Másfél éve, kis unokám születése óta két—háromhetente ingázok. Vonattal. Békéscsaba és Budapest között. A vonatszerelvények nem railjetek, külsőre ugyanolyan kopottak, elhasználódtak, mint régebben, de belül szembetűnő a változás. A kocsikat rendszeresen takarítják, a tilalom ellenére már a vécékben sem dohányoznak a nikotinéhségtől szenvedő utasok. Az üléseket új, ízléses huzattal vonták be. Sehol egy eldobott műanyag palack, egy almacsutka, félredobott borosüveg. Pár éve ez még megszokott látvány volt.
Legutóbbi utazásom alkalmával hárman birtokoltunk egy ilyen felújított kupét. A vonatablaknál egymással szemben két szimpatikus fiatal diák, egy ifjú hölgy és egy fiatalember ült, én az ajtó mellett. Itt jó világos van az olvasáshoz, ha melegem van, könnyen kijutok a folyosóra, nem kell átmásznom utastársaimon. Békéscsabától Mezőtúrig negyven perc a menetidő, pillanatok alatt eltelik. Kényelmesen elhelyezkedtem, a jó meleg fülkében, idillinek tűnt az utazás. A harmincas éveiben járó, csinos, jó modorú kalauznő már a gyomai állomás előtt lekezelte menetjegyeinket.
A mezőtúri állomáson egy idősödő házaspár, hetven körüliek lehettek, és egy hasonló korú férfi húzta el a fülkeajtót:
— Van itt szabad hely? — kérdezte fuldokolva az asszony, a választ meg sem várva már igyekezett beljebb. Utazótáskáját a mellettem lévő helyre dobta, a nyitott táska nagyot nyekkenve terpeszkedett el. A férje lihegve követte. Már mindketten benn álltak a fülkében, amikor válaszoltam:
— Természetesen, van — közben próbáltam összehúzni magam, hogy elférjenek.
— Na, ezek a vasutasok olyan hülyék, mint voltak — harsogta felháborodva az asszony, közben dobálta le magáról a kabátot, sapkát, sálat. Nagyon kimelegedett.
A férjének, aki igen jámbor kinézetűnek tűnt, vele szemben mutatta a helyet. Szó nélkül le is ült. Jól megtermett, erélyes nő volt. Túlzott magabiztosságát egy pillanatig sem leplezte. Látszott, hogy ő hordja otthon a nadrágot, amit jó vastag, durva anyagból szőttek.
Az egyedül utazó idősebb ember velem szemben foglalt helyet.
— Maga se hallotta ugye, hogy bemondták a hangosba, hogy az első kocsikba nem lehet felszállni? — intézte szavait az asszony a velem szemben ülő férfihez.
Valószínű, előbb oda szállhattak fel, majd onnan le, ezért a nagy lihegés, rohanás — jöttem rá felháborodásuk okára. Az első három kocsi hálókocsi volt, valami okból rákapcsolták Lőkösházánál a mozdonyra. Békéscsabán bemondták, ezért tudtam róla.
— Mit várhatunk ezektől?! — igazította meg az ősz hajú ember sapkája alatt összekócolódott rövidre nyírt haját.
— Na, arról ne is beszéljünk, olyan hülyék ezek, mint voltak — harsogta felháborodva a vastag nadrágos asszony. Nem zavart különösebben a jelenet, mert sok hasonlóban volt már részem, de ahogy mellettem izgett-mozgott, helyezkedett az asszony, egyre több helyet követelve magának, kissé kellemetlenné vált a helyzet.
— Az ostoba mozdonyvezető úgy felhúzta a vonatot, hogy nem győztünk szaladni utána. Legalább időben bemondták volna, hogy az elejébe nem szállhatunk fel.
Az asszony tovább zsörtölődött — közben tekingetett a két ablak mellett ülő fiatalra, meg rám, de nem talált bennünk beszélgetőpartnerre.
— Még ilyet, alig értük el a vonatot — nézett a férjére. A férfi nyugodtan ült, nem reagált. Megszokta már felesége háborgását. Az ősz hajú, velem szemben ülő férfi maradt társalgásának egyetlen partnere. Jól megvitatták, a-tól z-ig megkritizálták a vasutasokat. Már-már kellemetlen pocskondiázássá fajult a hangoskodásuk, amit a jó modorú kalauznő szakított félbe.
— Jó reggelt kívánok! — húzta el a fülke ajtaját. — Kérem az új felszállók menetjegyeit! — mondta barátságos hangon.
Mellettem az asszony kitárta hatalmas kézitáskáját, s jó ideig kotorászott benne. A kalauznő addig megnézte az egyedül utazó férfi papírjait. Ingyen utaztak mindannyian. Csak az igazolványukat kellett bemutatni.
— Végre megtaláltam — mondta fülig vörösödve az asszony. Átnyújtotta a kalauznőnek, aki valószínű, hallhatta az imént lezajlott hangos párbeszédet, mert az igazolványok átvizsgálása után udvariasan átnyújtotta azokat, majd így szólt:
— Remélem, kellemesen fognak utazni. Ha bármi gondjuk van, szóljanak nyugodtan. Itt leszek a közelben. Az első három szerelvény hálókocsi. Ki van írva az ajtókra, hogy azokat ma nem lehet utazásra használni. További jó utat kívánok!
A kalauznő elment. Szokatlan csend lett a fülkében. Végre folytathattam Polcz Alaine: Két utazás Erdélyben c. művének olvasását. Utazásaimat főleg olvasással töltöm. Egy-egy oda-vissza út alatt kiolvasok egy rövidebb lélegzetű könyvet. A mellettem ülő utastársam is elővett egy rejtvényújságot. Hatalmas kézitáskájára helyezte, majd belemerült a rejtvényfejtésbe. Megnyugodtam. Elszállt a mérge. A férje szemben elbóbiskolt. Az ifjú hölgy az ablak mellett elővette táblagépét és olvasni kezdett. A fiatalember az okos telefonja bűvöletében élt tovább, eddig sem hallhatott sokat a külvilág zajából, mert fülhallgatójával zenét hallgatott. Szemben velem az ősz hajú ember unatkozott. Nemsokára befészkelte magát a sarokba, sapkáját feje alatt párnának használva elszunyókált.
Idilli állapot. Szolnokot már elhagytuk, Budapestig nem áll meg a vonat. Az asszony egyszer csak rám nézett, majd megszólalt számomra ismeretlen hangon. Hová lett az előző karcos, éles, feldühödött hang? — néztem rá meglepetten.
— El tetszik férni? — kérdezte szelíden, udvariasan, közben pár centit odébb húzódott.
— Elférek, köszönöm — mondtam ugyanolyan udvariasan, ahogy ő szólt hozzám, s úgy örültem, hogy ez az asszony, aki pár perccel ezelőtt egy zsémbes hárpia volt, most egy kellemes útitárssá vált.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Szulimán Eleonóra
