az aranyló ősz kirándulni hívott,
vissza a kéklő emlékezetbe,
kezem kulcsolódott hű kezeddel,
s félénk vágyunk akkor tűzzé változott.
hűvös szél fújt, mikor jártuk az erdőt,
sepregette a pirosló avart,
madárdal ha olykor meg-megzavart,
mosollyal űztük el a bánatfelhőt.
napban csillogó kupolák kísértek,
díszes templomtornyok hegycsúcsok között,
mint nászmenet felettünk, októberben.
lopott kincsünkért vajh’ jár-e ítélet?
hiszen mit Isten titkon összekötött,
eltéptem én, gyarló, ösztönös ember.
