Bűneimet felemésztették
szenvedéllyel ölelő karjaid,
reggel lett, s mi újra
rohantunk álmaink után,
lélegzetünk elfogyott,
de rohantunk tovább.
Nem akarlak túlélni – súgtam,
és bár tudtam, nem lehet
nagyon messze kezed,
nem értem el.
Meghalt a hang ajkadon,
vigasztalón mosolyogtál,
mert valónak vélt képünk
kirakatüvegen csillanó ábránd;
akkor hittük, már tudjuk,
ennél sokkal többek vagyunk.
Széttört napfény
cakkozott szélű papíron –
emlékül összehajtva
zsebre vágtad, homlokon
csókoltál, búcsúztunk.
Változott a kép, tisztult,
s a következő pillanatban
már Pest és a valóság felett
kissé szédülve, utolsót intve,
halványulva lebegett…
Legutóbbi módosítás: 2013.07.23. @ 20:14 :: Ady Ágota Melinda