Kiss Jánosné : CENTRAL PARK

Tulajdonképpen nem is emlékszem pontosan, mikor romlott el az életem¦
Egyszer csak ott álltam a neonfényekt?l villogó utcán, kezemben azzal az apró zacskóval, amelyben a napi kábítószer adagom lapult, hogy felszívva az orromba végre magam mögött tudhassam a külvilág kínzóan éles valóságát. Nem is tudom, mióta tarthatott már ez áldatlan állapot, hiszen mindennapjaimat leginkább a hétköznapok legegyszer?bb tevékenységei töltötték ki: kábulattal teli ébredés egy kés? délutáni id?pontban, aztán némi bolyongás az utcán, legtöbbször alkalmi partner szerzésével, hiszen az anyag egyik hihetetlen mellékhatása a kielégíthetetlen szexéhség, aminél csak egy rosszabb van, a tökéletes aszexualitás id?szaka, amely szerencsére csak ritkán esik meg. A cél azonban mindig ugyanaz: megszerezni a napi drogadagot â?? mindenáron.

Persze nem volt ez mindig így.
Valamikor normális középosztálybeli n? voltam; volt szép new york-i lakásunk, állásom, férjem és gyerekem, és egy kutyánk, aki a Jerry névre hallgatott¦
Érdekes, az a kutya gyakran eszembe jut, álmaimban még hívom néha – azt hiszem, olyankor meg akarom etetni â?? de a fiam és a férjem nevét azóta is képtelen vagyok kimondani – még magamban sem â?? még a legnagyobb kábulatban sem, amikor a fantáziám segítségével megalkothatnám ?ket, hiszen vannak furcsa percek az életemben, és akkor minden lehetséges, minden. Talán még az id?t is visszaforgathatnám, újra és újra lejátszva azt a h?vös ?szi búcsút, amikor egyszer?en csak horgászni indultak, és én úgy integettem utánuk a házunk el?tti feljáróról, hogy nem is sejtettem: a kanyarban lassan elt?n? autó örökre elvész majd az aranysárga délutánban¦
Jelenlegi szánalmas helyzetem alapja tehát egyetlen gyanútlan pillanatra korlátozható, amelyben ostoba integetés helyett utánuk kellett volna rohannom, hogy megakadályozzam a kés?bbi tragédiát, vagy valami különös ?si ösztönt?l vezérelve aláfeküdnöm az autónak, hogy testemmel óvjam ?ket a sorsuktól, amely egyben az én keser? sorsom is lett¦ de én csak integettem.
Aztán bementem a házba és felhívtam a szeret?met.
Tudom, hogy megvetnek, és azt gondolják, kegyetlen vagyok, de higgyék el, ha csak egy másodpercre is megsejtem akkor a jöv?t, minden másképp alakul. Talán.
Sam a f?nököm volt, az egyetlen FÉRFI az életemben, akinek átható pillantása szinte megrészegített, átadva magam az elsöpr? tesztoszteronnak, ami áradt minden porcikájából, kicsalogatva bel?lem azt a bestiát, akit abban a pillanatban megszerettem, ahogy Sam bemutatta nekem. Végzetes találkozás volt egy felh?karcoló liftjében felfelé haladva, ahol Sam egy értekezlet után minden bevezetés nélkül egyszer csak nekem esett, és én végre azt éreztem, hogy TRTÉNIK velem VALAMI, miközben megvadulva véresre csókolta a számat. A Bestia úgy a negyvenkettediknél nézett velem farkasszemet a lift csillogó tükréb?l, és azt hiszem, akkor talán még lett volna hatalmam megölni, ehelyett azonban én megnyomtam a pirosló stop gombot¦ hát így történt, hogy mire észbe kaptam, már elkötelezett voltam a bennem él? fenevadnak, akinek mindazt az értelmetlen küzdelmet köszönhetem, ami kitölti a jelenlegi életemet.
Vannak megbocsáthatatlan b?nök az életben.

Most megint csak bolyongok és igyekszem nem gondolkodni, mert a gondolkodás jobban fáj minden szer nélküli pillanatnál, amikor külön érzem a sejteimben a kínt, amit leírni nem tudok, mert az maga a pokol.
A gondolkodás rossz idegenvezet?; kegyetlen tisztasággal kalauzol el az emlékeimhez, amikor a fiam még kicsi volt és én csak ültem az ágyánál, mert képes voltam órákig bámulni a csodát, ami bel?lem egy szép napon kiszakadt, egészen addig, amíg a férjem magához nem ölelt, hogy újabbakkal ajándékozzon meg¦
Nem tudom, mikor lett kevés nekem ennyi csoda, de a telhetetlenségem ára megfizethetetlenné vált, mára már csak keresem az elt?nt hangulatokat, koldusként összevakarva néhány boldogságfoszlányt az elt?nt id? csendjében¦ de mire megérinteném, már szétporlad.

A bennem él? fenevadat viszont mindezt nem érdekli.
Minden nap megjelenik, és makacsul enni kér, mint egy hívatlan, kellemetlenked? vendég, aki nagyon jól tudja, hogy már nem látják szívesen, viszont a háziak félnek a haragjától.
Visz a vérem, bele a Central Park egyre sötétül? birodalmába, ahol csak a hülyék és a boldogtalanok nem félnek, hiszen drogosok és aberráltak titkos kertje ez, ahol a Halál megbújó cinkostárs a fajtalan örömöket okozó nemiszervek és a fert?z? t?k hegyén. Fázó kezeimet a zsebem mélyére dugom; üres mindkett?, hiszen a parányi, kiürült zacskót már régen eldobtam.
Nem félek. Barátom lett a veszély, immár nincs tétje a játszmának¦ nem is értem, miért nem estem még ki.
A s?r? fák mögött meghúzódó csend most mégis félelmetesnek t?nik.
Már régen elhagytam a testüket kínáló androgünök sokaságát, akik elképeszt? variációkban képesek kielégíteni az arra áhítozók igényeit, tudom, mert gyakran magam is részese vagyok ezeknek az ?rült, gyakran fájdalmassá váló vágyaknak.
A fák között váratlanul megjelen? személy látványa azonban még engem is kiragadott a sehová nem vezet? merengésb?l.
Egyáltalán nem illett a Central Park vészjósló csendjébe: makulátlan öltönye felett határozottan elegáns kabátot hordott, és én azt hiszem, a leggyönyör?bb férfi volt, akit valaha el tudnék képzelni, beleértve természetesen Sam-et is, aki az utolsó együtt töltött esténken az éjjeliszekrényemen hagyott ötszáz dollárt, mintha jóvá akarta volna tenni a jóvátehetetlent. Pedig csak a keze melegére vágytam, amivel talán még ki tudott volna húzni ebb?l az átkozott, feneketlen mélységb?l, ehelyett adott ötszáz dollárt. Nem baj, mert abból az ötszáz dollárból vettem meg az els? adag heroint, mert semmit nem akartam a véletlenre bízni. Err?l persze ez az elegáns férfi mit sem tudhatott, amikor valami ijeszt?en nyugodt hangon megszólított.
– Látom, nem vesztegeted az id?det.
A fák között átsz?r?d? fények eszembe juttatták, hogy a világ egyik legnagyobb városában vagyok, ahol tízmillió ember él â?? és én mégis egyedül vagyok ezzel az ismeretlennel¦ nem tudom máshogy elmondani: tisztán éreztem, hogy megállt az id? körülöttünk.
– Akar kefélni? â?? kérdeztem, mert hirtelen rám tört a vágy, hogy magáévá tegyen ez az ismeretlen, ami egyszerre volt a legvadabb szexuális akarat, és a leggyengédebb kívánság, hogy csak szorítson a ropogósra vasalt ruhájához, s közben szagolhassam a nyakáról párolgó arcvizet.
Furcsa módon elmosolyodott. Mosolyában nem volt semmi gúny, inkább csak mulattatta a lehet?ség, hogy egy nyilvánvalóan bel?tt n?höz egyáltalán hozzáérjen. Hirtelen elszégyelltem magam, és eszembe jutott az asszony, aki régen voltam: elegáns és szórakoztató. Kívánatos. Ápolt.
Ã?Å¡gy nézett rám, mintha tudta volna.
Esküszöm, hogy a szemében láttam magam, de persze lehet, hogy csak AKARTAM magam látni benne. Mindenesetre ? valami furcsát válaszolt.
– Nem a testedért jöttem.
Most én mosolyodtam el.
Ez szórakozik velem¦
Vagy valami eszel?s játékot játszik talán? Persze, hiszen ez egy veszélyes környék, az elegancia semmire nem biztosíték¦ a leg?rültebbek merészkednek csak ilyen mélyre.
– Maga szórakozik velem. â?? mondtam ki hangosan. â?? Most azt játssza, hogy maga a halál, mi?
Még csak meg sem rezdült.
– Nem játszom.

Megborzongtam.
Talán a hangja miatt, ahogy mindezt mondta. Nem volt benne semmi különös, mégis¦
Végigfutott egy gondolat az agyamon.
Talán majd ez az ember teljesíti be, amire azóta vágytam, hogy két rend?r becsengetett egy szeles, ?szi estén – kezükben a sapkájukkal – és amit azóta sem volt bátorságom megtenni, mert az öngyilkosság b?n, tudom jól. Gregor atya nem véletlenül sulykolta az agyunkba a végtelen hittanórák dohos perceiben, lám, mégis megragadt valami bennem az akkor beígért borzalmakból.
Talán.
A férfi eközben ezüst cigarettatárcát varázsolt el? a mellényzsebéb?l és megkínált.
– Nem dohányzom. â?? mondtam, pedig nagyon is kívántam a nikotin kesernyés ízét.
– Dehogynem. â?? nézett rám magabiztosan. â?? Azóta dohányzol, amióta a gimnáziumban rászoktál. Mindig is vágytál a tilosra. Ez lett a veszted. â?? mosolyogta.
– Honnan tud maga ennyit rólam? â?? hebegtem. â?? Maga rend?r, ugye? Ugye régóta figyelnek? â?? kiáltottam a mondat végét, de senki nem hallotta meg. Alaposan körülnéztem, de nem jöttek el? a fák közül fegyveres rend?rök, hogy leteperjenek.
– Ugyan. â?? szólt, majd meggyújtotta a cigijét. Az öngyújtó apró fénye megvilágította az arcát, és én egyetlen pillanatra megláthattam a hirtelen megváltozó szemét¦
– Istenem¦ – suttogtam rémülten, ahogy megértettem a látványt.
– Isten? Hogy jön ? ide? â?? kérdezte, miközben eltette az öngyújtót. â?? ?csak elindította a kereket. Néha azt hiszem, nem is sejtette, milyen nagyot alkotott.
– Hiszen maga¦ maga a¦ – nyögtem dermedten, mert nem így képzeltem, hogy egyszer?en összefutok majd vele a Central Parkban, és ? cigarettával kínál.
– Mindenki másként képzel el. â?? olvasott a gondolataimban. â?? De te még ilyenkor is a férfiakra gondolsz. Kívánod, hogy a nagymamád személyében álljak itt? â?? kérdezte szemtelenül. â?? Apropó¦ a minap egy autóbusz szerencsétlenségnél egy csomó öreget vittem magammal¦ ha láttad volna, milyen nehezen értették meg, hogy mit akarok! Csak toporogtak ott a kis cekkerükkel, körülöttünk meg a tetemeik¦ de hát, ez is csak egy munka.
– Ez ízléstelen volt! â?? szóltam rá, mert a vigyor a képén több volt, mint vérlázító.
Nem kellett volna.
Hirtelen elkomolyodott. Az arca különös változáson ment át: a legpontosabb kifejezés a félelmetes lenne rá, azt hiszem. â?? Tudod, mi az ízléstelen? Amikor a magadfajta ?rültek úgy döntenek, hogy kiszállnak, csak, mert nem értik, hogy a hibáikat én sem tudom kijavítani¦ amikor feladják az életet, amit ajándékba kaptak! â?? a szeme vészjóslóan villogott, de a dühöm nagyobb volt, mintsem, hogy ez megijesszen.
– Mit tudsz te az életr?l? â?? kiáltottam, miközben a sírás fojtogatott. â?? Mit tudsz te a fájdalmamról, ki vagy te, hogy ítélkezz felettem?
Rám nézett.
– Átélkezni? Átélkeztek ti saját magatokról, aztán amikor már nem látjátok át a tetteiteket, akkor jöhet Isten vagy az ördög, kinek ízlése szerint! â?? megvet?en végigmért. â?? Meg akartál halni. Hát itt vagyok.
Lenéztem a kitaposott cip?mre. Ã?Å¡jabban csak ezt hordom, mivel a jelenlegi köreimben nem nagyon adnak a megjelenésre. Most mégis zavar a látvány; elképzelem, ahogy megtalálnak majd, és elszállítanak¦ miel?tt rám húzzák a fekete zsákot, talán megjegyzik: žmilyen slampos ez a n??. Ez meglep? módon zavart volna.
Erre felnevetett.
Egyre biztosabb voltam benne, hogy olvas a gondolataimban.
– Furcsa vagy te, asszony. A világ minden baja a nyakadon, és mégis marad az agyadban egy apró zúg, ahol figyelmeztetnek, hogy cip?t kellene váltanod.
Erre én is elmosolyodtam.
Tényleg furcsa. Ebb?l viszont kénytelen voltam arra következtetni, hogy a vágyaim t?lem függetlenül m?ködnek. Egészen meglep? felismerés volt egy ostoba semmiségb?l, hogy a dolgok talán nem mindig abban a fiókban találhatók, ahová betettük ?ket¦ néha szortírozni kell.
– Mondd csak¦ az emberek félnek miel?tt¦ miel?tt¦ tudod.
– Tudom. â?? bólogatott nyugodtan, aztán néhány másodperc múlva ezt mondta:
– Addig félnek, amíg élnek. Mert a félelem az elevenek kiváltsága; féltek mindent?l, amit nem ismertek. Az egész életetek a félelemr?l szól, mintha nem vennétek észre azt a figyelemreméltó tényt, hogy egyszer vége szakad¦ berendezkedtek a kis hétköznapjaitokban, hogy legyen hol rettegnetek.
Megdöbbentem a szavain. Hát ennyire nem érti?
– Mondd, te nem félnél? Nem félnél egy er?szakos haláltól, ami a lehet? legváratlanabb helyzetekben csap le, hogy elragadjon mindent, ami fontos nekünk? â?? a gombóc a torkomban újra azzal fenyegetett, hogy nem tudom majd megakadályozni a feltör? sírásom, ahogy az utóbbi hónapokban mindig, amikor csak eszembe jutott a kanyarban elt?n? autó látványa¦ a tökéletes kiszolgáltatottság érzése, a tehetetlenség bénító dühe újra szorongatni kezdett.
– Er?szak? Kiszámíthatatlanság? Korotok legnagyobb tévedései! â?? szólt és szemében újra megvillant az a pirosló fény, ami eszembe juttatta, hogy ki is ? valójában. â?? Én kérlek, pontos vagyok. Századmásodpercnyi id?ben érkezem a megbeszélt helyszínre, a megbeszélt id?ben. Er?szakot csak TI alkalmaztok egymáson, hogy folyamatosan érvényesítsétek fajtátok elképzelt hülyeségét, hogy minden és mindenki felett álltok, miközben esténként, amikor alszik körülöttetek az élet, rettegtek a takaró alatt, ha csak egyetlen percre is magatokba néztek¦ rettegtek, hogy milyen lesz, ha vége szakad. Azt hiszed, nem hallom, hogy miket nyüszít magában a m?tétre váró? žh uram, csak még ezt éljem túl, kérlek! Ágérem, jó ember leszek!? â?? arcára kiült a gúny. â?? Szerencsére Isten türelmes. Pontosan tudja, hogy a változást legfeljebb én hozom, nem az ígéret.
Erre nem tudtam mit felelni.

A kérdés, ami közben szinte szétfeszítette a mellemet, egyre er?sebben akart feltörni, mégis annyira személyes és fájdalmas volt, hogy nem mertem megszólalni. Csak elbotorkáltam a legközelebbi padig és átdobtam rajta a lábaimat.
Nem szólt, csak utánam jött és leült velem szemben.
Egy darabig néztük egymást és meggy?z?désem volt, hogy ismerem â?? persze, hogy is felejthettem el â?? a vonásai beleivódtak egykor az emlékezetembe, hogy most hirtelen rám törjön: éppen most és éppen itt, a halálom el?tt néhány pillanattal.
Tudta, hogy tudom.
Mintha éppen olyan biztonsággal turkálhatott volna az emlékeim, a gondolataim között, mint én magam¦ mintha közös agyunk, közös tudatunk lett volna, de nem csak nekünk. Körülöttünk minden egy nagy lélegzetvétel volt, egy hatalmas ÉN, bel?lem kiindulva és hozzám visszatérve, egyetlen lüktetésben.
A csók, ami váratlanul az ajkaimhoz tapadt, meg sem lepett.
A Halál csókja.
Romantikus álmaim jeges valósága, mert az csók hideg volt¦ mint maga a Halál. Erre a gondolatra nevethetnékem támadt, mert milyen lenne, ha nem ilyen. Hát persze. Ez evidens.
Aztán újra megcsókolt, majd hirtelen kimondta:
– Már várták a halált. Nem féltek, ne félj¦
Az arcom szinte elázott a váratlanul feltör? könnyeimt?l. Hát kimondta, anélkül, hogy kérdeznem kellett volna. â?? ?k akarták így. Az ? akaratuk volt. Nem féltek.
A szám remegése eltorzította a szavaimat, mégis értette:
– Miért tették ezt velem? â?? dadogtam.
– Mert valójában te akartad így. Mert meg kellett tanulnod néhány dolgot és csak a halálukon keresztül segíthettek neked¦ jó barátaid. Találkoztok még¦ – aztán hozzátette. – Ezt ?k üzenik.
Nem tudom elmondani, mit éreztem ebben a pillanatban.
Mintha valami nagyon nehéz és fájdalmas teher szakadt volna le a mellemr?l, abban a pillanatban, hogy megértettem a dolgok lényegét.
A lényeg pedig nem az élet és nem a halál, hanem amivé közben válhatunk: a gondolataink, amib?l megszületnek majd a tetteink, amelyek újra gondolkodásra késztetnek, hogy a körforgás végül tökéletesre csiszoljon. Ha kell, életeken át.
Mindannyian részesei lehetünk a csodának, mert mi magunk vagyunk a csoda: vagyis milliárdnyi állomás az életében, hogy segítsünk egymásnak jobbá válni¦
Megértettem, hogy semmi sem végleges, mert minden ablak nyílik valahová, valami ismeretlen vidékre, ami csak új¦ nem félelmetes.
A harmadik csókra már alig emlékszem.
Ernyedten hagytam, hogy kiszívja bel?lem az életet, ami furcsamód már nem is t?nt megoldásnak, egyszer?en csak egy állapot volt. Számtalan döntéseim egyik eredménye.
Ennyi.

Hófehér kórházban tértem magamhoz.
Ostoba módon el?ször arra tippeltem, hogy ez a mennyország, aztán meglátva egy hatalmas fekete nörsz még hatalmas fenekét, rájöttem, hol vagyok.
Hiszen a faji megkülönböztetést is mi magunk találtuk ki¦
– Szerencséje volt. â?? dörrent rám a n?vérke, miközben megigazította az infúziót a kezemben. â?? Az utolsó pillanatban találtak magára, különben már nem élne. â?? közölte, s nem túl tapintatos célzásként húzott egy vízszintes csíkot a nyaka el?tt a mutatóujjával.
Aztán valami egészen furcsát mondott:
– Magának rég kampec lenne, ha a barátja nem hívja ki a ment?ket. Ott halt volna meg a Central Park kopott padján¦
– Milyen barátom? â?? kérdeztem visszafojtott lélegzettel, pedig higgyék el, ezer ponton fájt mindenem a drog egyre er?sebben kínzó hiányától. Pedig még csak néhány perce voltam ébren.
– Hát nem ismeri meg a barátait? â?? kérdezte. â?? Én a maga helyében emlékeznék rá, mert egy nagyon elegáns úr volt¦ talán valami híres ember¦ – hangosan gondolkodott, de észre sem vette. â?? Furcsamód olyan ismer?snek t?nt¦ valahonnan.
Ahogy kinéztem az ablakon, észrevettem, hogy tavasz van. Eddig ez fel sem t?nt.
Rájöttem, hogy ideje lesz pótolnom a dolgokat¦ nehéz lesz, de most ez a feladat.
¦
Amíg el nem jön az én id?m.

Drogos vagyok, de negyvenhét napja nem nyúltam szerekhez.
A drogelvonó szanatórium éjjeliszekrényén régi, színes fotó. Hárman vagyunk rajta: John, a férjem, karjaiban pedig ott mosolyog Benjamin, a fiam. Mellettük állok én. Én, aki megjártam a poklok-poklát, ahol találkoztam a Halállal, aki egy búcsúcsók után csak ennyit mondott: viszlát kés?bb¦ aztán magamra hagyott ebben a kietlen, ígéretekkel teli világban, hogy éljek.

De már nem félek.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:39 :: Kiss Jánosné
Szerző Kiss Jánosné 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.