kisslaki : KALMÁR NÉNI KÉSEI ROMÁNCA

Nagypapa leesett a kocsiról, s ottmaradt a földön mozdulatlanul. Pedig én akartam leugrani a kukoricafejért, ami a sárban fuldoklott.

    – Jó lesz az még otthon a libáknak!

    Biztos Földesi keresztapám szekeréről lökték le a társai irigységből, mert közülük ő lehetett a legszebb. Tényleg így kellett hogy legyen, mert még a sárban is szép sárga fogai kiragyogtak a mocsétás szürke latyakból. A kantárt a lőcsre akasztottam, leugrottam nagypapa mellé.

    – Haggyá – zihálta – nyugszom egyet – evvel becsukta szemét, s alig lélegezve elaludt.

    Én – ahogy megparancsolta – hagytam. Gondoltam majd csak jön valaki aki orvosságot tud.

    Dermedtem, kalapáló szívvel hátamat nekivetettem a kocsikeréknek. Kár, hogy nagyanyám már a keresztúri temetőben nyugszik – ő tudná mit kell ilyenkor csinálni. De hát így akarta a Jóisten.

    Próbáltam összeszedni gondolataimat, hogy mit is tehetnék most ? Azt tudtam, hogy nem szabad elmennem segítséget hozni. Reménykedtem, talán keresztapám jön majd visszafelé, vagy talán valami asszonyszemély erre viszi az ebédedet az urának a hegyre és ránk akad. Jobb híján kifogtam Reményt – mert úgy hívták a lovunkat – levettem róla a zablát is, hadd legeljen szabadon. Úgy sem megy el – öreg vére nem kergeti már tüzes kívánós bakfiskancák után, még ha lennének is erre olyanok s ha pucéron is kelletnék magukat. Pokrócát nagypapára terítettem – neki nem kell most, mert a reggel óta szitáló eső is elállt erre a nagy rémületre. Fonyód felől még kedvetlen fújt a szél s unottan fésülte a kócos fákat, majd abbahagyta mert belátta, hogy felesleges. Az a pár makacs levél meg maradhat telet nézni.

    Nem töprengtem már, csak vártam és hallgattam a csendet az út menti diófával együtt. Becsuktam a szemem, s hallani véltem, ahogy egy kíváncsi érett dió kimászik a zöldágyból világot látni, s ahogy estében ágról ágra koppanva elül a fűben. Azt a leheletnyi neszezést ahogy új fészket kapart magának, már csak a hangyák hallhatták rajtam kívül. Néha néha Remény prüszkölt bele a csendbe, csak ő tudja milyen bogárra, ahogy haristolva tépte őrölte fogaival a füvet. Farkával csak megszokásból csapkodta a hátát, mert légynek nyoma sem volt már vagy két hete. Ő látta meg először a biciklit errefelé toló asszonyt, én csak a kiáltó hangját hallottam :

   – Gyuri, mi történt ? – akkor ismertem fel özvegy Kalmár Ica nénit, mikor már egész közelben kattogott az öreg biciklije. Nagymama mondta egyszer róla, hogy az a céda Kalmárné nagypapát rosszba vitte. Én akkor sem tudtam, hogy ez mit jelenthet, de nem is érdekelt. A biciklivázhoz egy kapa volt kötve de elhagyhatta már iderohantában a kenderföldnél, ahonnan megláthatta a legelő lovunkat. Nem-igen szerettem őt, mert káromkodós durva öregasszony volt. Néha megrángatta a fülemet, csak tudnám miért ő Most viszont nagyon megörültem neki, még a szemem is párás lett – a fenébe! – ahogy a nagyapám fejét az ölébe vette. A százzsebes szoknyájából előkotort egy laposüveget.

    – Húzd meg Gyurikám! – tartotta az orra alá. Valószínűleg erős gyógyszer lehetett, mert másodszorra már nagyapám magától nyúlt az üveg után.

    – Te meg gyerek, keresd meg a kapámat, a kenderfődnél lehet valahol az úton – szólt utánam mert én már nyargalófélben voltam.

    Mire visszaértem a kapával, Kalmár néni már befogta Reményt, a biciklijét is felrakta a kocsiderékba. Nagypapa már jobban érezte magát, mert időközben megitta az egész üveg orvosságot. Pálinka volt az, csak Kalmár néni itta állandóan orvosság gyanánt. Igaz nem is volt beteg babakora óta – szokta volt mondogatni. De mikor a lovat is ő akarta hajtani, nagyapám nem hagyta, hanem kivette kezéből a gyeplőt. Reménynek mindegy volt. Nekem bizony az nem, hogy a bicikli mellé kerültem utastársnak. Ha ezt nagymama látná, bizony isten még a szíve is elszomorodna odafenn az égben.

    Mielőtt hazaértünk volna azt hittem Kalmár néni leszáll a keresztnél biciklijével de ő meg se mozdult.

    – Nálad maradok Gyuri míg rendbe nem gyüssz.

    – Ápolás kell most neked. A ház körül is van munka rengeteg, na meg az állatokat is el kell látni..- hadarta egy szuszra remegő hangon.

    – A rossebit, hát én ki vagyok ő – gondoltam, eddig is megcsináltam a nagyját.

    Nagypapa még erre sem válaszolt, csak nézte komoran Remény ringó hatalmas hátsóját. Odahaza leugrottam a kocsiról, kaput nyitottam. Pajtás a kutyánk ügyet sem vetett Kalmár nénire, hiszen ismerte. Kiről nem tudna ez a kutya a faluban ő – csak némán kérdően rám nézett, de én is válaszként vállamat vonogattam. Kifogtam a lovat s vizet húztam neki a kútból, majd bekötöttem Ilonka mellé az istállóba. A nyulakat is elláttam akáclevéllel miegymással. Eközben Kalmár néni betámogatta nagypapát a házba s lefektette a tisztaszobába, holott ő csak a konyhában szeretett aludni. Kijött az udvarba, a kocsiról levette biciklijét s hátraszólt:

    – Mondd meg nagyapádnak, hogy hazamentem mer´ hozok vacsorának valót meg ágyneműt éccakára, meg ezt azt magamnak – avval kifordult a kapun.

    Mikor bementem, nagypapa éppen a konyhaasztalnál szalonnázott s nagyokat húzott a demizsonból.

    – E ment? – nézett rám.

– El, de aszt mondta, hogy térül s hoz vacsorára valót, meg ágyneműt, mer´ ápolásra tetszik szorulni lenni. – erre nagypapa letette a demizsont.

    – Hát most elfutsz hozzá, átadod ezt az üveg pálinkát, és azt mondod hogy nagyapád tisztelteti, köszöni, de már helyre jött.

    Még jókor érkeztem. Kalmár néni éppen a házából tolta ki a megrakott talicskát, amin legfelül egy dagadt piros zsírosbödön trónolt büszkén, mikor meglátott. Elhadartam amit nagypapa üzent neki, és kezébe adtam az üveg pálinkát. A néni arcából kifutott a vér. Szótlan leült a leállított talicska szélére, s némán eleredtek a könnyei. Eres ráncos-aszott kezeit egymásba fonva csak szótlan nézte a földet. Nagyon megsajnáltam. Nem tudom, hogyan és miért történhetett, de eléje térdeltem, átöleltem, fejemet ölébe fúrtam s még az is lehetséges, hogy elsírtam magam.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:44 :: kisslaki
Szerző kisslaki 252 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de