Az újszülött
Csörg?óra.
Reggeli fél hét.
Dr. Kalmár felkelt az ágyból. Már hetek óta egyedül aludt, mióta Krisztina a kórház szülészetén feküdt. A terhesség miatt aggodalmakkal telve teltek a hetek, hiszen els? gyermeküket várták. Évek óta szerettek volna gyermeket, különösen a feleségét gyötörte a sikertelenség, egy vagyon bánta a kezeléseket. Az asszony a hosszú évek alatt egyre fásultabb, egyre kétségbeesettebb lett, lévén már jóval túl volt a harmincon.
Dr. Kalmár a kórház baleseti osztályán dolgozott egy épületre a feleségét?l, aki az urológián volt asszisztens. Tíz éve házasodtak össze. Kezdetben minden szépnek indult. Sikerült venniük egy kétszobás lakást, a családépítést tervezték, eljártak tanácsadásra, a felesége beszerezte az ezzel kapcsolatos összes irodalmat. Aztán teltek az évek és gyermek sehol.
Az okokat, majd b?nbakot keresve és persze találva – mert ha muszáj, az mindig van -, önkéntelenül is egymást kezdték okolni. Egy-egy rossz pillanatban az asszony szinte kereste a lehet?séget, amivel egy kicsit oda tud szúrni a férjének, ugyanakkor kétségek gyötörték önmagával szemben is, alkalmasságában, egészségi állapotában kételkedve, kétségekkel mérgezve mindennapjaikat. Furcsaságok, helyenként bizalmatlanság, titok nyomasztó árnyékai.
A férfi komótosan végezte a reggeli tennivalóit. Unottan megborotválkozott, közben feltett egy kávét, míg a felkent borotvahab az állán durva borostáit puhította. A távkapcsoló után nyúlt és keresgélt néhány pillanatig a csatornák között. Aztán kikapcsolta a TV-t, a fotelbe dobta a kapcsolót.
– Tíz óra felé bemegyek a kórházba – gondolta. El?bb hiába, hisz a reggeli vizit úgyis elhúzódik. Néhány szabadnapot vett ki, de nem igazán tudott magával mit kezdeni. Szinte program szerint élte az elmúlt néhány hetet. A munka mellett szakított id?t rá, hogy átnézzen a szülészetre. Kriszta már a negyedik hetet töltötte bent. ?pedig? Egyedül, itthon…….
Végül leugrott a kávézóba reggelizni. A liftben jutott eszébe, hogy a konyhában hagyta a kávéját, még bele sem kortyolt. Majd megissza hidegen. Nem el?ször.
Az utcán fülledt meleg volt, por állt a leveg?ben. A férfi levette zakóját és hanyagul a karjára dobta. A virágárus mellett megállt, elid?zött egy darabig. A bazsarózsákat nézegette, a Kedves kedvenc virágait. Már napokkal ezel?tt elhatározta, vesz egy hatalmas csokrot. Átment az utca túloldalára és betolta a kávézó leng?ajtaját. A pultos kislány az egyik asztalnál vihorászott egy férfivel. Meglátva Kalmárt, kelletlenül felállt és megkérdezte: – Tessék?
Kalmár szétnézett a pulton, majd rendelt két fasírtot franciasalátával. A sarokba ült egy asztal mellé. Nézegette a fasírtot, aztán elgondolkodva beleharapott. Eszébe jutott az elmúlt nyár. A Balatonon. Szeretett volna néhány hetet eltölteni Füreden. Gyerekkorának sokat látogatott városa. Valamikor, akár napokat is a kiköt?ben lófrált. Dobálta a sirályokat, vagy a kishalakat próbálta kimerni tenyerével a vízb?l. Szerette a zsivajt, mikor egy-egy hajó befutott és a leszálló tömeg szinte megrohanta az árusokat, ellepve a környéket. A túlparton, fent a hegyen, a tihanyi apátság tornya meredezett, mint egy gyertya a tortán.
Az elmúlt nyáron azonban Krisztina az utolsó pillanatban jelentette be, hogy ? mégsem akar menni. – Furcsa – gondolta. Már az elejét?l kezdve valami zavarta a férfit. Az egész nyarukat otthon töltötték, miközben sokszor nem is voltak együtt. Így aztán maradtak a gyerekkori emlékek Füredr?l és a Nagybácsiéknál eltöltött izgalmas nyarakról. Pedig mennyi mindent meg akart mutatni az asszonynak. Hogy hol milyen kalandok érték, honnan loptak almát a szomszéd gyerekkel, és hogyan hangoskodnak a békák a parton, mikor a nap színe vörösre fordult és a part- menti lámpák fénye megcsillan a tó tükrén. Mindez, mi számára sokat jelentett, de az asszony figyelemre sem méltatta.
Nem tudta mi történt, de a változás érzékelhet?. Azel?tt élvezték egymás társaságát. A szeptemberi egészségügyi bálra is inkább az illend?ség hajtotta ?ket, mintsem az, hogy jól érezzék magukat. Kalmár egész éjszaka a pezsg?t kortyolgatta, miközben a teraszon sétálgatott. A felesége pedig a kollégan?ivel beszélgetett. Aztán egy idegennek t?n? momentumként a felesége hosszasan táncolgatott Dr. Alohával, egy fiatal orvossal, aki Angolából érkezett és Pesten végezte az egyetemet. Nagyon elegánsan öltözött fiatalember. Fekete b?re és világos zakója impozáns küls?t kölcsönzött a férfiasan magas alakjának.
Hirtelen mozdulattal az álla alá kapta tenyerét. Aztán letörölte kezér?l a lecsöppen? franciasaláta majonézes foltját. A telefont odébb tolta az asztalon, rápillantott. Nincs üzenete. A kórházból várta a hívást. Az ismer?se, Csáti doktor ígérte, felhívja, ha bármi hír van. Még végigtörölte száját a szalvétával, aztán elindult az ajtó felé. Kiérve ismét a virágárust pillantotta meg. Szinte kínzó vágy tört rá, hogy megvegye a virágcsokrot. Sokévi várakozás utáni boldogsága, mintha ebben az egy csokorban próbálna felszínre törni. ……..Minden más lesz.
A telefon hangja élesen hasított a fülébe. Felemelte a kagylót: – Kapcsolom a hívót! – mondta egy n?i hang. Kisvártatva Csáti hangját hallotta meg: – Pistukám! Elkezd?dtek a fájások. Most még fölösleges bejönnöd, majd egy óra múlva visszahívlak. Kalmár szóhoz sem jutott. Hirtelen az asztalon hever? tollhoz kapott, talán maga sem tudta miért, görcsösen szorongatta a kezében, míg a telefont hallgatta. Csáti nem beszélt sokat, kisvártatva egy cinkos vigyor kíséretében, miel?tt letette a kagylót, azt mondta: – Csak nyugi, majd hívlak!
Kalmár is letette a kagylót, de az izgatottságtól a gyomra majd kiugrott a helyér?l. Kirohant a konyhába, közben a nadrágját kereste és mire megnyugodott, lerogyott a fotelbe. Maga elé meredve ücsörgött egy darabig, végül bekapcsolta a televíziót. Váltogatta az adókat; természetfilm, krimi, politikai vitam?sor. Egyik sem érdekelte. Hanyatt vetette magát az ágyon és a plafont bámulta. Azon gondolkodott, akár a kórházba is bemehetne a szülészetre, de amikor korábban Krisztával err?l beszélgettek, ? mereven elzárkózott ett?l. Nem akarta, hogy ott legyen a szülésnél. Így aztán várt, várt, hogy megcsörrenjen a telefon, bár Csáti hívása óta még húsz perc sem telt el. Azzal nyugtatgatta magát, hogy Kriszta a legjobb kezekben van, hisz Fazekas doktornál szül, aki kiváló orvos.
Az utóbbi fél órában egyre idegesebb lett, a várakozás kínos órái rohantak el. Csáti legalább két órája hívta, de azóta nem szólalt meg a telefon. Már legalább háromszor megnézte, hátha a telefonkagyló nincs a helyén. Lehiggadt. Biztos még tart a szülés és csak akkor akar ideszólni, ha már megvan a gyerek. Múltak a percek, majd egy újabb hosszú óra, végül nem bírta tovább. Felemelte a telefonkagylót és feltárcsázta a kórházat. Idegesen a szája szélét harapdálta, miközben a telefon kicsörgött. Egy n?i hang szólt a készülékbe: – Tessék, városi kórház! – Kalmár kapcsoltatta a szülészetet, ahol szintén egy n?i hang szólt: – Szülészet! – Kalmár izgatottan bemutatkozott, miel?tt elkezdte mondandóját. A hölgyet nem ismerte, aki érdekl?désére csak annyit mondott: Egy pillanat! Aztán csend. Hallotta, amint a n? elsiet a telefontól. A háttérb?l kisz?r?d? hangokból a férfi kivette, hogy valakivel beszélget. A beszélgetésüket kissé hosszúnak találta, bár az ápolón? kisvártatva visszajött, majd megkérdezte:
– Kalmár Krisztinát kérdezte?
– Igen! Megszült már? – idegeskedett a férfi, de a n? megint odaszólt valakinek a háttérbe. Kalmár egyre ingerültebb lett:
– Elnézést, de megvan a baba, vagy valami gond van?
– Igen, megvan, fiú lett.
– Mikor született?
– Fél kett?kor.
A férfi boldogságában azt sem tudta mit mondjon. Végül köszönetképpen még mondott valamit a telefonba, miel?tt letette. Odaugrott a ruhásszekrény elé és el?vette a vajszín? zakóját, amit gondosan kiterített az ágyra. Mialatt a nyakkend?i között kotorászott, egy újabb furcsa érzés tört rá, amit nem tudott megmagyarázni. De mint a lámpafény, eszébe villant. Csáti! Az órára pillantott. Érdekes. Már negyed négy! A gyerek csaknem két órája megszületett és Csáti ide sem szólt.
Borzasztó gondolata támadt. Hirtelen felkapta a telefont és felhívta a kórházat. A szülészet csak hosszas szünet után jelentkezett be, mialatt ? már kezdett teljesen kétségbe esni. Érdekl?désére azonban elmondták, hogy a gyerek egészséges, semmi baja és az anyuka is jól van. Megnyugodott. Mosolyogva letette a telefont, aztán gyorsan öltözködni kezdett. Az el?z?leg kiválasztott zakóját visszatette a szekrénybe, valahogy máshoz lett hangulata. A vállfákat tologatta, legalább húsz zakója volt, öltönye viszont legfeljebb kett?. Nem szerette az egyszín?t, így aztán ha felülre világosat vett, alulra biztos, hogy valami sötét nadrágot. Igazán azt sem tudta, milyen ruha illene az alkalomhoz. Végül kiválasztott egy halvány barnát. Gyorsan felkapta magára. Kifelé menet eszébe jutott a pénztárcája, az asztalon felejtette. Besietett érte. Az ajtót bevágta maga mögött és lerohant a lépcs?n.
A virágárus már majdnem bezárt. Egy hatalmas bazsarózsa csokrot köttetet. Míg a csokor készült, megállított egy taxit az utcán. A csokorral kifejezetten elégedett volt, a taxihoz menet még megigazgatta a szálakat, majd beült az autóba.
A kórház folyosóján végigrohanva majdnem átesett a leng?ajtó üvegén. Felrohant a lépcs?n – a liftre mindig várni kell – a szülészet pedig csak a második emeleten van. A lépcs?feljárón találkozott Juhár Katival, aki szülészasszisztens, sietve ráköszönt Kalmárra, mondván, rohan a laborba. Kalmár fején átvillant egy kérdés, amit Kati felé intézett volna, de aztán nem tartotta fontosnak, hisz már úgyis itt van. A lány még csak nem is gratulált, ötlött fel benne egy pillanatra.
Fazekas doktor az orvosi szoba ajtajában Dr. Kollárral beszélgetett, kinek alacsony, pocakos alakja szinte eltörpült beszélget?partnere mellett. Beballagtak a szoba ajtaján mire Kalmár odaért volna, közben az újszülött szoba üvegablakára esett a pillantása, így odasietett. Majd utána beszél Fazekassal – gondolta.
Az ablak el?tt szorongva egy népesebb család ácsorgott, néha felnevetve, miközben a büszke apát kétoldalról karöltve egy-egy korosabb hölgy támogatta. Mögöttük egy ?szes hajú férfi ácsorgott. Nyújtogatta a nyakát, egy autóstáskát szorongatva a kezében, de így szerényen meghúzódva nem sok mindent láthatott a babából, akit egy ápolón? tartott az üvegablak túloldalán. Még percekig eltartott ez az örömteli csoportkép, melynek sajátos szertartásosságot kölcsönöztek, az elhangzó „tündér virágok", „arany bogarak", a „kicsi kis lába", „piciny nózija" közbevetések.
Kalmár kezdett idegeskedni. Aztán magába megmosolyogta a lelkes famíliát, akiknek elhangzó marhaságai legjobban a babát nem érdekelték. Kis, gy?rött homlokát el?rehajtva, száját szélesre húzva, nyálcsorgatva aludt. Feje búbján, mint az agyonpüfölt teniszlabda sz?rei, lezserül felborzolva állt a megannyi kis pihe.
– Nem baj kisöreg, már nem tart soká! – gondolta, melyet már saját izgatottsága diktált és kínos röhögését visszafojtva ácsorgott a folyosón.
Az ápolón? program szerint vetett véget a csecsem?vizitnek. Az ?szes hajú öregúr alaposan megkésve fért az ablakhoz. Az üvegablakon át néhány vizuális élményfoszlányt lopva a távolodó pici alakjából, aki még mindig édesdeden aludt a fehérköpenyes n? karjaiban. Aztán feladva a nézel?dést, ? is elindult a kis csapat után.
Kalmár közelebb húzódott az ablakhoz, néhány lépést tett el?re, majd megtorpant. Egy férfi lépett az ablak elé. A fehérköpenyes hölgy intett neki, hogy menjen oda.
Közben egy ápolón? kijött a csecsem?szoba ajtaján. Kalmár közelebb ment és leszólította. Bemutatkozott – ezt a n?t nem ismerte – és elmondta, hogy szeretné látni a gyerekét. Érdekl?dött a felesége után, megnyugvással vette tudomásul, hogy jól van.
– Utána benézek Krisztinához is! – gondolta.
A hölgy közben elsietett, mondván, hogy szól a kollégan?jének. A férfi az ablak el?tt várakozott néhány pillanatig, mire a fehérköpenyes hölgy kisvártatva megjelent, kezében hatalmas fehér pólyával, melynek vége egészen a térdéig lelógott.
Kalmár az izgatottságán próbálva gátat vetni bámult át az üvegen. Várakozással teli pillanatok egyre hosszabbnak t?ntek, míg a n? végre a kis „csomagot" maga elé tartva, unott mosollyal az arcán, megállt az ablaknál.
A férfi megdöbbent, majd az els? pillanatok után az értetlenség lett úrrá rajta. Elképedve nézett a gyerekre, majd néhány görcsös másodperc után az ápolón?re. Segélykér?en fürkészte a n? tekintetét, aki érezte a férfi döbbenetét, mert az arcáról elt?nt az ilyenkor szokásos, jól begyakorolt mosoly.
A férfi nem hitt a szemének. A kicsiny arcocska és kicsiny öklök „csokoládébarna" színét, még hangsúlyosabbá tette a hófehér pólya. Koromfekete hajának apró göndörületei végképp letaglózták Kalmárt. A néhány perccel ezel?tti, orrát megfeszít?, gúnyos, visszafojtott nevetésb?l, mintha vasúti síneken robogott volna a teljes „pofára esésbe". Verejtékezett a teste, a víz kiverte inge gallérját, de a kellemetlen érzés, melyet nyakkend?je szorítása okozott, nedves kötésként szorulva nyakára, sem jutott el a tudatáig. Vagy mégis? Bál, tánc, az a fehér öltöny és férfias termet.
Szemei tágra nyíltak, arcizmai elernyedtek és falfehér b?rével együtt úgy lógott alá arccsontjáról, mint a vízzel átitatott rongy.
Kezei mintha összebeszéltek volna arcának elképedt vonásaival, ujjai még körülfonták a csokrot, mely talán a reményt, a várt boldogságot, kettejük közös életének értelmet adó jelképpé n?tte ki magát, melyet a hátán végigkúszó verejtékcseppek sirattak el megakadva a nadrágszíjába t?rt ingén. Az ujjak aztán végképp elernyedtek, a maguk útját járva szabadultak meg a kínos jelképt?l, mely a folyosó kövére hullva, már más értelmet nyert és lassú cselekvésre késztette Kalmárt. Szemei, tudata kívülállóként szemlélte lábait, a két, eddigi megkövült oszlopot, amint elindult a folyosón.
A lépcs?feljárónál egy pillanatra megállva megfogta a korlátot. Letekintett a menekülést jelent? kopott lépcs?fokokon, amelyek ismét a továbbrobogó vasúti talpfákként rohantak el léptei alatt. A szembejöv? alakok, mint az elmúlt id?szak megszemélyesült jelenetei, suhantak el mellette. Menekülve – ösztönösen taszítva el magától kínzó csalódottságának tárgyait – kerülte ki ?ket. A leng?ajtón átkúszó huzat vákumként vonzotta Kalmárt, melyen kilépve végképp felocsúdott rémálmából. Aztán a realitást jelent? ajtószárnyak lassan… nagyon lassan becsukódtak mögötte.
matesz
Legutóbbi módosítás: 2008.02.01. @ 19:23 :: Matetits László