Rügyet bont fáimon a sokadik tavasz,
elmúlnak az évek, csendesül a panasz.
Bevetettem földem, alig bírta karom,
kiszolgált sok évet, megszakadt a malom.
Verőfényes nyáron fegyelmezett lettem,
aranyló kalászon ezüst hajam lebben.
Szilaj csikótáncot nem jár már a lábam,
templomba készülök ünneplő ruhámban.
Érett alma alatt eresztetőm roggyan,
hűvös őszi reggel nagyfiam betoppan.
Hintaszékem ringat, langyosodik vérem,
kaput tár hamarost előttem az éden.
Elindulok lassan térdig érő hóban,
felcsendül énekem, a megváltó szólam:
„Isten bárányára letészem bűnöm én…”
Nyílik majd síromon hófehér vadnövény.
