minden látszólagos vidámság mellett a szemekben félelem bujkált. Feszültség vibrált a levegőben.
– Anyukád itthon van? – hangzott fel a kérdés és megfagyott a légkör. Olyan csend lett hirtelen, hogy még a légyzümmögés is hangos zajnak hatott.
– Nincs – suttogta a kislány.
A halk szó úgy lebegett a szobában, mint egy sötét felhő a völgy felett. Mindenki lesütött szemmel ült. A tanítónő csak figyelt, várta mi következik. Manyi mama következett.
– A lányom elment – szólott fennhangon. – Elment, vissza sem nézett! Csak annyit mondott, hogy „ne keressetek!”
– Még jó, hogy maga itt volt, mama! – bökte ki Aladár, Irénke apukája.
– Nem véletlenül vagyok itt. Ő hívott ide, még az este.
– Akkor tudta, hogy mire készül – dünnyögte apa.
– Ezt nem mondtam!
– Felejtse el, mama, amit mondtam.
Gáll Gizella, a tanítónő érezte, hogy felesleges a jelenléte és köszönve a szívélyes fogadtatást, búcsúzott.
A fejét csóválva ballagott hazafelé, szerette volna megérteni tanítványa családját, az okokat, amik ehhez a bonyodalomhoz vezettek.
Hetek, hónapok múltak és a kis tanítványa egyre csendesebb, magába fordulóbb lett. A szünetekben félrehúzódott, csak ritkán játszott a többiekkel, inkább a könyveit bújta. Olvasni, firkálni-rajzolgatni szeretett, s leckéit mindig pontosan elvégezte, jól teljesített. Menedék volt számára az olvasás, tanulás. A tanév végén, mint osztályelső dicsérő oklevelet kapott és egy szép könyvet, a tanítónő soraival dedikálva.
– Büszke vagyok rád! – dicsérte Manyi mama, mikor megmutatta a könyvet, amit kapott.
– Anyuka is biztosan büszke lesz rám, mikor hazajön – mondta és zokogva a nagymamája ölébe hajtotta a fejét.
A születésnapi ünnepség se tudta felvidítani. Pedig jó kis ünnepség sikeredett – apa megengedte, hogy meghívja az osztálytársait, Manyi mama sütött két féle süteményt, diós kiflit és tepertős pogácsát, három kislány eljött délelőtt szendvicseket készíteni, és volt finom málnaszörp nagy kancsókkal az asztalon, a nagymama kertjéből való málnából. Ahogy a vendégek elmentek és mamával rendet raktak, Irénke fáradtan bújt ágyba, de álom nem jött a szemére, Manyi mama sírdogálva találta, amikor benézett hozzá, jó éjt puszit adni.
– Látod, látod nagymama! – hüppögte. – Nem üzent, nem írt egyetlen szót sem, pedig jól tudja, hogy milyen nagy napom ez nekem!
– Kicsikém, ne sírjál! Anyukád biztos nagyon szeret és gondol rád, csak olyan dolga van, hogy nem tud neked üzenni.
Apa szomorú szemekkel nézte a gyermekeit, s csak ténfergett ide-oda a házban, lézengett, mintha jelen sem lenne. Reggel elment dolgozni, délben hazajött ebédelni, fél órácskát pihent, s ment is vissza. Estig maradt a kis műhelyében. Egy órás-ékszerész műhelyben volt társtulajdonos. Ott ült egész nap az asztalánál, szemén a nagyító, a lámpa csak a munkaterületet világítja meg, a kis műhely félhomályan maradt. Ott javítgatta az ékszereket, órákat; társa kint tevékenykedett az üzletrész pultjánál, a vevőkkel, megrendelőkkel foglalkozott.
A nyár derekán levelező lapot hozott a posta – egy nagy óceánjárót ábrázolt, amint dölyfösen szeli a hullámokat.
„Drágáim” – írta a lap hátulján –, „ezen a szép luxus hajón dolgozom. Sokat gondolok rátok! Anya”
A képeslap a család körében nem okozott osztatlan sikert! Ám, az egy női magazinban megjelent fénykép sem.
A fénykép egy cikksorozat apropóján jelent meg. „Magyar nők a nagyvilágban” volt a címe. Íme, egy részlet a cikkből:
„A világnak minden sarkán találkozunk magyar nőkkel. Akár ennek az óceánjárónak az első fedélzetén éppen úgy, mint a személyzet sorai közt. A képen láthatjuk bájos fiatal asszonykát a hajópincérek egyenruhájában, a híres-
neves konyhafőnök, Steve Lord társaságában”.
A képen az öles termetű konyhafőnök mellett álldogált szerényen – ki más, mint Irénke édesanyja, Berta Vera.
A tanítónő, Gáll Gizella behívatta magához Irénkét, mikor látta, hogy napok óta milyen zaklatott, figyelmetlen.
– Mondd, gyermekem, mi történt? – kérdezte kedvesen.
– Semmi, semmi – szabadkozott.
– A családban történt valami? – faggatta tovább.
Addig, addig, míg csak elmondta a képeslapot és az újságcikket. A tanítónő próbálta megnyugtatni a kislányt, de nem sok sikerrel.
– Biztosan haza jön. És hiszem, hogy vágyik utánatok!
– Nem kellünk mi neki! Lám, hogy pózol a képen!
– Nem tudhatjuk. Azt sem, hogy igazából mi is történt.
Még beszélgettek darab ideig és a kislány megnyugodni látszott, Gizella tanító néni pedig megígérte, hogy kideríti, amit lehet Berta Vera dolgairól.
Hogyan is történt?
Berta Vera tanár szülők gyermekeként megkapott minden szellemi táplálékot, ami egy nyiladozó értelem számára irányt mutathatott jelleme alakulásában.
Már kicsi korától szeretett rajzolni, festegetni igen tehetségesen, s ezért amikor megnyílt a városban a művészeti Líceum, oda íratták. Érettségi után művészettörténetet tanult az egyetemen. Nagy lelkesedéssel végezte a tanulmányait, a festés-rajzolás maradt, mint szabadidős elfoglaltság. Jó érzékkel talált rá a jó képekre, mindig meglátta a tehetséget az alkotóknál. Nyári gyakorlatait a főváros egyik legjobb galériájában végezte és utána itt kapott állást. A galéria tulajdonosának is jó szeme volt meglátni a tehetséget.
A Tavaszi Tárlat megnyitóján Vera tekintete megakadt egy langaléta, barna szvetteres férfin, aki élénk vitába keveredett egy nála sokkal alacsonyabb fiatal nővel. Néha leguggolva magyarázott, hogy szemük egy magasságban legyen. Kíváncsian közelebb lépett és a kis hölgy, mikor meglátta, odakiáltott Verának.
– Gyere, Verám, ments meg ettől a szőrnyű embertől! Mindjárt keresztben bekap! – panaszosan szólt, de a szeme kacagott.
– Mi folyik itt?
– Úgy lehúzta rólam a keresztvizet, csöpp becsületem sem maradt.
Vera értetlenül nézet egyikről a másikra.
– Bocsánat! Bemutatom a vitapartneremet? Lord István.
– Örvendek, Vera vagyok. Hol van a képe?
– István nem festő, hanem a Bohém Tanya főszakácsa és önjelölt műkritikus. És most olyan dolgokat vágott a fejemhez a képemről, hogy ha nem lenne ilyen fantasztikusan jó szakács, meg is sértődnék.
– Olyan jól főz?
– Jöjjön el a Bohém Tanyába és meglátja!
– Ez meghívás?
– Vegye annak! Barátaimnak és a törzsvendégeknek Steve vagyok, kérem szólítson így!
Vera élt a meghívással és rövidesen törzsvendég lett. Valóban bohém művészek tanyája volt a vendéglő. Nagy viták folytak sokszor hajnalig a művészek és barátaik között. Steve gyakori résztvevője volt ezeknek a vitáknak, de Vera se maradt volna ki belőlük semmi pénzért. Tartalmas viták voltak és a lánynak nagyon tetszett, sokat tanult belőlük, de a többiek is értékelték Vera szakértelmét. Közben szép lassan összemelegedett az égimeszelő szakáccsal, ami nem meglepő, hiszen „talált a szó”, ahogy mondják.
Aztán elsuhant sok, sok év…
Egyik nap Vera értesítést kapott egy vidéki címről, hogy a hagyaték felmérése alkalmával egy Picasso rajzra bukkantak. Nosza, gyerünk, nézzük meg! – lelkesedett fel a galéria szakértője, Vera asszony. Egy régi kúriában találkozott a rajz örökösével. Elállt a lélegzete, mikor meglátta, hogy ki nyit neki ajtót.
– Steve! – kiáltott megdöbbenve.
– Vera!
– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre.
– A rajz miatt jöttem – ocsúdott elsőnek Vera.
– Nálam van. Gyere beljebb – állt félre az ajtóból.
– Gyorsan elillantál a városból!
– Te is gyorsan férjhez mentél!
– Ezt ne most tárgyaljuk meg! Lássam a rajzot!
– Nagyon figyelemre méltó alkotás! – bukott ki belőle az elismerés, mikor meglátta a rajzot. Alaposan megvizsgált a minden milliméterét, a papírját, elejét, hátulját, még meg is szagolta, majd vette a jegyzet tömböt és kezdte írni, mit tapasztalt.
„A kép egy 24×30-as grafitrajz – kezdte -, a papír anyaga alapján keletkezése a 30-40-es évekre tehető. Asztalra hanyatló nőt ábrázol, negyed profilból, az arcból kevés látszik, az egész képet a hajzuhatag uralja. Az asztal lapját néhány vonal jelzi csupán, a háttért az ablak négyszöge adja, innen vetül fény az arcra. Mesteri kéz alkotása, de nem Picasso”.
– Eladod? A Galéria vagy egy gyűjtő jó pénzt adna érte.
– Nem eladó! Emlék nagyapámtól, csak véleményt szerettem volna kapni róla.
– Esetleg kiállíthatjuk???
– Talán.
A vita vége az lett, hogy Steve elismervény fejében átadta megőrzésre a képet a Galériának és megkapta a szakvélemény egy példányát is.
– Most, miután a hivatalos dolgokkal végeztünk, hallgatlak – fordult a férfi felé Vera.
– Először is, nem menekültem, hanem sürgősen elutaztam, és nem volt már lehetőségem szólni. Állást ajánlottak a MAHART egyik folyami gőzösén, mint hajószakács, és már aznap el kellett foglalnom a helyemet. Mikor egy hét múlva kerestelek, nem találtalak. Aztán hallottam, hogy férjhez mentél egyik napról a másikra.
Válaszul Vera elmondta, amikor kereste a férfit, már nem találta sehol, pedig „jó hírt” akart közölni vele, azt, hogy terhes. Csak a nővérét találta a lakásban, aki nem tudta, hova távozott az öccse sietve.
– Egy rakás pénzt tett le az asztalra, fizessem ki a lakás költségeit, a rezsit és azzal elviharzott! – mondta dühösen Steve testvére.
Vera úgy érezte, mintha kupán vágták volna, szó nélkül elkullogott. Utána naponta kereste – eredménytelenül.
– Elvesztettem… – zokogta munkatársa, Aladár vállára borulva.
Aladár vigasztalta és közben megvallotta, hogy régóta szerelmes bele, de foglalt lévén, nem mert közeledni…
Vera nem utasította el, az esküvőre is igent mondott és váratlan gyorsasággal egybe is keltek. Nem telt egy év és megszületett Irénke. Azután jött a két kisebb. Két év volt közöttük.
– Irén névre kereszteltük az elsőszülött gyermekemet, a leányodat, a béke istennőjéről, hogy viszály helyett hozzon békét környezete, szerettei számára.
– Ez szép volt! – riadt fel Steve – Megölelhetlek?
– Alig várom!
… Később Steve vacsorát készített. Nem hiába, hogy szakács a mestersége, remek omlettet varázsolt a hűtőben talált maradékokból.
– Ezt minden nap megenném! – bukott ki a dicséret Verából.
– Szeretnék neked minden nap főzni! Gyere velem! Hétfőn kell behajóznom, séf vagyok az óceánjáró konyhájában. Gyere velem! Nem ígérek rózsakeret, a csillagokat sem hozom le az égből, de ígérem, boldoggá teszlek. Ne habozz, ugorj fejest a kalandba!
– Pontosan mit ígérsz?
– Kalandot, luxust, szerelmet. Első sorban szerelmet! – suttogta, s közben csókokkal borította, ahol érte.
– Megyek veled. Előbb azonban vissza kell mennem elrendezni dolgokat, otthon is és a galériában is – bontakozott ki az ölelésből.
Reggelre kelve, korán visszautazott és átadta szerzeményét a galériának. Otthon elmondta, milyen sikeres volt az útja, hogy értékes alkotást szerzett, de a találkozásról régi szerelmével nem tett említést, de még célzást sem, bár az édesanyját áthívta a családhoz.
– Maradj a gyerekekkel, nekem reggel korán kell a dolgom után néznem.
… Spalatóban szálltak hajóra – egy óceánjáró luxushajóra. Óriási hajó volt, gigantikus! Hatalmas szalon, tágas ebédlő, bár külön a hölgyeknek, külön az uraknak és micsoda konyha. Sőt, konyhák! Steve keze alatt húsz szakács és a hozzá való személyzet tevékenykedett. Vera nem győzött csodálkozni ennyi bőség láttán.
– Szerencs fia vagy! Van jó állásod, kényelmes kuckód, a magad ura vagy, egy egész brigádnak parancsolsz!
– Szerinted ez fontos? Ez mind csak csigahéj. Te töltötted meg az életemet élettel!
A romantikus szép napok azonban nem tartottak sokáig. Akkor szakadt félbe, amikor Steve kijelentette, hogy Vera kezdjen dolgozni.
– Dolgozni? Én?
– Te! Mit gondolsz, milyen jogon vagy itt a hajón? Utas vagy? Matróz? Személyzet? Potyautas?
– Te hoztál ide…
– És akkor? Beszéltem az étteremvezetővel és felvesz pincérnek. Gondolom, nem okoz gondot, hiszen annak idején, a nyári szünidőkben pincérkedtél.
– Mi? Hogy? Ez ám a karrier, művészeti szakértőből pincér!
– Kapsz formaruhát, jó fizetést és a kabin használatért nem kell fizetned. Azt betudom az éjszakai szolgáltatásodba. Ha nem tetszik, kitehetlek az első kikötőnél, ahova befutunk, aztán megnézheted, mire mész egyedül.
Vera elkeseredett és elöntötte a düh ennyi aljasság láttán, de nem mutatta. Nem akarta megadni a férfinek azt az elégtételt, hogy gyengének lássa.
– Rendben van! Mikor kezdek?
– Már is! Jelentkezz Willynél, az étteremfőnöknél. Ott van az irodája a bár mögött.
A főnök nem fogadta ovációval Verát. Nem töltötte el örömmel, hogy a séf barátnője az étteremben fog dolgozni. Egy elkényeztetett macska, egy hisztis kisasszony, egy követelőző, igényekkel teli perszóna! Hát, kell ez nekem? – morgolódott magában. Na, majd meglátjuk.
– A főpincér, Mr. Bella eligazit – dörmögte. – De ha panasz lesz rád, kirúglak, hiába vagy a séf barátnője!
Ez jól kezdődik, de állok elébe! – keményített Vera és megkereste a főpincért.
– Mr. Bella? Vagy talán Béla úr?
– Halkabban! – riadt meg a főúr. – Ezek nem szeretik, ha nem angolul beszélsz!
– Értem!
– Nem értesz semmit! Itt a pincéreknek senkivel sem szabad beszélniük. Se egymással, se a vendéggel, se mással. Csak terítés, felszolgálás, lerámolás és kész. Ha megszólítanak, udvariasan hárítasz: nem tudom, nincs információm, nem ismerem, kérdezze meg a főurat.
– Mikor álljak be?
– Most! Kezdheted a terítést és majd, ha jönnek a vendégek, fogyasztás után leszeded az aszatalt. Néhány napig ez lesz a dolgod, aztán meglátom, mit érsz! Mit mondtál, mi a neved?
– Vera.
– Igy szólítalak majd, az én megszólításom pedig: sir. Most gyere, mutassam meg az éttermet és amit tudnod kell!
Végigjárták a nagy termet, a külön termeket, a tálalót, az öltözőt, a fehérnemű és étkészlet raktárait, a konyhába is bekukkantottak. Közben Béla úr elmagyarázta, mik az elvárások egy pincér iránt. Fontos, hogy tiszteletet tanúsítson a munkatársai, a felettesei iránt; a vendégekkel udvariasan kell bánni, fáradhatatlanul tevékenykedni, megállás nélkül állandóan mozgásban lenni. Elriasztó, ha a pincér tétlenül álldogál.
– És arról se feledkezz meg, hogy mindig csinosnak, ápoltnak mutatkozz. Fontos a külcsín! Különösen, ha nőről van szó. Pincérnőről!
A munka bár nem volt idegen Vera számára, de az éjszakába nyúló műszak kimerítette. Holt fáradtan támolygott be a kabinba, ahol Steve várta. Nem volt ereje tiltakozni a közeledése ellen. Álomtalan mély álomba zuhant, de alig aludt el fel kellett kelnie, korán kezdődött a munka, elő kellett készíteni a termet a reggelihez. A reggeli és az ebéd között egy óra pihenés adódott, utána éjfélig robot megállás nélkül. Mire mindennel végeztek két óra is elmúlt éjfél után.
És ez így mint nap mint nap. Nem volt se ideje, se ereje lázadni. Valami konok elszántságot érzett, hogy kitartani! Ez az érzés segítette át az éjszakai megaláztatásokon és a nappali, minden erőt felőrlő fáradtságon.
Elolvasta: 43
Nyomtatás
Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.
Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.
Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.
– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!
Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.
Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.
Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!
Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.
A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.
A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…
Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka. Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …
Elolvasta: 43
Nyomtatás
hűvös a hajnal
gyöngyöt álmodó fűben
sír az árvácska
*
párás homályban
csepp ül a létra fokán
aztán lecseppen
*
az Izabella
huncut illata bujkál
zöld levelek közt
*
sűrű felhőkön
lopva átkandikál
a kék színű ég
*
apró gyémántok
lenge füzéreiben
didereg egy pók
*
valamikor-zöld
barnás kopács-házából
eltűnt a dió
*
bánatot szitál
a szürke kendős égből
az őszi eső
*
piros bodobács
aranyszín takarója
fügefalevél
*
vakondtúrás-hegy
déli lejtőjén lepke
fényt gyűjt a télre
*
csend ül a fákon
szél borzolta levelek
nyárról sugdosnak
*
narancs bogyóit
kacéran mutogatja
szúrós tűztövis
*
méla harangszó
jelzi a fáradt Napnak
itt van a reggel
*
vadludak hangja
Dél felé elhaló jel
mondja: hideg lesz
*
dércsipke díszét
megesett fűlánykák bokra
ejti a földre
*
szilaj lángnyelvek
rohogó rohamától
sír a nádtenger
*
ördögszekeret
űz a megdermedt pusztán
egy kacagó szél
*
feketerigó
csőrét jégcsapnak ütve
nyárról álmodik
Elolvasta: 62
Nyomtatás
Szőcs Ádám egy mappával a hóna alatt lépett ki tanára kapuján. Nem volt soha kedvence a matek. Bár Jakab Emese tanárnő erőfeszítései nyomán ragadt rá egy és más, látványos áttörést nem tudott vele elérni a matek-utálat mocsarából való kitörés göröngyös útján. Csakhogy matekból érettségizni kell. Nyolcadik végén még nem állt annyira hadilábon e tudománnyal, hiszen se integrálni, se deriválni nem kellett, a mértani helyek, a megfoghatatlan imaginárius és komplex számok, valamint a trigonometriai egyenletek sem okoztak még neki rémálmokat, akkoriban csak az emeletes törtek egyszerűsödtek még rém nehezen. Ezt a kétórai tortúrát illene lemosni egy sörrel. Korai még az idő… Apu délutános, Anyu kiment falura nagyiékhoz, mint minden szerdán… Nem is kell majd magyaráznia bizonyítványát, se alibit kitalálnia, hogy később ért haza. Nézegette a kerthelyiséget, majd…
– Szia! – köszönt rá Csíky Laci.
– Szia, kölyök! – mérte végig. – Mi az, nyújtóra jársz? – mérte végig haverját, megmustrálva Laci kissé rövid szárú nadrágját. – Edzésről jössz?
– Aham. Matek? – Mérte végig Laci is a barátja hóna alatt a mappát megértően. Ismerte barátja kapcsolatát e nem mindenki által imádott tantárggyal. – Hiányolunk a csapatból. Emlegettünk… Az én apám is kezd vacakolni, mivel nyolcadikos vagyok – sóhajtott. – Ezt a félévet még kialkudtam…
– „Nyolcadikos vagy, tanulni kellene kisfiam…” – ironizálta elváltoztatott orrhangon Ádám a szülői lelkifröccsöt, mint aki nem egyszer volt szenvedő alanya. – Látom jól megizzasztott az edző.
– Nehéz meccsünk lesz hétvégén…
– Nem száradt ki a gigád? – nézett a fiúra. – Engem már kiszolgálnak! – biztatta. – Edzés után vagy, nem előtte.
Könnyű Katit táncba vinni, ha maga is akarja.
– A kertben nem lesz jó, főleg neked – követte Ádám tekintetét. – Itt korzóznak az utcán a tanárok, nézett a másik irányba elgondolkozva.
– Abba a lebujba sem, mert ott a rendőrök írják alá rendszeresen a jelenléti naplót.
– Az Apollóniába? Drágább, de a zárt kertben nem vagyunk annyira szem előtt.
Megbeszélve. Alig fordultak be az első utcasarkon, felcsörgött Laci telefonja.
– Szia, Éva! – ismerte fel unokatestvére számát.
– Szia. Laci, tudsz segíteni? Krisztának a számítógépe olyan lett, mint a csiga – ismertette a „betegség” jeleit.
– Az vírusnak néz ki… Egy sör! – kajánkodott.
– Otthon vagy?
– Nem, épp az Apollóniába igyekszünk…
– Az jó, mert itt vagyok Krisztánál, s nincs messze onnan.
– Gyertek ide. A kertben leszünk.
– Két lány? Vendéglőbe? És keresgéljünk?
– Jó, na, csörögjetek meg, ha odaértek, s bekísérünk. S a sört ki is fizethetitek!
– Te rendelsz, s ha kiszolgálnak, álljuk! – felelte Éva magabiztosan, mint aki tudja, ez teljesíthetetlen feltétel. Az Apollóniában szigorúan veszik a 18+ előírásokat.
– Majd megiszunk ott egy kávét – mondta Krisztának magyarázatként, miután bontotta a vonalat. Hozd a „csigát”, megyünk az Apollóniába.
– Ért hozzá? – gyanakodott Kriszta a számítógépét féltvén, amelyet nemrég kapott.
– Írt már ő maga is vírust… – nevetett Éva. – Garantálom, jobban ért hozzá, mint Mr. Gigabyte – utalt informatika tanárukra. – Nemrég feltörte a haverja törcitanárának a számítógépét, s letöltötte a törci rögtönzés tételeit. Haverja viszont önzetlenül elküldte mindenkinek a helyes válaszokat. A tanár rájött, de elképzelni sem tudta, ki lehetett, így jelentette a rendőrségen. Képzeld el, pont Laci apját bízták meg, hogy nyomozzon az ügyben! – vihogott.
– S Béla bácsi kinyomozta?
– Képzeld el, Lacitól kért tanácsot az ügyben – vihogott.
– Gyanakodott a fiára? – kérdezte csodálkozva Kriszta.
– Dehogy! Kollégája, aki erre szakosodott, épp szabadságra ment. De pont az lett a gyanús, hogy Laci nem volt elég készséges…
– Lebukott? S mit tett a törcitanár, amikor megtudta?
– Nem tudta meg… „Tetszik tudni, nem lehet minden ilyen ügyet felderíteni, s nem a saját számítógépéről, hanem egy internetkávézóból tette valaki, és…” De Laci nagyon kihúzta érte a fércet. Aztán vezeklésként segített lekódolni a tanár gépét, azóta nem törte fel senki.
– Ő sem tudná?
– De igen. Ha tudta volna a tanár, hogy pont ő tette! – vihogott ismét Éva. – Valószínű Laci nem úszta volna meg ennyivel, de szerencséjére jött a Nemes Tihamér számítástechnika verseny erdélyi szakasza, ahol első lett…
Esztojka Péterrel az Apollónia előtt futottak össze.
– Tán csak nem oda igyekeztek! – mutatott az épület felé a srác.
– De igen! – Mi közöd hozzá? – vágott vissza Kriszta. Péter nem igazán tartozott a szimpátiái közé. Egykor szomszédok voltak, míg Esztojkáék házat nem vettek a város végén.
– Nocsak! Nincs elég zsebpénzetek? Szereztetek egy „széket”[1], s anyátok levágta a járandóságotokat?
– Barom! – szikrázott Éva szeme is a nem épp hízelgő utalásra, s tüntetően hátat fordított neki, majd tárcsázta Laci számát.
A srác épp idejében jött ki az Apollóniából a jelenet további elfajulását megakadályozni.
– Sziasztok, csajok, szia Péter! Mi történt? – jelezte radarja a vihart.
– Semmi, menjünk! – fogta Éva karon Krisztát, s elindult vele a vendéglő felé. Laci némi habozás után úgy döntött, nem a sráccal tisztázza az esetet. Majd csak elmondják a csajok.
Péter egy ideig bűntudatosan állt a tett színhelyén, valahogy szerette volna megnyomni az idétlen tréfájával kapcsolatban a DELETE+ENTER gombokat, de az időt visszafordítani nem lehetett. A hülye vicc elhangzott. Egy ideig tétovázott, majd tett néhány távozó lépést, végül mégis visszafordult, de az ajtó előtt ismét megállt. Már-már ismét meg akart fordulni, de kinyílt előtte az ajtó és egy távozó pár jött ki rajta. A férfi udvariasan megfogta az ajtót, és nem engedte el. Péter zavartan megköszönte az udvariasságot, majd belépett. Körülnézett. Laciékat nem látta bent, de észrevette, hogy a pincér a vendéglő belső udvarán található kerthelységbe igyekszik. Követte, és kint megtalálta Laciékat. Bocsánatkérés szándékával közeledett, bár nem tudta, miként kezdjen hozzá.
– Ti kértek sört? – fordult a lányokhoz Ádám.
– Alkoholt tizennyolc éven aluliaknak nem szolgálhatunk fel – tiltakozott a pincér.
– Én már vagyok tizennyolc! – kapott az alkalmon Péter, odahúzva egy széket, az asztalhoz telepedett. Elővette a személyijét, és átnyújtotta. – Ádám is! – tette hozzá. – A többiek a társaságunkban vannak!
A pincér nézte a két személyit, főleg a Péterét. Pontosabban a családnevét. A rendőrfőnök is mintha Esztojka… vagy Stoica? Hülye szitu… Ha ez a srác tényleg rokona… Ő vajon mit szólna ehhez? Ha nem szolgálja ki, és… Látott ő már tanárembert is itt, aki borral kínálta a fiát… Végeredményben… Ketten felnőttek… A törvény nem tiltja a fiatalok alkoholfogyasztását felnőtt társaságban… Eh, ha nem szolgálja ki őket, elég nagy jelenet lehet belőle… Ami nem lenne jó reklám… De…
– Három sört, két hűsítőt – rendelt Ádám – majd kacsintott a szemével a lányoknak, hogy a hűsítős pohárból is lehet sört inni.
A pincér is rájött, hányadán áll a vásár, de nem ellenkezett. S akkor sem szólt rájuk, amikor rágyújtottak. Nem ő szolgálta ki őket dohánnyal, s ez épp kerthelyiség.
– E-e-elnézést, hülye vicc volt… Nagyon hülye vicc… Iii-zé… Nem gondoltam komolyan… – magyarázkodott Péter habogva, miután elment a pincér.
Ha az ember lányának még nincs meg a személyije, de már nagy fiúkkal beülhet a vendéglőbe, az elképesztően vonzó lehetőség, amiért áldozni is lehet, talán még a büszkeséget is. Hiszen királynéink egykor ennél zsengébb korban mentek férjhez, amit azok a fránya ultrakonzervatív szülők, a tanárokról pláne ne beszéljünk, nem akarnak elismerni. Ilyen bizonyítási kényszer hatása alatt, aztán ha cigivel kínálják az ember nagylányát, azt végképp ciki elutasítani. Inkább az idétlenkedés és a köhécselés – állítólag az utóbbi hamar elmúlik.
Ami pedig a sört illeti… még szerencse, hogy a színe hasonlít a fantáéra… Legfeljebb az utóbbin nincs hab… Hiába kerestek a fiúk helyet egy sarokban, ahol nem szúr szemet a sörözésük. Valójában az övék nem is szúrt senkinek, hiszen csak a lányok biológia tanára pottyant oda egy hölgy társaságában (kiléte ismeretlen, de nem volt a felesége), és ütközött meg nyolcadikos diáklányain, kiknek az asztalán sörösüvegek díszelegtek. Ám Évát nem hagyta el a lélekjelenléte. A kezében tartott cigarettát még idejében az asztal alá rejtette és értetlenkedő ábrázattal megemelte a fantás flakont. Ők bizony csak hűsítőt… Az már Kriszta találta ki, hogy hárman Lacival készítsenek szelfit, miután tanáruk elég sietősen távozott. No, persze, a kamera látóköréből előbb gondosan eltávolították a hamutartót és a sörösüvegeket, a fantás flakonok pedig jók alibinek.
Ezen ugyan lehet egy jót kuncogni, de az ember lányának ilyenkor azonnal mehetnékje támad. Épp idejében, mert szeptember nem június, amikor este kilenckor is világos van. Ráadásul nem volna jó Anyu után hazaérni, és magyarázni a bizonyítványt. Legalábbis nekik, lányoknak biztos nem, bár a fiúknak is meg kellett volna erőltetniük a fantáziájukat… De mi legyen azzal, hogy a tanáruk meglátta őket? Remélhetőleg a tanár úr se fogja dobra verni a találkozást. Aztán az eleredő eső meggyorsította a hazaérést. Futólépés! az elázott ruha bizonyítványát sem könnyű magyarázni.
[1] Elégtelen osztályzat = 4-es.
Elolvasta: 67
Nyomtatás
– Nem, ne ítéljük el a házasságon kívüli kapcsolatokat. Nem tudjuk, hogy miért. – Faber hosszasan nézte teacsészéjét. A forró víz gőzölgött és a teazacskóból színes felhők gomolyogtak.
Rodriguez zavarban volt. Maga sem értette, hogy miért siránkozott Faber vállán családi problémáiról. Alig néhány hónapja a felesége jelezte, hogy megismerkedett egy férfival és a szeretője lett.
– Ez sokkal nehezebb egy nő számára. A nő odaadja magát, a férfi megkap. Ugye érti? Sokszor azt sem érti az ember, hogy miért esik rá a szerelem olyan hírtelen, mint derült égből a villámcsapás.
– Saját gyakorlatból beszél?
Faber nem válaszolt mindjárt. Élvezte teáját miközben tekintete a sétálókra csúszott anélkül, hogy látná őket. Ebben az órában az utca zsúfolt volt. Az autók lépésben haladtak és a kávéház teraszán minden asztal foglalt volt.
– Igen, válaszolta. Bizarr tapasztalat, teljesen ismeretlen.
– Megcsalta a feleségét?
– Megcsaltam? Nehéz a válasz. Igen is, nem is. Őszintén szólva, nem tudom. Egy asszony biztos mondaná, hogy megcsaltam, pedig semmi nem történt. Ért engem, Rodriguez? Semmi! Akartam, ez biztos, de semmi más. Egy virtuális történetben semmi nem valóságos és semmi nem abszolút elképzelt.
– Virtuális? – Barátja meglepődött, s mikor egy pincér elment mellettük egy mozdulattal egy másik sört rendelt.
– Megismerkedtem egy nővel a web-en. Kíváncsiságból nézegettem távoli országokban élő asszonyok hirdetéseit. Több ezer kilométer távolságban. Pontosan kétezer. Így könnyen megérti, hogy semmi érdekem nem volt. És hírtelen megláttam egy fényképet. Egy rossz képet. Fekete napszemüveget hordott, s ebből a képből olyan szomorúság áramlott, szomorúság, amit képtelenség megmagyarázni. Ez a megmagyarázhatatlan szomorúság húzott magához. Egy levelet küldtem neki. Néhány napig semmi válasz nem volt, s már majdnem elfelejtettem, mikor egy reggel néhány sort kaptam tőle. Kérte bocsánatom, mert sok a munkája és nagyon fáradt volt. Végső fokon nem tudom miért válaszoltam. Banális dolgokat írtam, hagyva a lehetőséget, hogy megszakítsa kezdődő kapcsolatunkat.
„Van egy kis időm ma este,” írta két nappal később. Kérdéseket tett fel, hogy a zenét szeretem-e, mert imádta, mert gyerek korában arról álmodott, hogy zongorista lesz, mert abszolút hallása volt.
— “Igen, szeretem a zenét,” válaszoltam. Minden zenét, modernt és klasszikust. Ismeretlenül is úgy vonzott, mint egy mágnes.
– Minden reggel egy üzenet, egyre hosszabb üzenet várt rám. Az életéről beszélt. A gyerekeiről. Mert két gyereke volt. Tönkrement házasságáról és a kínos válásról. Mindenről beszélt és kapcsolatunk egyre bizalmasabbá vált.
–Késő este, mikor hazaért megtalálta válaszomat. Kezdetben általánosságokról, de később egyre személyesebb hangú. Megismerkedtem a szeretőivel. Olyan szabadon beszélt róluk, mint ahogy maga egy pohár sört rendel.
– Sok szeretője volt? – szakította félbe Rodriguez.
– Gondolom, hogy igen – válaszolta Faber. – Soha nem kérdeztem. Végeredményben soha semmit nem kérdeztem.
A maradék tea kihűlt és nem nyúlt a csészéhez.
– Majd én beszéltem az életemről. Utazásaimról, szerelmeimről. Titkos gondolataimról beszéltem, dolgokról miket soha senki nem ismert. Egy sztriptíz volt, a lelkek sztriptíze, mert nem ismertük egymást valójában. Fényképeket küldött. Olyan fiatal volt, sokkal fiatalabb, mint én! Több mint egy nemzedék volt köztünk.
– Maga nem küldött képeket?
– Hogyne, természetesen. Megírtam az életkorom és jeleztem, hogy nincs jó fényképarcom.
– Szép volt?
– Még az sem. Mindenütt látunk magunk körül egy csomó szép fiatal nőt, akit észre kell venni. Nem ilyen volt szép formái ellenére. De volt valami benne, amit nem tudok megmagyarázni! Egy érzékiség burkolta. Mondtam már hogy magához húzott és valószínűleg így volt a többi férfival is.
– Hosszú napokon és heteken keresztül megismertük egymást. Reggelenként vártam üzenetét és este valószínűleg ő is várta az enyémet. Majd egy reggel olvastam a szerelmi vallomását. Képtelen vagyok érzékeltetni líraiságát, érzelmeit. Soha nem olvastam és még kevésbé hallottam hasonlót. Beszélt az álmairól, egy élet velem külföldön, ahol fiatalon éltem! És Rodriguez, én tudtam, hogy mindez lehetetlen! Mi képtelenek vagyunk, nem tudunk visszamenni a múltba, képtelenek visszanyerni az éveket és újra kezdeni az életünket más színvonalon.
– És maga szerette őt? Bevallotta érzelmeit? – Rodriguez kutató tekintete nem tudta elrejteni hitetlenségét. Nem értette, hogyan szerethet egy fiatal nő egy ilyen idős férfit?
–Ez nem olyan egyszerű, sokkal bonyolultabb, mint gondolja – volt Faber válasza. – A szerelemhez sokkal több minden kell, mint néhány fénykép és szavak. A szerelem az öt érzék összefüggése. A látás, a hallás, a szaglás, az érintés és az ízlelés. Csak egy kiterjedésű képeim voltak. Két vagy háromszor hallottam a hangját telefonon keresztül és hideg, kemény hangja volt, nem olyan, amire vártam. Ennyi az egész! Semmi több!
– Hogyan magyarázzam? Gondolom, hogy életében egyszer mindenkivel előfordul, hogy szeretné megváltoztatni életét. Új életet élni! Mindenki tudja, hogy ezt nem lehet, mégis mindenki erről álmodik. Az emberek álmodnak erről. Sokszor még maguknak sem merik bevallani titkolt vágyukat. Én, én álmodtam egy másik életről. Ismétlem, ezt nem lehet, de a vágy bennem volt eltemetve, rejtve titkos gondolataim között. Egy megvalósíthatatlan vágy.
Érzelmeim voltak, ez biztos. De nem szerelem. Nem voltam szerelmes, mint amikor minden nap látunk egy nőt. Vágytam utána, szeretni akartam, hogy megtaláljam a köteléket, ami összefűzhet bennünket. Nem voltam szerelmes, mert annyi összeegyezhetetlen dolog volt közöttünk. Itt volt a távolság, családi helyzetem és az életkorom. Mondhatja persze, hogy a távolság könnyen leküzdhető egy repülőjeggyel és a válás azért van, hogy megváltozzon a családi helyzet. Ebben igaza van. De nincs mechanikus vagy jogi megoldás az életkorra!
– Egy pillanat Faber – szakította félbe barátja, miközben elhúzta székét, hogy egy éltes hölgynek helyet adjon. – Mindnyájan ismerünk maga korabeli elvált férfiakat, akik tőlük harminc évvel vagy még fiatalabb nőket vettek el.
– Persze, tudom én is. Még csináltak is …. vagy egy jóakaratú szomszéd, egy babyt! De én nem élek a színész világban, milliomos sem vagyok és mindentől függetlenül, nem akarok nevetséges lenni! Tudom, hogy a nevetséges ma már nem halálos, de elvenni vagy együtt élni egy fiatal nővel, aki a lánya vagy épp az unokája lehetne, nem találom egészségesnek. Nem így gondolja? Arról nem beszélve, hogy nem akartam vele élni. Nem kívántam újra nősülni, hogy egy normális életet éljünk, mint egy újra komponált család. Ne felejtse el, hogy kettő, de még tőle függő majdnem felnőtt gyermeke volt.
– Ismertem a valóságot és kívántam, mert minden normális férfi kíván egy fiatal nőt, aki felajánlja magát és mondja, hogy szeretlek. Persze, én is mondtam, hogy szeretem. Neveletlen lennék, ha nem mondanám, ha nem válaszolnék tűzzel a tűzre. Olyan jó tudni, hogy újra szeret életének egy olyan pillanatában, amikor nem szeret többé szerelemmel. Úgy éreztem, hogy ég, hogy elég egy valóság nélküli szerelemben.
Faber belső csendjébe burkolózva elhallgatott, miközben tekintete a körülöttük hömpölygő tömeget követte. Amikor látta egy pincér sürgető tekintetét, visszatért a jelenbe. Egy mozdulattal hívta a pincért.
– Egy másik teát kérek!
– Cyber szerelme befejeződött, vagy… – kérdezte Rodriguez a pincér távozása után.
– Befejeződött.
– Hogyan?
– Nehezen lehet elképzelni. Minden megfoghatatlan, virtuális volt ugye? Megvalósulás kellett. Valóban találkozni és szeretni, ha szerelem volt. Igazat ad nekem, ugye? – Hangjában nehezen visszafojtott agresszivitás remegett.
– Teljesen igaza van – volt a válasz.
– Egy szép napon azt javasoltam, hogy meglátogatom. Arra a kérdésre, hogy szeretne-e néhány napot velem tölteni, igennel válaszolt. Erről álmodott. Többször beszélt arról, hogy velem él, így négy vagy öt nap alatt akartam egy egész életet adni. Csak mi ketten. Hogy lássuk.
– Látni mit? – kérdezte halkan Rodríguez székén hátra dőlve, míg a pincér a teát töltötte.
– Látni, hogy valóban elveszítettünk egy életet a természet tévedése miatt? Tudni akartam. Majd elrepültem. Egy bolha ugrás Európa másik részébe. Úgy emlékszem vissza mintha tegnap történt volna. Pedig…
Faber egy kis tejet öntött és nézte keveredni a színeket, mintha egy kávé zaccában nézné a jövőt.
– Tél volt. A legzordonabb tél, amire emlékezni tudok. A hó, a hideg köd egy ismeretlen nagyvárosban.
– Egy pillanat – emelte fel ujját Rodriguez.– A nő kereste a repülőtéren?
– Nem. Akarta, de én nem kívàntam túlterhelni, és valóban megismerni a tömegben. Nem. Egy lakás melegében akartam első találkozásunk. Érkezésem után rögtön hívtam. Nagy meglepetés várt. Az automata központ három nyelven jelezte, hogy a hívott szám nem létezik.
– Képzelheti meglepetésem. Ez nem meglepetés volt, egy teljes zűrzavar! Betéve ismertem a számát, mert többször hívtam azelőtt. Papírjaim között keresgéltem, hátha az emlékezetem játszott velem. Nem, nem tévedtem. Az övé volt a hívott szám. Szerencsére, ismertem a lakcímét. Hozzá akartam menni annak ellenére, hogy gyerekei voltak.
Egy többemeletes épület előtt szálltam ki a taxiból. A kapu zárva volt biztonsági okokból, mint minden kapu a világ minden városában. Csengőgomb a lakók neve mellett. Nem találtam meg! Figyelmesen kerestem, kapkodás nélkül. Nem tévedtem, nem lakott ott!
Hosszú és nehéz magyarázkodások után, mivel nyelvtudásom hiányos volt, a házmester megmagyarázta, hogy nem lakott ott. Úgy álltam ott, mint szamár a hegyen. Képzelje el, egy ismeretlen városban, ahol senkit nem ismertem, nem találom a szerelmes asszonyt, aki arra vár, hogy egy életet éljünk néhány nap alatt!
Lelkiismeretem megnyugtatására végig jártam és néztem minden kaput és a névtáblákat, de csak az időm vesztegettem. Felhívtam a tudakozót. Nem volt szám a nevén. Igaz, hogy a titkos számokat sehol nem adják meg. Semmi lehetőségem nem volt arra, hogy megtaláljam. Nálunk természetesen, rendőri kapcsolataimmal könnyen megtaláltam volna, de nem egy idegen országban. Nem maradt más lehetőség, mint elküldeni egy üzenetet egy cyber kávéházból. Egyetlen elégtételem az volt bevallom, hogy az e-mail címe valódi volt. Üzenetem nem jött vissza, de választ sem kaptam. Egy szót sem. Semmit.
– Ennyi az egész?
– Ennyi. És visszajöttem.
– Soha semmit nem mondott, semmit nem irt?
–Soha semmit. Hallgatott.
– És maga?
– Persze írtam. Magyaráztam csalódásomat, de semmit nem válaszolt. Semmit magyarázat. Igaz, hogy képtelenség megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Kettőnk kapcsolata, ha használhatom ezt a szót, ennyiben maradt. Elégett a szerelemben. A telefonszám, a lakáscím, erre sincs magyarázat, de nem is keresem. Könnyen változtatható egy név a csengő gombon és a házmesternek csak adni kell valamit, köztudomású. Ennek semmi értelme nincs. A tények önmagukért beszélnek, minden más csak halandzsa.
– Kiábrándult.
– Oh, hogyne! Elégedetlen. Egy asszony azt mondaná, hogy szerelmi bánatom van, de ez nem igaz! Elégedetlen vagyok, mert nem ismerem a szerelmet egy ismeretlennel, aki a szenvedély mélységeit ígérte. A szerelmet akartam még egyszer, de a nem elegáns elrejtőzése megfosztott az egyedülálló kísérlettől.
– Nem akarja viszont látni?
– Nem, ennek vége. – Faber kiürítette a csészét.
– Nem ítélem el, elhiheti! Nem ismerjük mások igazságát. Pénzt tett az asztalra és felállt.
— Jön? Magán a sor elmesélni problémáit a feleségével.
*
Elolvasta: 57
Nyomtatás
Gyermeki lelkemben mély nyomot hagyott a háború – a II. Világháború. A hosszú évek során sikerült elásni, tudatom mélyére száműzni a bomba sivításának hangját, az óvóhelyek rettenetét, a lebombázott házak képét.
És most előjöttek!
Álmaimban, de ébrenlétben is – hallom a becsapódó bomba robaját, a vadászgépek géppuskájának kattogását, csontjaimban érzem a föld remegését. Újra élem a rettegést, amikor édesapám az éjszaka közepén kivett az ágyból, hogy meneküljünk ki a házból. A kert végében a sövény tövében húztuk meg magunkat. Hogy mit védett az a sövény, nem gondoltuk meg, de adott egy kis biztonság érzést. Aztán a közelben becsapott a bomba és örülhettünk, hogy nem talált el!
Jól emlékszem egy bizonyos reggelre. Apuka és Imre bátyám mindig együtt indultak reggelenként. Apuka az irodába és Imre a Közkórházba, ahol cselédkönyves gyakorlatát végezte. Siettette Apukát, nem akart lekésni az átadásról. Ilyenkor az inspekciósok beszámoltak a betegekről, hogy mi minden történt az éjszaka folyamán. Ezeken az úgy nevezett átadásokon jelen volt mindenki, akinek csak köze volt a betegekhez – a főorvostól a gyakornokig, a főnővértől az osztályos nővérig. Nem szabadott hiányozni. Szóval Imre türelmetlenkedett, de Apuka nyugtatta, mondván, „csak öt perc türelmed legyen, ameddig megiszom a kávémat!” Végül elindultak, s mikor az Elmegyógyintézethez érkeztek – köznyelven bolondok házának nevezték, vagy a színe miatt sárgaháznak, homlokzatán, ott díszelgett a felírat, hogy Saluti et Solatio Aegrorum – gyógyulás és vigasztalás a szenvedőknek -, szóval, amint ide értek, megszólaltak a szirénák, légiriadó! Óvóhelyet rendeztek be az elmekórház alagsorában, külön a betegek és személyzet részére és külön az idegenek, az utcáról betérők részére. Ide mentek be az óvóhely parancsnok irányítása szerint. Ott szorongtak a többi beterelt emberrel közel félórát, akkor lefújták a légiriadót és folytatták az utat.
Amint a Közkórház közelébe érkeztek, vették döbbenten észre, hogy találatot kapott. Az épület egyik szárnyából csak romhalmaz maradt. A félbeszakadt kórtermek közszemlére tették megmaradt belsőjüket. A műtő fala is leomlott, látni lehetett a törmelékkel borított műtőasztalt és a mennyezetről leszakadt lámpát.
Az a pár perc késés mentette meg az életüket, különben ők is a romok alá kerültek volna …
A kertben és kint a határban a bombatölcsérek, akkorák, mint egy kisebb tó, mikor megtelnek eső és talajvízzel, még sokáig, évekig emlékeztetnek az átélt félelmekre.
És a csontsovány, rongyos, hazatérő hadifogjok alakja máig kísért …
Elolvasta: 66
Nyomtatás
Bűnöm
.
Maszkok mögé rejtett önmarcangolás.
Pocsolyába tükröződő képek.
Kezed a kezemben finomhangolás.
Szerelmem – én vétkem.
—-
A csere
.
Halvány lila fátyol mögött,
Piruló arcom néz téged.
Hűséges szívembe szövött
álmom, kalandra cserélted.
—-
Fegyver
.
Magányom, mint szirmát hullató virág.
Üres hordók kongó rejtekében,
Bűzös tóban a bucskázó vadlibák –
Gépfegyverem tartott rettegésben.
—
Éjjel
,
Szitáló szemekben küldi fájdalmát.
Csalódik a forró szenvedélyben.
Hamuvá porladt a zöldülő faág,
sírnak a rózsák fekete vérrel.
—
Hajnal
.
Surran a macska, árnyékot vet lépte.
Háztetők hajnala pernyét vendégel.
Hűs padlásszobának nincs menedéke.
Gerendáján ringatózom – vége.
—
Paraszti udvar
.
Kopasz nyakát a hurokba dugja,
kárál, mint kinek minden a gondja.
Ugat az eb, a csontját eldugja.
Kezem a torkod szorítja, fojtja.
Elolvasta: 54
Nyomtatás
A 20. század elején a falvak népe még hitt a boszorkányokban. A fosztóban rémtörténeteket meséltek egymásnak az asszonyok. A gyerekek félve bújtak anyjuk szoknyája mögé. Egy tizenéves levente is volt közöttük, ő is hallgatta a mendemondákat. Sötétben ment haza. Egyszer csak lerepült fejéről a sapkája. Lélekszakadva futott hazáig. Egy szemhunyásnyit sem aludt. Alig várta a pirkadatot. Aztán hősiesen elindult a tett helyszínére. Messziről látta, hogy a sapkája hintázik egy szárítókötélen. A sapka gombja akadt bele. Többé már nem félt a boszorkányoktól, hiába is riogatta bárki.
Annus évente kipottyantott egy purdét. A sok éhes szájat betömni nehéz, hát minden nap sorra járta a házakat kenyérért, ezért-azért koldult. Cserébe titkot mesélt a halálgyárról, oltott meszes gödrökről, emberi csontból készített fésűkről. Na és a szappan a szappan…
Annus összes rokona odaveszett. Neki szerencséje volt, jöttek az oroszok.
Én anyámtól hallottam a szörnyűségeket, ki tudja hányadik szájból. Zsidó sors, cigány sors. Jobbra érdemes emberek sorsa. Pszt!
Elolvasta: 63
Nyomtatás
Vágyak
Vadvirág voltam,
Virágkoszorúban.
Vörös virradatkor
Vágytam valakire,
Vártam valamire.
Viharos világod
Vonzott végtelenül.
Vad vágyaim végül
Így váltak valóra.
Végzetes vonzalom,
Veled vállalom.
