Oly messze vagy, vajon mikor látlak,
ott a távolban megetted vacsorádat,
merre sietsz, hol ér az este,
hideg ágyadon megtalál a beste
hideggel szaladó éjszaka – kérnélek,
ma még gyere haza…
Takaród készítem – oly puha,
beleszőttem szeretetem,
néhány sóhajt összehajtogattam
vánkosnak, fejed alá teszem,
illatos mind és halkan kuncogó,
hogy érezd milyen, ha anyád
tenyeréből arcodra csúszik szíve
és melenget szava reggelente.
Aztán, ha mégis fáznál – csak ints,
begyújtom a kandallót,
magam aprítottam a fát – hozzávalót,
csúsztam a sárban, el is estem, fiam,
sajgó arcom nem mutattam,
melegítek vizet – gyere fürdesselek,
a hosszú út porral telített.
Oly messze vagy, vajon mikor látlak,
ott a távolban megetted vacsorádat,
merre sietsz, hol ér az este,
hideg ágyadon megtalál a beste
hideggel szaladó éjszaka – kérnélek,
ma még gyere haza…
Már kivasaltam inged – a fehéret,
foltoztam rajt’ eleget,
mert megtépték az ágak és nyűtték
azok a gonosz napok,
én meg festettem rá milljó csillagot,
és nadrágod zsebébe tegnap
elrejtettem a holnapot,
ne hidd azt, hogy bolond is vagyok.
Aztán csak melléd dőlök,
ahogy a búza mellé dől a rozs,
nem nézlek majd, nem is zokogok,
csak simítom arcod,
megfésülöm sűrű-sötét hajad,
s elsuttogom – azóta csak vártalak…
te meg szárnyad rám takarod
és gyöngynek fűzöd könnyem,
kandallónk parazsán égeted – azt a három évet.
Oly messze vagy, vajon mikor látlak,
ott a távolban megetted vacsorádat,
merre sietsz, hol ér az este,
hideg ágyadon megtalál a beste
hideggel szaladó éjszaka – kérnélek,
ma még gyere haza.