Az angol kisvárosokat szinte össze lehet tévesztni. Csöndes, barátságos, vöröstéglás, kétszintes épületek között, szemet gyönyörködtető gyep, hatalmas fák, sok-sok virág. A történet azonban pont egy ilyen helyen játszódik, mert időnként azért oda is belopódzhat némi izgalom.
A sok esetben többszáz éves házak némelyikéről különös legendák keringtek. Ahogy például arról, ahol Liz és Thomas, a környék kedvelt házaspárja lakott. Csak kettesben teltek napjaik, a férfi hét közben eljárt dolgozni, az asszony vezette otthon a kétszemélyes, monoton háztartást. Mióta ideköltöztek, egy láthatatlan „családtaggal” osztoztak otthonukon.
Nem sokkal azután, hogy berendezkedtek, már minden bútort elpakoltak, leterítették a közösen kiválasztott, vidám, színes szőnyegeket, az utolsó fénykép is a helyére került a falon, egyszer csak az emeleti szoba felől, rövid ideig tartó, furcsa zörejt hallottak. Kérdőn néztek egymásra, de ahogy ismét csönd lett, ajkukat lebiggyesztve, egy kis vállrándítással léptek túl az eseten. Ezek a neszezések azután rendre megismétlődtek, hol a fejük felől hallották, hol mintha a pincében járkált volna valaki. Szerencsére sohasem merészkedett a közelükbe, nem ijesztgette őket, semmi kárt nem okozott, úgy tűnt betartotta az együttélés alapvető szabályait.
Egy alkalommal, mikor néhány barátjukat látták vendégül, s a nappaliban beszélgettek, a sejtelmes hangok feltűntek a vendégeknek is. A feleség barátnője érdeklődve kapta fel a fejét:
— Mi volt ez? Ti is hallottátok?
— Ó, ez csak Joe — nevetett a háziasszony. Időközben ugyanis férjével elnevezték Joe-nak a titokzatos zajok feltételezett okozóját.
— Joe? Az meg ki?
— A házi szellemünk. — Az aggódó tekintetek miatt gyorsan hozzátette: — Nyugodjatok meg, békés, nincs vele semmi gond. A szomszédasszonyom is szokta hallani a lakásunk felől.
— Biztos, hogy nem sötét szándékú? — folytatta a nő. — Olvastam már rosszindulatú szellemekről, sőt a televízióban láttam olyat is, amelyik pokollá tette a család életét. Végül kénytelenek voltak elköltözni.
— Ne aggódj! — nyugtatta barátnőjét az asszony. — Joe egy jól nevelt kísértet.
Szavait általános derültség követte a vendégek körében, s egymás után kerültek napirendre vérfagyasztó, félelmetes és mulatságos, kísértetes históriák.
Úgy tűnt, Liz és Thomas egyhangú életében még a kísértet is unalmas.
Míg egy nap elromlott az újonnan vásárolt mosógép, ezért az asszony kihívta a szervizt. A szerelő egy középkorú, igen csinos férfi személyében érkezett a házhoz. Kezet nyújtva bemutatkoztak egymásnak.
— Joe Smith — mondta nevét a férfi, s nem sejtette, vajon miért mosolyodik el egy pillanatra az asszony. Vagy csak ő látta úgy? Liz pedig viccelődve magában, úgy gondolta, végre megismeri Joe-t.
A tapasztalt szakember percek alatt megjavította a szeszélyes gépet. Liz közben finom teát főzött, amit a nappaliban iszogattak, s közben egyre inkább belemelegedtek a beszélgetésbe. Jól esett egy kicsit gondtalanul üldögélni, kedélyesen csevegni. Észre sem vették és már egészen magánjellegű témáknál tartottak. Valami belekeveredhetett a teába, talán varázsport szórt bele egy láthatatlan kéz. Még a „másik” Joe is csöndben maradt ezen a délutánon, biztosan hallgatódzott. Az asszony, a nőkbe kódolt szemérem hatására azért úgy gondolta, lassan el kellene búcsúzni. A férfi pedig erősködött, hogy a héten még benéz, működik-e rendesen a gép, úgyis erre fog járni, előtte majd telefonál.
Amint elbúcsúztak egymástól, Liz szaladt a fürdőszobába, a tükörben nézegette az arcát, a szeme körüli kis szarkalábakat. Úgy érezte, tetszett a férfinak, s neki is megmagyarázhatatlan jó kedve támadt. Dúdolgatva főzte a vacsorát, miközben egy pillanatra sem gondolt Thomasra, csak Joe járt a fejében. Magában folytatta a beszélgetést, amit illemből zárt le. Azon törte fejét, vajon milyen ruhát vegyen fel arra az alkalomra, ha a szerelő eljönne megnézni — mármint nem őt, hanem természetesen a mosógépet.
Akarata ellenére izgatottan várta a telefonhívást, hiába hessegette el róla gondolatait, egyre többször jutott eszébe a nap minden szakában. „Csak nem bolondulok meg” — korholta magát.
Pénteken délfelé, mikor már beletörődött, hogy nem látja többé a férfit, megcsörrent a telefon. Joe jelentkezett, ahogy ígérte, s fél óra múlva már ott állt az ajtóban, kezében hatalmas, selyempapírba csomagolt virággal.
— A legbájosabb háziasszonynak — nyújtotta át, ahogy Liz beengedte.
— Köszönöm! — érkezett a hálás pillantás.
— Láttam, hogy több vázába tesz színes virágot, még most, ebben a zord téli időben is. Gondoltam meglepem egy különlegességgel — magyarázta a férfi az ajándékot. Az asszony kíváncsian fejtette le a selyempapírt a csokorról, de a következő pillanatban mindketten megdermedtek. A zöld szárról leszakadtak a levelek, a szirmokkal együtt hirtelen a földre hulltak a papírból, s gyűrötten szóródtak szanaszét, alig tudták összeszedegetni.
— De hiszen… ezt nem értem… most vettem, még néhány perccel ezelőtt gyönyörű volt — hebegte Joe.
— Elhiszem, ha mondja — felelte kicsit csalódott hangon a nő. — Sajnálom, de ki kell dobni, ez teljesen tönkrement.
Napirendre térve az eset felett leültek ismét oda, ahol előző alkalommal olyan jól érezték magukat. Liz már szaladt is a teáscsészékért, hozta a finom, forró italt. Ahogy azonban vendégének töltött, hirtelen megbillent a csésze és a férfi nadrágjára ömlött a gőzölgő folyadék.
— Aúúú! — kiáltott fel a leforrázott ember. — Ezt jól megcsinálta! — rivallt rá fájdalmában a nőre, aki azt sem tudta, mitévő legyen zavarában. Egyre csak azt hajtogatta:
— Ne haragudjon! Nem tudom, hogy történhetett? Ne haragudjon!
A férfi végül lecsillapodott, s bár sajgott még a combján a bőre, visszaült a kanapéra, s tréfával próbálta elütni a kellemetlenséget:
— Nem gondoltam, hogy ennyire haragszik a virág miatt. Egy-egy az állás. Én kiegyezek a döntetlenben.
— Nagyon szégyellem magam — pironkodott az asszony. — Ha hiszi, ha nem, még soha nem fordult elő velem ilyesmi.
— Semmi gond, felejtse el — hárította el Liz magyarázkodását Joe, és próbált közelebb húzódni hozzá, amint visszaült ő is a helyére. Ebben a pillanatban azonban nagyobbat ordított, mint mikor a forró tea a lábára ömlött.
— Mi az? Mi történt? — kérdezte ijedten a nő.
— Egy tű, beleültem — húzott ki hátsófeléből valóban egy varrótűt. — Így szokott vendégeket várni?
— Mit képzel? — háborodott most már fel a tökéletes háziasszony, nem említve, hogy két nappal ezelőtt pont ott varrogatott. Persze, ahogy mindig, akkor is mindent figyelmesen elrámolt, fogalma sem volt róla, hogy fúródhatott a gonosz kis tű a kárpitba.
A megmagyarázhatatlan malőrök után Joe röviden elbúcsúzott Liztől és a kijárat felé vette az irányt, mikor a ház előtt Thomas kocsija állt meg. Mindketten megrémültek. Az asszony ocsúdott fel először és gyorsan a nappali melletti gardrób szobába terelte a férfit, majd az árulkodó teáscsészéket tüntette el a konyhába rohanva velük. Nem értette, miért érkezett meg férje ilyen korán? Minden nap délután öt óráig dolgozott, csak hat órára várta. Még hármat sem ütött a nagypapától örökölt, öreg falióra. Vajon mi történhetett? Az ablakon, a függöny mögül kukucskált, akkor vette észre, hogy férje furcsán, nehezen száll ki a kocsiból, kabátját összehúzva magán lassan lépked az ajtó felé. Balsejtelme támadt, ami be is igazolódott, amint a férfi belépett a lakásba.
— Mi történt? — lépett oda hozzá rögtön Liz, őszinte aggodalommal nézve férje sápadt arcát.
— Ne is kérdezd — didergett a férfi —, belázasodtam. Az irodában napok óta rám nyitogatta az ablakot Mary, tudod az új kolléganő. Ráadásul még le is tagadta, mikor szóltam érte. Kérdeztem is tőle, hogyha nem ő nyitja ki az ablakot, akkor ki. Talán a szellemek?
— Neked magas lázad van! — tapogatta tenyerével férje fejét gyengéden az asszony. — Rögtön hívom az orvost. Felkísérlek az emeletre, azonnal le kell feküdnöd! — Átkarolva Thomast, együtt mentek fel a hálószobába, ahol segített a férfinek levetkőzni, s amint befeküdt az ágyba, gondosan, több takaróval is betakargatta. — Hozom a lázmérőt — jelentette ki, s már szaladt is a gyógyszeres dobozhoz, amit a gardrób szobában tartott. Az ott lapuló Joet gyorsan kiengedte az ajtón és sietett vissza férjéhez.
— Jött valaki? — kérdezte a gyanútlan beteg az ágyból.
— Ugyan már, nincs itt senki drágám — tette Liz a hőmérőt hóna alá, még hozzátéve:
— Biztosan csak Joet hallottad.
Legutóbbi módosítás: 2015.03.17. @ 12:33 :: Magyar Eszter
