Most kell,
hogy színt vallj
leplezetlenül,
tárd fel a titkokat,
az életről mesélj
s lábad elé hullok
színt vallva én is
erények, bűnök közt,
hogy tudd, ki vagyok,
mivé lennék
nélküled,
ha elveszítenél.
Most kell
tudni, míg nem késő,
mennyit ér
a ki nem mondott szó,
a karban ringató
elhallgattatott nyár,
mely egekig emelve
repül velünk
a végtelenségig.
Most,
mikor támasz kell hitemnek,
– gyógyírként –
múltam s jövőm közt.
Légy
összekötő kapcsom,
hadd maradjak melletted,
aki voltam,
s legyek az, amivé formálsz.
Hullámtörő partod, védgátad.
Láncold magadhoz táltosként,
– míg köt és old –
utánad nyargalászó,
megáradt vad folyóm.
Most kell,
hogy engedd
s felépítelek téged
lehiggadt sejtjeimből
csillagokig ívelő csendben
hidam pillérének,
s megnyugszik benned
az én lelkem.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Seres László
