Bodor Pál (Diurnus) : Pléhzörgés

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Vajon a festő volt először, vagy az író?

Egy festő sem vitte volna vászonra szebben azokat az apró képeket, színeket és mozdulatokat, ami átjárja az egész írást. Az elején szinte mi is együtt fuldoklunk a rémült és menekülő szereplőkkel, de aztán egy pillanattal később mintha egy távcsővel figyelnénk mindazokat a dolgokat, amelyek a tó körül történnek.

Mintha egy összekuszálódott történetbe cseppennénk bele, nem tudni hogyan alakul a következő kép, de egyszer felkorbácsol, majd megnyugtat, mintha valami hullámzó és életre kelő világ elevenedne meg a sorok között, amiben egymásra halmozódnak az érzékeket megdolgoztató kifejezések és jelenetek. Egy fokozódó izgalom és várakozás lappang a levegőben, feltételezhető, hogy egy végkifejlet, egy komoly mondanivaló fogalmazódik meg az elbeszélés végére, egy olyan valakitől, aki nem csupán a fantáziáját használta írás közben, hanem a tó mellet üldögélve csendes délutánokon, mindezeknek az eseményeknek szemtanúja volt. Látta és elsüllyesztette magába, hogy megérjenek a gondolatok, mint gondos gazda pincéjében a jó bor, amit mosolyogva kínál a vendégeinek. Én is így kóstoltam bele a kész nedűbe, ebbe az ízekkel és illatokkal teli, távoli világba, amelyet még nem láttam csak a képernyőn keresztül, és nekem csupán a fantázián sietne segítségemre egy ilyen örökmozgó összkép megteremtéséhez.

A természet az ember képére formálja magát, az emberek természetté válnak, süllyednek és felemelkednek, oroznak és menekülnek, közönyösek és szabadok. Mindenki keres itt valamit. Megváltást, életet, valami mást, mint ameddig eddig megélt, valami olyat, amire régóta vágyakozunk, amit régóta nem értünk meg, de szeretnénk.

A közbevetett alcímek egy kissé megtörik az olvasás menetét, széttagolják a gondolatmenetet, de segítségre is vannak abban, hogy ne keveredjünk el ebben az ismeretlen világban, ahol ott vagyunk lélekben, gondolatban, testben. De otthon vagyunk?

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:39 – Zatykó Zoltán

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A mai Magyarországon hány valódi politikus van?…*

Homo politicus — a politizáló ember jelzője sokunkra elmondható. De kevesebben vannak, aki hivatásként, szakmaként, pályaként választják a politikát. És még kevesebben, akik okosan művelni is tudják. 

A politika nem könnyű tudomány. Aki erre a pályára lép („törekszik, sodródik, beküzdi magát”), annak sokoldalúnak kell lennie. (Senkit se vezessen félre, hogy ha gyakorlatban megnézi mai politikusainkat, ezt nem mindegyiken, pontosítva alig egynéhányon ismerheti csak fel!)

Milyen jellemzői vannak egy politikusnak?

 

·      Tudnia kell szólni és tudnia kell hallgatni is. Van, aki akkor szól, amikor éppen nem kellene, és hallgat, amikor az ország arra vár, hogy nyilvánítson véleményt. Van úgy, hogy az illető megszólalása után utólag az emberek azt mondják, hogy “hát talán jobb lett volna, ha csendben marad.“

 

·      Meg kell tanulni beszélni, de közben semmi lényegeset nem mondani. Beszédje ugyanis mindenkinek van, de mondanivalója — az nem minden politikusnak!

 

·      Nem könnyű úgy egyértelműnek lennie, hogy mégse legyen az, hogy utólag majd lehessen azt mondani, hogy “kiragadták a szövegkörnyezetéből”, vagy azt, hogy félreértették.

 

·      Ismernie kell az árnyalt kifejezéseket, amelyekből a hallgatók, olvasók nem egyértelmű, hanem többértelmű véleményeket hallhassanak ki. És majd utólag ki lehet választani azt az értelmezést, amely az aktuális érdekeknek megfelel.

 

·      Nem árt, ha egy politikus gyenge memóriával rendelkezik, mert így minden további nélkül mondhatja az ellenkezőjét annak, mint amit pár nappal, vagy héttel korábban nyilatkozott.

 

·      Nem mellékesen nem árt az jó adottság, ha egy politikus nem tud pirulni (ha rajtakapják pl. hazugságon, mellébeszélésen,), nem jön zavarba (ha pl. rámutatnak ellenmondásosságára, kiszámíthatatlanságára, tévedéseire).

 

·      Egy politikusnak sok dologhoz kell értenie (pl. a homokhintéshez a szemekbe, délibábfestéshez az agyakba, felhős ég napfényessé, vagy derült ég beborulttá átrajzolásához), vagyis mindahhoz, amellyel leplezni tudja valódi nézeteit és szándékát.

 

·      Fontos “szakmai” követelmény, hogy tudjon disztingválni a tetteiben. Ne túl korán, de ne túlságosan elkésve intézkedjen (pl. lépjen fel, kinyilvánítson, megnyilvánuljon, csatlakozzon, elhatárolódjon, megalapítson, átszervezzen, megszüntessen, stb)

 

·      Kiemelten fontos követelmény, hogy “ tudjon haladni a korral”! Vagyis változtasson nézetein, elvein, eszmerendszerén, ha ezt látja érdekében állónak, lépjen át más pártba, ha ott jobb érvényesülésre számíthat, a nyilvánosság előtti arcát “szabja át” mosolygósra, vagy éppen szigorúra, ahogy érdekében áll. Szükség szerint változtasson frizuráján, öltözékén, stílusán.

 

·      Tanulja meg a gyakorlatba átültetni azt az “elvet”, hogy “a hollét határozza meg a tudatot”. Vagyis az a szék, amelyben aktuálisan ül, teljesen hassa át minden megnyilvánulását. Ne dicsérje az ellenfelet se okkal, se ok nélkül, de ha valaki átáll a saját táborába, vagyis “harcostárs” lesz, akkor a tegnapi bűnöket felejtse el, sőt nyilvánítsa ki az illető általa most megismert értékeit. A “te embered”, meg az “én emberem” a szemében akkor is más, ha egyébként ugyanaz.

 

·      Tudjon másképpen látni dolgokat, ha ő kormányoz, és másképpen, ha ellenzékben van. Tudja a tényeket másként értelmezni, ha azok az ő működésének következményei és másként, ha az ellenoldal hozta létre őket.

 

·      Tudjon szónokolni hordón és anélkül is, fröcsögni, ha úgy érzi, hogy az kell, lelkendezni, ha értelmét látja, ígérni csillagos eget és aranytojást tojó tyúkot, békét és harcos kiállást, konstruktivitást és revizori hozzáállást, vagyis mindent, ami hasznára lehet, függetlenül attól, hogy az ígéreteket meg tudjaőe valósítani, sőt attól is függetlenül, hogy akarjaőe azokat teljesíteni! Legyen képes kétszázötvenedszer is elharsogni egyes jelszavait (emlékezetes a “Mongyon le!”), tudjon eredeti kifejezésekkel meghökkenteni (pl. “patakvér”)

 

·      Mindezek mellett tudjon elhatárolódni úgy, hogy közben a hátak mögött, a háttérben kezet nyújt annak, akitől nyilvánosan elhatárolódott, tudjon szövetségest elutasítani, majd nem sokkal később összefogni vele, legyen képes felháborodni úgy, hogy az következmények nélküli legyen, kiáltassa ki magát integrálónak akkor is, ha megosztó egyéniségű. Mondja magát függetlennek, akkor is ha nem az, hirdesse autonomitását, miközben véleményeiben “elhajló”.

 

Ennyiből is látni, hogy aki politikai pályára megy, aki a politikusságra adja magát, annak nem akármilyen adottságokkal kell rendelkeznie. Persze itt is a puding próbája a mérvadó! Gyakorlatban derül ki, hogy valaki milyen rátermett politikus, akármi is szerepel az önéletrajzában, a róla szóló előzetes jellemzésekben, a korábbi tevékenysége alapján az őt ismerőkben.

A politikusról szóló fenti felsorolás mellett van egy egyszerű meghatározás is. Olyan legyen a politikus, aki bizalmat kelt, azzal nem él vissza, érti, amit értenie kell, tudja, amit tudnia kell és képes tetteiben valóra váltani a jó célokat. És ez az igazi, sőt kívánt jellemző a politikusra! De lehet, hogy ez már a mese műfajába tartozik…

És ha most az olvasó felteszi magában a kérdést, a mai Magyarországon hány valódi politikus van, és ha van, kik ezek — meghökkentheti saját magát is. Mert ha talál is nagy nehezen rátermett politikust — de találőe valódi államférfit (államnőt)? Aki nem saját, hanem közösségi érdek szerint, nem egyőkét év, hanem évtizedek távlatában képes jövőt képzelni, tervezni és kitalálni az oda vezető utat — és megmutatni mindezt az országnak.

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:23 – Bonifert Ádám

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

 

Lelkünk habjain néha paradoxonok feszítik fehér vitorláikat az Ég felé, hiszen üresen hagyjuk életünk értelmének nevét abban a körben, amiben mozogva nem szólítjuk soha a transzcendenciát.

Lefelé építkezünk feledve gigászi küzdelmeink, a szirének hangját, dobhártyáink visszahangzó dobpergéseinek önmagába zárkózott fájdalmát. Szikárak vagyunk szomjazva a bölcsességet, s mégis letaszíttatunk, hogy felismerjünk. Nem vagyunk Eliézerek*, sem Rebekák, csupán a cifra ruha nélküli József néz velünk szembe, hogy immár kiemelték ugyan az alázatból, de mégsem ér többet húsz ezüstpénznél.

Az egyetlen Ruben** pedig egyre csak szaggatja ruháját, noha nem látott álmot, de valahol mélyen érti a kévék és csillagok kozmikus nászát. Így próbálunk eligazodni világunkban, kutatva a nagy találkozást. Nap nap után úgy hajtjuk álomra fejünk, hogy summázzuk bölcsen, megtaláltuk a létben a tökéletes racionalitást, miközben nem tölti ki semmi az őrt, mely vágyja a harmóniát.

Most írok. Keresem a szavakat, valamiféle végérvényességet vagy csak folyamatokat, esetleg példázatokat arra, hogy nincs a létben szebb dolog a törődésnél, a szeretet figyelménél, a halk hárfaszónál és a fényeknél. Andalítóbb nem lehet ezeknél semmi sem. Különösen annak, aki átlépi a fél évszázad grádicsát a Földön.

Valahogy köszönteni szerettem volna, de ma nem akarnak a betűk szavakká csoportosulni, s most érzem csak, milyen nehéz dolog mondattá lenni. Vannak fonémáim, de a kimondatlanság némasága burkolja sötétségbe őket. És a tehetetlenségé. Nem a fizikai törvényekre gondolok, noha eszembe jutott Newton, aki annyira nem is rossz kiindulási pont. Nyomokat keresek, akárcsak ő, hogy igenis meg lehet érteni a világot, s lehet mellette költeményeket is írni, érvelni és elmélkedni.

Mindenkinek vannak erkölcsi princípiumai: talán az önzetlenségben, talán a „csakazértben”, talán a hiányokban, talán a határokban, talán a határtalanban. Valahol van egy hely bennünk, ahol átlobbanunk valami másba, mint önmagunk, s mert kérdezünk, így válaszolunk. De nehezen fodrozódnak a szavak, hiszen újra és újra elakadnak leveretéseinkben, kacérkodásainkban, ellenkezéseinkben: állandó pokoljáróvá váltunk. Tudjuk, hogy van lent és létezik a fent.

Nem vagyunk öncélú komédiások, sarlatánok, sokkal inkább játékosok az élet nagy mezején, ahová varázsolni rendeltettünk szeretetet és fényt. Néha mégis nyersek, sértődöttek, üresek és céltalanok vagyunk. Ilyenkor hatalmas ajándék egy ember, ki tudja, hogy életünk értelme nem magunkban, hanem azon túl van, s segít abban, hogy keressük ezeket találkozásokat, s mi magunk is hitelesen hihetőkké váljunk. Ne akarjuk antropomorfizálni azt, amik vagyunk, mert bizony eljönnek életünkben azok a napok, amikor lelkünk szépe többet ér a test harmóniájánál, s nem a „porból lettünk” egyszer egye miatt, hanem azért, mert megélve a megszólítottságot, vallomássá lesznek a barátság szövedékei, direktté a hangszerelések, megtanulunk elfogadni és tudunk valamit csak önmagáért tisztán a saját hangszerelésében is szeretni.

 

 

*Eliézer Ábrahám legkedvesebb szolgája, akinek az a feladata, hogy hozzon feleséget Izsáknak. Eliézer és Rebeka egy kútnál találkoztak.

**Ruben Jákob legidősebb fia, aki nem értett egyet testvéreivel József elveszejtésének tervében.

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:23 – M. Fehérvári Judit