Egy-egy kiadósabb áldomás után rávették, vegyen részt a csárdában az erővel való virtuskodásban. Versenyt ugrani, birkózni ugyan nem tudott a lába miatt, de hatalmas kezeivel igen jól bánt. Senki emberfia, sem mert vele ökölszorításban kiállni, mert a mindenkiénél hosszabb karjával, erős csuklójával, nagy tenyerével, amiben csaknem mindenkinek elveszett a keze, mihamar lenyomta bárkinek az öklét, hogy az csak úgy koppant, a földbe ásott lábakon álló tölgyfaasztalon. Ilyenkor mindig a vesztes fizette a következő itókát, amit a kikapós csaplárosné öntött a fakupákba.
Nem tudni, hogy a koppanásokra vagy a vesztes feljajdulására, elnyomott káromkodására bekövetkező, jóízű kacagásra-e, de Holló, a János lova gazdája minden diadala után harsányat nyerített. Egyesek azt sugdosták, a Holló táltos volna, aki ilyenkor az erőt fújja a gazdája szájába. Pedig az csak békésen ropogtatta az elébe vetett szénát vagy abrakot. Kanalas Péter, a bolyongó mesélő egyszer állítólag látni vélte, a Holló hollóképében elrepült volna Kabának a nádudvari Sulymos csárda legelőjéről. A csárda a Tökhalmon állt, ami juhlegelő volt. Pétert meg azért hívták kanalasnak, mert evőkanala gém csőréből készült. Mondták is neki a Sándoros* csárda vendégei Nagy-Rábé közelében:
– Nem bort talált kend a csőrével egy kicsit sokat kanalazni, hogy lovat látott repülni Kaba irányába?
(*Ezt a csárdát azért nevezték Sándorosnak, mert később állítólag Rózsa Sándor is járt ott. Eredeti megnevezése nem ismeretes.)
A Patkós csárdában történt egy ízben, ahol még nem ismerték a vaskezű Jánost, hogy Füredről egy túlzottan is vidám társaság vetődött be, midőn János békésen falatozott csillagos nyelű bicskájával, a csárdásné által elébe tett sódarból és foszlós fehér kenyérből. Rá veres bort ivott, ami állítólag Egerből, az érsekség pincéjéből lett ötön véve*.
(*ötön véve: öt ujjával elvéve)
Egy Nemes Dani nevezetű csikós legény azzal hencegett, nincs az egész Alföldön senki, aki őt lebírná ujjhúzásban. Jánost is bégázták, tegyen próbát Danival, ha a bátorság nem száll az inába. Ám János nem állt kötélnek. Ott maradt ülve a földbe ásott lócán, a hasonló asztal mellett. Intett a fogadósnének, vinné el a megmarad ételt, és hozna még egy kupa bort neki, mert az nagyon csúszott a fiatal hagymával elfogyasztott sódar után.
Dani azonban útját állta az asszonynak:
– Én fizetem az úrfi borát, ha legyőz ujjhúzásban, de az egész csapszékét is. Vagy ő, ha veszít ellenem.
– Kenyeres János a becsületes nevem. Nem szeretem, ha úrfinak szólítanak holmi gyüttmentek.
Ekkor még mindig ülve maradt.
Hirtelen csend lett az ivóban. Özvegy Pók Piroska utolsót simított Légy Lenke vadonatúj, „háziszőttes” ruháján a gerenda zugában, nehogy zümmögni merészeljen. Abbamaradt a pipák állandó szortyogása, az iccék és a meszelyek kalamolása is alábbhagyott az öblítő dézsában. Egyedül a rakoncátlan szél hozott a Tiszáról tiszta illatot, besüvített a keskeny ablakrésen, miközben istenesen megrázta az ajtó előtt nyikorogva himbálódzó cégért, és jókora adag mintát vitt a pipafüstből a levegőégbe, a pitvar szabad kéményén keresztül, ahonnan sziszegve távozott.
Az asszony ijedten vitte be a törékeny holmikat a kármentőbe. – Ebből csetepaté, verekedés lesz! Jobb az óvatosság – gondolta. Ekkor János felegyenesedett, és jellegzetes járásával előrébb lépett a csípőre tett kezű Dani felé. A mestergerenda alatt egy szikrányit le kellett hajolnia, a fejét bele ne üsse abba.
– Hát kendben kit tisztelhetek?
Dani egy gondolatnyit hátrább lépett a neki nyújtott jobb kéz elől, majd a karikást áttéve a bal kezébe, kezet nyújtott és egy kicsit megjuhászodva megszólalt:
– Nemes Dani vónék, Haraszti nemzetes uram ménesétől. Ezek itt a cimboráim és Szolnoki Sándor bátyám, a ménesgazda.
János a többiek felé biccentett.
– Na, akkor üljünk az asztalhoz! Jobb- vagy balkezes kend, Dani? – kérdezte János. – Mert a szerint kell leülnünk.
– Én balkezes vagyok. Sejdítem, ez nem zavarja kendet?!
– Engem nem – azzal János feltűrte bal karján a gallér nélküli, kékfestő inget.
Leült a két férfi egymással szemben. Dani karjában dagadtak az izmok, lelkében a korábbi próbák sikerén az önbizalom, és nyújtotta János felé balkeze kissé begörbített, középső ujját. János ekkor emelte fel a balkezét az asztal alól. A középső ujjak egymásba kapaszkodtak. Dani hatalmas szorítást érzett az ujjperceiben. Rémülten látta, ujja töve lilul. Próbált nagyot rántani a kezén. Teste minden erejét beleadta a rántásba, ahogy a jobb kezével a faragatlan asztal peremébe kapaszkodott. De hiszen, mintha a váradi hegyet akarná elhúzni, olyan érzése támadt. Aztán ellenállhatatlan erő húzta az asztal másik oldalára. János hang nélkül, lassú, egyenletes húzással áthúzta a Dani felső testét a saját oldalára úgy, hogy a Dani feje már azt a lócát érte, amin János ült, majd csendesen megszólalt:
– Elegendő-é kendnek ennyi? Mert ha nem, megmutatnám még a hüvelykhúzás mikéntjét is.
– Elegendő, elegendő! – jajgatta Dani. – Még letépi az ujjamat! – azzal a szájához kapta elzsibbadt ujjait, és elismerőleg bólintott. – Ezt megnyerte kend. Bort mindenkinek! Azt a hüvelykhúzást meg megmutathatná. Hadd okuljunk mindannyian.
Ekkor a háttérből Szolnoki Sándor bácsi lépett elő, és fennhangon szólott.
– Egészségére, Vaskezű János uram, és mindannyiónkéra!
Felhajtották a bort, majd az öreg Dani felé fordulva mondókáját folytatta:
– Neked meg, Dani fiam, jó lecke volt ez, hogy ne kössél bele még az élő fába is. Tiszteld az idegeneket, a nálad erősebbeket. Mindazonáltal a hüvelykhúzásra magam is kíváncsi vónék, ha bémutatná kend.
– Szívesen, ménesgazda uram – kezdte János. – Az öregapám öregapja mesélte, hogy eleink az íjak idegét akként húzták a hüvelykujjukkal, hogy annak vége a középső ujjuk második percén nyugodott, mutató ujjuk pedig a hüvelykjüket támasztotta. Így sokkal nagyobb erőt lehetett a húrra kifejteni, gyorsabban el lehetett pattintani azt, és pontosabban lehetett célozni is az ellenre. Megpróbálja vélem ezt valamelyikőjük?
Senki sem jelentkezett, de mindenki jókedvűen kacagott. Dani próbálgatta az ujjait a látottakhoz és a hallottakhoz igazítani. Közben azon morfondírozott – karikással csak legyőzném ezt a híres Vaskezűt.
*
A farönkök két-három évet is szikkadtak a szárító csűrben, a kész szekéralkatrészek, kerekek, lőcsök, első és hátsó saroglyák, stb. pedig a gazdák padlásain, mielőtt szolgálatba álltak volna. János már rég nem volt éjjeliőr, de mindig szívesen időzött a szárítók és a műhely kellemesen ismerős illatában. Most szigorú tél lévén, nem ez volt a bognárok munkája dandárjának az ideje. Mindenki a meleg, búbos kemencék, kályhák köré telepedett. Mégsem volt ez a tétlenség ideje. Többnyire ilyenkor készültek a szerszámnyelek, hasznos faeszközök, gyűjtő és forgató vellák, gereblyék, tilolók, fakutyák, faragott sámlik, még sótartók is, amelyek szinte nélkülözhetetlenek voltak az akkori udvarokon, háztartásokban. No, meg hát jókat diskuráltak, folyt a mese. A mesélés mellé néha egy kis papramorgó és borocska is akadt, amitől megeredt az emberek nyelve. A korai sötétség miatt meggyulladtak a mécsesek és a gyertyák. Az imbolygó fények egymással viaskodó, táncoló árnyakat vetettek a szerszámokkal teleaggatott falakra.
Csikordult a műhely nehéz tölgyfaajtaja, és a hófúvásból a melegre belépő, nagyszakállú hóember „adjon Isten jó estét” köszönt az iddogáló társaságra. Tiszai Károly volt az, a kovácsok egyike, akikkel a bognárok meglehetős egyetértésben és egymásrautaltságban dolgoztak, készítették a szekereket és egyéb, főleg mezőgazdasági eszközöket.
– Hujj! – fújt nagyot a kovács, miközben leseperte magáról a havat. – Odaki’ farkasordító hideg van. Jön Sisvai hidegje!
– Húzódjék kend közibénk, akad itt még egy üres kupa is a számára! – szólt az első mester, akit az id közben deresre festett.
– Üres kupa otthon is lett vóna. Tőtenek is, kendek bele valamit?
Már ugrott is az egyik legény, és bort töltött a jó nevű mesternek egy kis csobolyóból, aki a férfitársaságra köszöntötte az italt, majd miután megtörölte a szakállát hozzáfűzte a köszöntőhöz:
– Jó ez a bor, de nagyon kis-csobolyó íze vagyon! – mindenki kacagott, és a legény újra töltött a kovácsnak.
János csak kelletlenül mosolygott, mert a Sisvai név mellbe vágta. Most, hogy közeleg a kisded születése, hamarosan vége az úr ezernyolcszázhuszonharmadik esztendejének. Kerekes uram észrevette János színeváltozását, és rákérdezett:
– Mi lelt, János fiam? Tán’ vackorba haraptál? Olyan kesernyés az ábrázatod.
Minden szem Jánosra szegződött, aki egy kicsit feszengett, de lassacskán nekilódultak a szavai, mert úgy érezte, családias részvét és szeretet árad felé.
– Enyhe idővel köszöntött ránk ezernyolcszáztizenhat Boldogasszony havának eleje. Szinte tavaszias volt a levegő. Már mindenki azt hitte, megette a kutya a telet. De hiszen nem véletlenül hívták a régi öregek a januáriust a förgeteg havának, mert a hónap végére, nagy hirtelenjében lett olyan kemény hideg, óriási széllel, zimankóval, ami a Kárpátok felől zúdult az Alföldre, hogy a jótét lelkek még a kutyájukat sem verték volna ki a házból. De menjünk csak sorjában!
Huszonkilencedikén vagy harmincadikán, már nem emlékszem pontosan, de, hogy hétfői nap volt, az bizonyos, hívattak volt a kabai szárazmalmok bírái – mellesleg mondván, már akkor is vót Kabán vagy huszonhárom szárazmalom -, vinném el nígy lúval a nádudvari postakocsit Bárándra, amiben a tekintetes Sisvai István postamester ült egy amolyan gyengécske, béleletlen, szűrszerű köpönyegben. Nádudvarról való elindultakor ugyanis a szebbik orcáját mutatta az időjárás. Ám midőn Kabán lovakat váltott volna, már ugyancsak üvöltött a förgeteg.
János itt egy kis szünetet tartott, ivott pár kortyot a kupájából. A műhelyben csak a dobkályha duruzsolása hallatszott, minden szem rászegződött, feszült figyelemmel, a beszélőre. Sanyi, az egyik inas még a száját is tátva felejtette a nagy érdeklődéstől.
– A bírák le akarták nagy erősséggel beszélni Sisvai uramat a bárándi útról, mondván: – Istenkísértés ez, nemzetes uram, ilyen cudar időben útnak indulni.
Sisvai uram azonban nem állt kötélnek. Erősködött, neki még napnyugta előtt Bárándon kell lennie, mert a sógora, a katolikus vice-esperes nagybeteg, aligha éri meg a reggelt. Ezt a vice-esperest Simko Joachimnak hítták, ennek a húga vót Sisvai nemzetes uram hitvese. Hétszáznyolcvankilenctől szógált plébánosként Bárándon, azut’ ű lett a Sárrét vice-esperese haláláig, ami azért, hogy elibe ne vágjak a történteknek, nem következett bé másnapra.
Béfogtam hát a község vorspontos lovait a postakocsi elé, és a kabaiak nagy marasztalásai, óbégatásai közepette elindultunk a Bárándra vivő út felé. A faluszéli nagy sástónál jobbra kanyarodtunk, ahun az út elvált a Tetétlenre vivőtől. Nehezen haladtunk. Szinte semmit sem lehetett látni, úgy vágta a havat a szél az orcánkba. Sisvai uram kopogtatta a kocsi elejét, igyekezzünk jobban.
A kocsinak hintószerű kialakítása vót, zárt utasfülkével. Sisvai nemzetes uram abban gubbasztott, meglehetősen dideregve. A gyertyákkal világoló lámpák, amik a kocsi oldalain és a bak előtt voltak elhelyezve, sütéten meredeztek, már régen eloltották őket a heves szélrohamok, amik üvöltésétől hallani is alig lehetett valamit. Azért csak elevickéltünk a falu szélső házaiig, ahun a kertségek kezdődtek. Az út egyre járhatatlanabb lett. Alig hagytuk el a kerteket, hallottam, a hajszás oldali lovak patái alatt beroppan a jég. Rövidesen csánkig járt mind a nígy lú a jeges pocsolyába’.
Alig telt el egy fertály óra, amikor egy befagyott kottyanóhoz értünk, amibe a lovak szügyig beleszakadtak, és a kocsi is megfeneklett a fagyos sárban. Tudtam, innen se té, se tova.
Azért leugrottam a bakról, és a vezér-lúhoz cuppogtam a sárban, aminek a teteje szinte rögvest be is fagyott, miután a lovak felvágták. Biztattam űket, de azok még mílyebbre süppedtek. Visszamásztam a kocsihoz, mondottam Sisvai uramnak:
– Innen gyalogszerrel sem lenne messzire a Nádas csárda. Oda elérhetnénk, mielőtt megvesz minket az Isten hidege.
– Én nem megyek innen egy tapodtat se. Igaz, fázok. De ha kend ideadná a subáját, akkor kibírnám reggelig.
– Dehogy adom a subámat az uraságnak! – kiáltottam. – Akkor én fagynék meg. A bocskorom, gatyám kötésig olyan már, mintha egybenőtt vóna. Úgy rám fagyott a latyak, mint egy páncél. Kend legalább száraz.
– Kendért nem lészen akkora kár, mint érettem. Meg aztán kendnek se kutyája, se macskája. De nekem sok gyermekeim vagynak.
Azzal elővette Sisvai uram a bibliáját, és példabeszédeket kezdett vót nékem prézsmitálni a felebaráti szeretetről, meg a mennyeknek országárul. Az élet utáni ösztön mindezek ellenére azt diktálta nekem, a subát neki által nem engedhetem.
Még egyszer szóvá tettem, elsegítem a csárdáig. Az öreg nem állt rá a dologra. Sőt! A kocsi hágcsójára kilépvén, le akarta vót tépni rólam a subát. A vézna kis ember a hágcsón állva sem volt nagyobb nálam. Bezzeg a szája!
– Kend egy éhenkórász kálvinista! Még a vallását is lopta! – kiáltotta. – Nekem a sógorom a sárréti katolikus vice-esperes. Hogyan merészel kend, koszos jobbágyként, nekem ellent mondani?!
Ezt tovább nem tűrhettem. Visszalódítottam az uraságot a kocsiba, rácsaptam a fülke ajtaját. Hallottam – a nyekkenés után – az uraság tovább szitkozódik, majd buzgón imádkozni kezd.
Itt a nagydarab ember könnycseppet morzsolt ki a szeme szögletéből, krákogott, ivott pár csepp bort, megköszörülte a torkát, és folytatta:
– Elkecmeregtem a balkézre eső csárdáig. Az indulattól vagy a hidegtől, nem tudom, mennyi ideig birkóztam a rettentő förgeteggel, amíg felviláglott a csárda fénye. Nádas Mátyás bátyámnak elmondtam, mi történt. A csárdabelieknek könyörögtem, mentenék ki szorult helyzetéből Sisvai uramat. Azután elaléltam.
Arra ébredtem, valaki rázza a vállam. Már világos reggel vót.
– Serkenjen kend! Itt vannak kendért a kabai hajdúk. Ki akarják kendtől tudakolni, miért nem segítette Sisvai urat a csárdáig.
Az ébresztő Juliska vót, Nádas Mátyás uram nagyobbik leánya. A történteket a községházán tudtam meg, ahova bénaként vittek el, mert nem bírtam lábra állni.
A csárdásék a kocsijában ülve, imádságos könyvét és olvasóját a kezében tartva, nyitott kék szemekkel az ég felé tekintve, merev fagyhalálban találták a nádudvari postamestert. A test bevitetett a községházához, ott a falnak támasztatott, de úgy eldőlt, mint egy faragott kép.
Az előjáróság tényleg meghallgatott. Nem találtattam bűnösnek. De Bárándról visszahallottam, én ütöttem vóna agyon a nádudvari postamestert.
A többit már tudják kentek. Ott fagyott el mind a két lábom, de mind a nígy lú is. Simkó Joachim nem sokkal élte túl a környezetéből kiszivárgó pletykát. Húsvét vigíliáján már nem ű tartotta a szentbeszédet. Kiköltözött a temetőbe a teste, a lelke meg a katolikusok istenéhez.
Ez volt hát az én históriám, amelyben az úr akaratából megcsonkult a testem, és a lelkembe beleköltözött Sisvai hidegje, hogy egész életemre egyedül maradjak – fejezte be Kenyeres János hosszas mesélését.
A műhelyre dermedt csend ereszkedett. Az emberek sokára ocsúdtak. Lassan szedelődzködni kezdtek. Ki-ki haza tartott. Ekkor halkan, de teljesen érthetően megszólalt Kerekes Mihály, hogy mindenki hallja:
-János fiam! Holnap karácsony szombatja jövend, és tudd meg, utolszor a remény hal meg, és a
megbocsátás végtelen. Bocsáss meg hát magadnak is. Vésd jól az eszedbe, az ember itt a Földön
sokféle, de odafent a mennyekben egy az Isten.
*
Megjegyzés: szűkebb pátriámban, a Sárréten, ha télen nagyon hideg idő igérkezett, azt mondták
a régi öregek, így nagyanyám is, „Na, jön Sisvai hidegje!”. Az egykori postamester esete tehát, több
mint százötven évvel a valódi történések után, mondásként élt tovább. Hogy miért, arra keresett
lehetséges magyrázatot ez az írás, amit nagyanyám áldott emlékének ajánlok.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Csillag Endre
