Uram, köszönöm, hogy ide soroltál,
bár titokzatos rejteked az oltár,
de kék eged azt sugallja fölöttem,
hogy mérhetetlen messziségből jöttem.
A kincsem annyi, hogy az már tömérdek,
de van egy csoda bennem, az a lélek,
s azt látom fénybe mártózó szememmel,
hogy akaratodból lehettem, ember.
Lehettem volna fűszál, lomb-ígéret,
apró levél, zöld játékszer a fénynek,
vagy bármi élő idelenn a földön,
hogy rá szabott időt itt holtig töltsön.
Vagy kő, vagy vízcsöpp, perc a szerelemből,
egy el-elakadt hír a végtelenből,
vagy ritmus, ami tempót ád a lábnak,
vagy porszeme a lélegző világnak.
Rög is lehettem volna, hant a földből,
egy visszamaradt sóhaj a gyönyörből,
a kínok csöndje, örömök göröngye,
egy mélybe búvó, örök kagyló gyöngye,.
Ám ez se, az se. Gyarló ember lettem,
a tőled kapott életbe szerettem,
s e kötelék úgy szorít egy darabba,
mint bolygó hangot a templom harangja.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:53 :: Böröczki Mihály - Mityka
