Arany Ágnes : FEKETE-FEHÉR: IGEN? NEM? I.

Az írás az Er?szakok c. kötetemben jelent meg (Tinta, Atlantis Centaur)

  

Amikor az utolsó beteg is elköszönt, levette nyakából a sztetoszkópot, és gondosan bezárta a fémkazettába.

Mbwana[1], ezt hozta a postás – nyújtott át a házi inas egy nagy sárga borítékot. – Ajánlott – nézett rá elismer?en az orvos. – Köszönöm, Ogabe.

– Igazán semmiség – szerénykedett az inas, miközben kihúzta magát, és biccentett.

   Ogabe felett úgy szálltak el az évek, hogy soha meg nem tanult írni-olvasni. „Nem való az nekem" – mondogatta, ha erre került a szó, de semmire nem volt büszkébb, minta arra, hogy a nevét, ha lassan is, meg ákombákomokkal, oda tudta kanyarítani a papírra.

  „Milyen vastag ez a boríték! Mi lehet benne?" – forgatta az orvos, hogy a túloldalát is lássa. . "Air mail"- világítottak a bet?k a ragasztócimke sötétkék hátteréb?l. A feladón kétszer is végigfutott a tekintete: Anna Owens, New York. "Ki lehet ez?" Anna… igen, volt számára valamikor egy Anna, de nem ilyen nev?, és nem ott. „Hátha nem is nekem szól" – merült fel benne. A borítékot csupa nagybet?vel, kézzel címezték. „Szép írás" – emelte közelebb a szeméhez. Különösen az tetszett, ahogy a bet?k egybe kapcsolódtak az „Afrika" szóban. „De ki lehet ez az Anna Owens?" – mert semmi kétség, a címzés neki szólt.  

   Fogta a borítékot, és kiült kedvenc helyére, a vadfügefa alá.

Mbwana, kihoztam a kávéját – jelent meg Ogabe a tele csészét óvatosan egyensúlyozva.

– Tegye csak ide – mutatott az orvos maga mellett a padra. Belefújt a párolgó folyadékba, és óvatosan kortyolgatni kezdte. Anna… milyen régen…" – hunyta be a szemét. „Olyan fiatalok voltunk…" A kávé kesernyés íze is most erre emlékeztette. "Csendesebben!" – nézett fel az ágon veszeked? szürke papagájokra. A madarak egymás fehér bóbitáját csipkedve tovább rikácsoltak. A kert végében, a banánpálma mögött, a luók hagyományos mezsgyevirágai, hosszúszárú matookák virítottak. Szúrós leveleik fölött húsos t?zszín? fejük összeért. „Abbahagyhatnátok már" – sandított fel ismét a papagájokra. A levelek között egy tenyérnyi égbolt sugárzott át. „Anna szemei is kékek voltak" – t?n?dött el egy pillanatra, aztán a borítékon pihen? eres kezére tévedt a tekintete. Kiemelte a papírköteget és olvasni kezdte:

 

  „Milyen görcsösen kapaszkodnak egymásba! Az id? meg múlik" ââ?â?¬ hunyorít karórájára az id?s hölgy, akiben valami régi, elfelejtett emlék dereng fel. „Azért értük sem áll meg a föld forgása, dehát…" ââ?â?¬ fordul félre tapintatosan. Néhány utas várakozik már a fiatal pár mögött, amikor a fegyveres határ?r halkan, de határozott hangon megszólal: 

  ââ?â?¬ A következ?t!

  ââ?â?¬ Még lekéssük miattuk a gépet ââ?â?¬ zsörtöl?dik egy öregúr a sor végén, és indulatosan a botjára támaszkodik.

  Anna kibontakozik az ölelésb?l, keze végigcsúszik a férfi karján, ujjai az ujjait keresik, aztán elválnak, és Edmund elindul azon a sávon, amelyen kísér? nem mehet vele. Átnyújtja a fülke mélyén ül? kezel?nek az útlevelét, és visszanéz azzal a kedves mosollyal, amellyel Annát becézni szokta: "Ndovucska". Mintha megrebbenne a szája széle: biztosan mondja is magában. Anna még látja, hogy egy kéz kinyúl, Edmund elveszi az útlevelet, aztán sarkon fordul. A haja, amelyben millió apró karika ölelkezik, szokatlanul mattnak t?nik a magas mennyezet neonfényében. „Milyen csinos!" ââ?â?¬ néz utána Anna. A doktorrá avatásra vett sötétszürke öltöny egyetlen ránc nélkül borul széles vállaira. Anna tekintete úgy tapad a férfire, mintha szeretetével véd?burkot akarna köré vonni. Az arcát már nem láthatja, csak a tarkóját nézi, és az egymásba hajló apró tincsek rádöbbentik arra a tengernyi ölelésre, mely ett?l a perct?l kezdve elvetélt reménység marad.

  Egyszerre iszonyú nyomást érez belül a mellkasában, amely mindent összeprésel a teste közepén. Elzárja a légutakat, és úgy fojtogatja, hogy görcsösen kell kapkodnia leveg?ért. Minden erejét összeszedve egyet lép el?re ââ?â?¬ mintha megszabadulhatna t?le ââ?â?¬, és miközben a testével hadakozik, artikulálatlan félhangon ez a két szó tör fel bel?le: „My son!" A hang fojtott-idegen, de a szorítás egyszeriben megsz?nik a mellkasában.

  Edmund már nem hallhatja a szavait: a sáv végéhez érve megfordul, mosolyra rándul az arca, aztán elt?nik az oldalfal mögött. Anna kimerülten néz utána. Egyre a falat bámulja, mintha tekintetével üveggé varázsolhatná. „Hátha…" ââ?â?¬ áll, és vár. Amikor felfogja, hogy lehetetlent kíván, és már nincs mit keresnie itt, a padló fekete-fehér kockáin ââ?â?¬ mint a kiütött sakkfigura ââ?â?¬ kibotorkál a repül?tér épületéb?l.

  A városba induló busz a lépcs?k el?tt várakozik; felhorkanó fémhangot hallat, és kavargó korom-felh?ket puffog a júliusi napsütésbe. A padlóból szállingózó kátrányszag összekeveredik a széndioxid b?zzel; élesen szemcsés por csap be a nyitott ablakokon keresztül. Anna lehuppan egy ülésre, behúzza maga mellett az ablakot. A fülledt meleg ragacsos csíkokat facsar rövid szoknyája alól kikandikáló combjaiból. Ahogy arrébb csúszik, felszisszen a plasztik érintését?l. Hirtelen rádöbben, hogy Edmund életében most már mindig nyár lesz: forró, soha véget nem ér? nyár. „Csak azon az égbe kapaszkodó hegyen, a… hogy is hívják, a… Kilimandzsárón, csak ott van hó" ââ?â?¬ idézi fel a fényképet, amit egy útleírásban látott, és keze fejével letörli orra körül az izzadságot.

  A külváros az ablakon keresztül tolakodik a szemébe fakó házaival, hólyagossá puffadt hámló vakolataival. Még a házak el?tti virágágyások is porosnak t?nnek a kavargó szélben. Egy megállónál tök indái nyújtóznak a kert porhanyós földjén; a drótkerítésen átbújva öles léptekkel a járda felé tartanak, pedig ott csak olvadó aszfalt, és eldobott csikkek várják. A f?város peremén a házgyárból kikerült épületek ontják kockatestük egyforma unalmát a tikkadt napba. Anna két öklét a szemére nyomja, fejét az el?z? üléshez támasztja. Nem akarja sem a várost nézni, se gondolkodni, de még létezni sem… soha többé létezni sem! Jólesik a sötétség: mintha a bódító semmiben lebegne.

  A busz nagyot zökken. Ahogy csuklós vége újból fellök?dik, méltatlanságában nyikorog, rázkódik, és az utasokon áll bosszút. „Messze még a végállomás?" ââ?â?¬ néz körül homályos szemekkel, és az ülés szélére csúszva megveti egyik lábát a padlón. A házak errefelé ismer?sek: már a Körúton járnak. „Két utcával arrébb lakott Edmund. Lakott… lakott. Elment… végleg. Haza ment. Nairobiban fognak rá várni a rokonai… elviszik abba a faluba, egész kicsi faluba, a szüleihez. Mit is mondott? Tizenkét éve nem látta ?ket? Nagyon megöregedhettek. Tizenkét év! Edmund a legfiatalabb gyerek, nem is várták. Ajándék. A vér egyet pezsdült még a végs? hanyatlás el?tt… Istenem, hogy várhatja az anyja! És biztos most is fehér fejkend?t hord."

  ââ?â?¬ Vidd el az édesanyádnak ajándékba. Ne mondj neki semmit, csak add át neki ââ?â?¬ mondta Anna tegnap a csomagolásnál, aztán csendesebben hozzátette: – úgysem tud rólam -, és Edmund felé nyújtotta legdrágább ékszerét, az ezüst-markazit karköt?t.

  ââ?â?¬ Nem hord az én anyám ilyesmit ââ?â?¬ szabadkozott a férfi. Forgatta az ékszert, nézte hogy csillognak az apró fekete kövek a foglalatban, aztán visszaadta. ââ?â?¬ Nem. Nagyon-nagyon szegények a szüleim. El sem tudod képzelni!

  ââ?â?¬ Mi is nagyon szegények voltunk a háború után is, meg az ötvenes évek elején is.

  ââ?â?¬ Lehet. De azt a szegénységet, ami nálunk van, azt te nem ismered, hidd el! ââ?â?¬ Egy pillanatig töprengett hogy is magyarázza meg, majd a karköt?re esett a tekintete, és folytatta: ââ?â?¬ Képzeld el, hogy meghívnak lakodalomba, és a legdrágább dolog amit meg tudsz venni, amit ajándékba viszel, az egy szappan. Egy darab szappan!

  ââ?â?¬ Jeggy?r?je azért csak van az édesanyádnak ââ?â?¬ kockáztatta meg tétován Anna.

  ââ?â?¬ Áh, dehogy van! Hogy lenne! Sosem volt semmi ékszere. Nem tellett rá, de nem is hiszem, hogy érdekelte… hacsak nem fiatal korában ââ?â?¬ mérlegelte egy pillanatig, aztán megrázta a fejét: ââ?â?¬ Áh, mindegy, úgysem tellett rá. Ékszerek, divat! Tudod, egészen más világ az ott, Afrikában! A mi falunkban nincs is ilyesmi. Csak kis házak vannak, fák, bokrok, állatok, meg szegény emberek. Anyám egyszer? karton ruhákat hord, meg fehér kend?t. Meséltem neked, hogy mindig fehér kend?vel köti be a fejét. Ez a szektája viselete.

  Anna emlékezett rá, hogyne emlékezett volna! Ha Edmund anyjára gondolt, a népdal jutott eszébe:

 

Domboldalon áll egy öreg nyárfa,

                                  nyárfa alatt édesanyám háza,

                                  édesanyám fehér fejkend?ben

                                  cipót dagaszt f?zfa teken?ben.

 

  Anna mindig a szeretet melegségét érezte hacsak erre gondolt, és szinte látta maga el?tt, mint egy képet. Abban ugyan nem volt biztos, hogy Kenyában létezik nyárfa, meg f?zfa tekn?. (Érdekes, sohasem kérdezte!) Edmund ugyan azt mesélte, hogy nem cipót, hanem lapos kenyeret sütnek náluk az asszonyok, de ez mégsem zavarta. "Chapati-nak, vagy minek is hívják? Edmund szerint a hinduktól tanulták. Az angolok telepítették be ?ket." Mindenesetre túl szépnek találta a képet ahhoz, hogy feladja. Mindig becsületes, ráncos fekete arcot képzelt el a fehér fejkend? alatt, olyat, amely közel áll Edmund vonásaihoz. Fényképet sosem látott róla, így könnyebben helyezte bele ebbe a tipikusan magyar környezetbe. Most is valósággal látta maga el?tt, és arra gondolt, hogy ezúttal Edmundnak süti a kenyeret. „Istenem, hogy, de hogy várhatja!" ââ?â?¬ és Annában hosszan elnyújtott, mély lélegzetbe gy?l a sóvárgás.

  "My son!" ââ?â?¬ hallja ismét a saját hangját, azokat a kínban kinyögött szavakat. "Mit mondtam? My son!? Kicsoda? Edmund? A fiam?! Na ne! Kerek nyolc évvel id?sebb nálam! ?fekete, én meg fehér. Ugyan már, hogy lehetne a fiam?" ââ?â?¬ rázza hitetlenül a fejét. „My son… ââ?â?¬ és miért angolul? Mindig magyarul beszéltünk… az az egy-szemeszteres angol tudásom aztán semmire se jó. A fiam? De é-én valósággal szültem azt a két szót! Igenis, szültem!" ââ?â?¬ mormogja. Próbálja megérteni, próbálja megmagyarázni, de csak zavaros gondolatok ébrednek benne, amelyek egyetlen pont körül keringenek, mint az örvény. „Nem értem, nem értem" ââ?â?¬ hajtja le a fejét kimerülten.

  A busz keresztülverg?dik a belváros keskeny utcáján, egyet horkan, és megáll. „Végállomás!" ââ?â?¬ cihel?dik fel a vezet?. A Vörösmarty tér hirdet?oszlopán az óra kihívóan uralja az id?t a járókel?k feje felett.  "Már felszállt" ââ?â?¬ motyogja Anna. Az égre sandít, amely a háztet?k fölött olyan fehéren izzik, mintha elfeledkezett volna az estér?l. A budai völgyekben keletkezett szél átfutva a Duna felett hátára kapja a víz illatát, és apró lökésekben a házak tövébe sodorja az utcán felhalmozódott port. Szénfekete apró testek hevernek a járda mentén: bársony legyek. Anna nem is tudta, hogy léteznek, de idén tízezrével bújtak el? a semmib?l, és tetemükb?l most sz?nyeget terít a házak köré az odacsapódó szél. A belváros még forgalmas: a túlóráról hazatér?k megállnak a kirakatok el?tt, és a luxus ernyeszt? élvezetével szívják be a sarki presszó kávé illatát. Van aki rá is gyújt mellé. Kibomlott hajú öregasszony papírzacskóból kenyérdarabkákat szór a földre, a galambok meg repkedve kerülgetik a járókel?ket. Mohón csípnek fel egy-egy morzsát hogy peckesen sétálgatva lenyeljék. A tér, az utca tele emberekkel. Anna elvegyül a tömegben. Így egyedül el tud vegyülni: nem bámulják meg, nem szólják meg. Rá sem hederítenek: sápadt, és érdektelen, mint ementáli sajt az ementáli sajtok között.

  A házmesterné a területét véd? ragadozó fens?bbségével áll a kapuban.

  ââ?â?¬ Jó napot! ââ?â?¬ köszön rá Anna egyetlen pillantásra méltatva.

  ââ?â?¬ N-napot! ââ?â?¬ viszonozza kelletlenül.

  Az udvar sárga k?kockái h?vöset lehellnek, enyhe penész szag lengedez a homályos lépcs?házban. Rövid kotorászás a táska mélyén, aztán el?húzza a kulcsot, és térdével taszítva kinyitja az ajtót. A levélnyílásban félig megakadt képeslapot olvasatlanul az asztalra dobja. Leveti magát az ágyra, és teljes er?b?l magához szorítja a párnát. Amikor elfogy a lélegzete, ellöki magától. Szétnéz. A tárgyak színei alig sz?r?dnek át a szoba félhomályán; az ágy fölött Edmund képe kis fekete kocka a falon. Az utolsó ölelés görcse rémlik fel a karjában: „Ez minden ami maradt? Ez? Két év után…" 

 

                                                                     *

               

  Anna szeme el?tt homályossá vált a papír, és összefolytak a bet?k az unalomtól. Szájára tapasztott kézzel ásított; képtelen volt kényszeríteni magát, hogy tovább olvassa az áruforgalmi tankönyvet. A könyvtár hosszú asztalsorait nagy, elsárgult pergamen? lámpák világították meg, és Anna a bizonytalan világosságba, két fényív közé került. Nem szerette ezt a helyet, de nem válogathatott, ha a sorszám ide rendelte.

  ââ?â?¬ Én is dögletesen unom már ââ?â?¬ súgta oda Gyuri ââ?â?¬ Gyere, menjünk innen!

  ââ?â?¬ Úgy innék egy kávét!

  ââ?â?¬ Van pénzed?

  ââ?â?¬ Nincs.

  ââ?â?¬ Nekem sincs.

  ââ?â?¬ Tudod mit? Menjünk a haveromhoz, neki mindig van kávéja. Úgyis meg akarok kérdezni t?le valamit. Itt lakik egész közel.               

  ââ?â?¬ Áh, nem!

  ââ?â?¬ Mér', van valami dolgod?

  ââ?â?¬ Dehogy!

  ââ?â?¬ Hát akkor meg? Mondom, hogy nem lakik messze. A tesóm évfolyamtársa az orvosin. Ja, ne lep?dj meg: afrikai.

  ââ?â?¬ Milyen?

  ââ?â?¬ Mondom, afrikai.

  ââ?â?¬ Kávészín??

  ââ?â?¬ Ühüm, eszpresszó.

  ââ?â?¬ Zene a fülemnek.

  Az el?ttük ül? férfi ideges mozdulattal próbálta visszaigazítani a kopasz fején minduntalan elcsúszó egyetlen hajtincset, és felfújt, vörös képpel fordult feléjük.

  ââ?â?¬ Na jó, menjünk! ââ?â?¬ súgta oda Anna.


[1] „Uram" szuahéliül.

Legutóbb szerkesztette - Arany Ágnes