Tóth Antal Csaba : Arc

 

 

Fémből faragott arcomról lepattan a mosoly, messze esik tőlem.

Nyúlok érte, míg erőtlen el nem érem.

 

Porból tapasztott karomból kihullik a test, szorításom szétmállik.

Összeszedném, de nincs mivel.

 

Vízből formált füleim megszűrik a zsongást, nem mindent hallok.

Érteném, helyette ráncosan vonaglok.

 

Súrlódástól kopnak az élek, felszín alól ezüstrózsa kémlel.

Így nyer értelmet az élet,

Alkot holdkerek egészet.

 

Érzem.

 

Előre visz kemény lábam, érzem hajtóerejét a mában.

Kövezek hitetlen utat.

Hittel.

 

Legutóbb szerkesztette - Tóth Antal Csaba