Rozmaring Péter : Látok!

Látom a földben a csöveket, a hóban a tengervizet, papírban a masszává oszlott rongyokat, és a rég meghalt énekest hangszóró vásznán át.
Látok!
Látom a kenyérben a pék fizetését, a benzinben a szénhidrogént, a villanykörtében Edison kitartását. Nem tudok ellene tenni, látom a falban a téglát és a kemence vörös fényét, amiben kiégett az agyag. Az ablakon át látom a szomszédot is, éppen egy csokor hervadt virágot dob a kukába, de látom a már feledett ünnepi mosolyt is.
A kerítés lécében az erdőt, látom az állatokat, akik a fa árnyékában pihentek. Látom a hangyabojt a fa tövében, és a látom a favágót, aki rálépett a buckára, miközben a munkáját végezte.
A magazin képeit nézem, látom a mosolyba dermedt sztárokat a mőterem magányában, látom, hogy sietnek, látom a villanó vakukat, és látom a fotóst, aki Indiába vágyik, és arra, hogy élő arcokat fotózhasson.
Látom leveszöldségen a kerteket, a grízben a malmot, a kávéban a szüretelőt, a kiscipőben a gyermeket, a folyóban az esőt, a horgászban a vadászt, fatörzsben az időt, a lefolyón át a víztisztítót. Látom a tűzben a múlt nyarakat napsütését, a ruhában az embert, borban a szőlőszemet, hideg levegőben a sarkok havát, tejben a szalmát. Szüleimben magamat, testvéremben a vérem, feleségemben a társat, gyermekeimben kétezerhatvanhármat.
Látom a gondolatot, mely saját maga gáncsa, és a hitet, mi a tudás ügyetlen tolmácsa.
Látom a dühöt is, mi belülről fakad, bár kitörni készül, de mindig bent marad.
Nézlek téged, nyugalomra vágysz, de nem figyelsz, csak futsz tovább. Látom a nyugalmat, a békét, mint egy kicsiny tavat a látóhatár szélén. Látom a szépen vetett ágyakban a rossz álmokat, a kosztümbe bújt asszony-lányokat. Látom galamb csőrében a magot, és a könnyek nélkül síró papot. Látom a némát, ki viccel egy padon, vattacukor a mikrofon, belebeszél, én hallom. Látom a jót is és a szépet, gyereksírásba fonták a láthatatlan ékszert. Látok minden fiatalt, olyanok, mint a tomboló láva, lassan kihűlnek, s beleolvadnak a tájba.
Látom, hogy nem látsz, pedig nem bújtam el, mert nem a fény vagyok, mit testem visszaver.
Gondolat vagyok csak, magam számára is felfedezetlen, teleírt papírról ismerkedek velem.
Lassan látom magam is a betűk nyomán, csak egy látó vagyok, ki hiába lát.
Nem érdekel senkit a porszemek tánca, a mosoly színe, vagy a gyertyaláng fohásza.
Falakat láttok csak, talán a tégla nincs is benne, nézitek arcomat, mintha a gondolat ezen teremne. Hiába mesélnék a hópehelyről, mi páraként úszott a tengeren át, te csak a holnapra gondolsz, és a munkára, mi a konyhában vár. A kiflit látod, és nem érzed a pék izzadság szagát, menj a dolgodra, de tudd, valaki helyetted is lát!

Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:14 :: Rozmaring Péter
Szerző Rozmaring Péter 17 Írás
Hah!Tudjátok, sok mindennek gondolom magam, és talán ti is gondoltok rólam egy, s mást, de a való egyszerű, ha jól nézed, és miazmákos, ha hétköznapi szemmel.