Hol volt, hol nem volt, túl a nagy, virágos réten, de még a széles, hömpölygő folyón is — ahol mi suttyó gyerekek szerettünk játszani forró nyári délutánonként — élt egy ördög egy viskóban. Senki sem mert a közelébe menni. Mindenki attól félt, hogy az ördög felkapja, elviszi a pokolba, és ott egy hatalmas üstben sütögetik majd az ítélet napjáig.
Aki csak tudta, az messze elkerülte a viskót. Féltek az ördögtől. Nem akartak az emberek a pokolba jutni. Mi gyerekek is csak távolról lestük, hogy vajon, mi történik az ördög háza táján.
Egyik nap is, amikor a folyóban lubickoltunk, láttuk, hogy egy idegen közelit a viskóhoz. Ijedten figyelmeztettük a férfit, hogy ne menjen arra. Mire az nevetve így felelt nekünk:
— Nem félek én semmiféle ördögtől. Túljárok az eszén, ha úgy hozza a sors.
Ezt az ördög is meghallotta a viskóban, ahol éppen szunyókált. Álmosan előbújt, mérgesen az idegenre mordult:
— Mit mondtál? Túl akarsz járni az eszemen? Szedtevette teremtette, azonnal viszlek magammal a pokolba.
— Nem eszik olyan forrón a kását, ördög — mondta a férfi vidáman. Látszott rajta, hogy nem ijed meg akárkitől.
Ez nagyon feldühítette az ördögöt, és fogait vicsorgatva közeledett az idegen felé. Mi gyerekek nyakig elmerülve a folyó hűs vizében, figyeltük, mi fog történni. Még sohasem láttuk, hogyan viszi el az ördög az embert. Valószínűleg hátára kapja, és szélsebesen elnyargal vele — gondoltuk. Most is valami ilyesminek kell történnie. Nem mertünk megszólalni. Lapítottunk, attól tartva, hogy végül még minket is elvisz a férfivel együtt.
Az ördög nekikészült, hogy áldozatát felnyalábolja, de az újból nyugodt hangon megszólalt:
— Látom, nem tettél le az elhatározásodról, hogy elvigyél a pokolba.
— Nem ám! Készülj, nemsokára indulunk! Ne nehezítsd meg a dolgomat!
— Ha menni kell, akkor menni kell — válaszolta erre látszólag beletörődve. — Még mielőtt elvinnél, lenne egy kérésem.
Az ördög kicsit gondolkodott. Még csak elképzelni sem tudta, mi lehet a kérése az embernek.
— Mondd gyorsan, mi légyen az? Estig vissza akarok érni, mire megfő a bab. Ma babot eszek vacsorára.
— Nincsen nekem nagy kérésem. Csupán annyit szeretnék, ha már elviszel a pokolba, akkor tegyél bele egy zsákba! Ne lássam, merrefelé viszel! Még a végén megfájdulna a szívem, látva azt a sok szép tájat, ahol egykor éltem.
— Csak ennyi a kívánságod? — csodálkozott el az ördög. — Szívesen teljesítem, csak van egy kicsi probléma. Nekem nincsen ilyen zsákom. Ha lenne, akkor mindjárt bele is bújhatnál.
— Ezért ne fájjon a fejed — mondta vidáman a férfi. — Nálam éppen van egy ilyen zsák. Csak azt nem tudom, beleférek-e? Nem tennéd meg nekem, hogy kipróbálod? Légy szíves bújjál bele! Ha te beleférsz, akkor én is.
Mit sem sejtett az ördög, szó nélkül teljesítette a férfi kérését, és egy szempillanat alatt belebújt a zsákba. Erre várt a férfi, gyorsan összekapta a zsák száját, és jó erősen bekötötte egy vastag spárgával.
Kiabált, könyörgött az ördög, hogy engedje ki. Nem fogja elvinni a pokolba, megkegyelmez neki, sőt még azt is megígérte, hogy ezentúl jó barátok lesznek. Mindenét megossza a férfival, ha kiengedi.
Hiába volt minden ígéret, a férfi nem hallgatott rá. Felfogta az ördöggel teli zsákot, és a folyóba hajította. Víz vitte az ördögöt egyenesen az Óperenciás-tengerbe, ahonnan soha többé nem tudott visszajönni.
Mi is nagyon megkönnyebbültünk ezt látva. Nagyon boldogok voltunk, mert ettől a naptól kezdve átúszhatunk a túlsó partra is, és kedvünkre szaladgálhattunk a viskó körül, ahol egykor a félelmetes ördög lakott.
A nagy örömünkben észre sem vettük, hogy egyszer csak az idegen szőrén-szálán eltűnt, még mielőtt megköszönhettük volna, hogy megszabadított bennünket az ördögtől.
Talán így volt, talán nem, aki nem hiszi, járjon utána!
Legutóbbi módosítás: 2015.09.21. @ 11:52 :: Apáti Kovács Béla