5.
Percekig csend ülte meg a szobát. Úgy álltak ott hárman, akár egy szoborcsoport a felavatás után, mintha csak arra várnának, hogy – akár a hajnali köd napkeltekor – oszoljon szét a szoba hűvös félhomálya, s a beáradó fénnyel együtt a közönség is megtekinthesse kőbe vésett fájdalmukat.
Ajtócsapodás, sietős léptek koppanása törte meg a csendet. Az előtéren át négy egyenruhás biztonsági őr hatolt a nappaliba, s mint akik megírt forgatókönyv szerint cselekszenek – amelyben a rendezői utasítás alapján a nő csak áldozat lehet, védtelen és biztonságba helyezendő – a két meglepett férfit fogták közre szakavatott gyorsasággal.
Korondi érezte, hogy megragadják a karját, ujjait egy kis készülék lapjára préselik, ugyanúgy, mint a kalauz tette a vonaton, csak határozottabban, durvábban, s látta, amint egy másik – kopaszodó és enyhén bandzsító – biztonsági őr hasonlóképpen vesz ujjlenyomatot a lakásába betolakodó idegentől.
Az a bandzsa biztonsági őr szólalt meg legelőször.
– Hajnal vezérigazgató úr? – kérdezte, holott nyilvánvaló volt számára a válasz, amit azonnal meg is kapott egy fejbiccentés formájában.
Korondi hallgatott. Várta a természetesnek vett kérdést: Korondi úr? – hogy majd azt követően rendezzék el, kinek mi a szerepe ebben a színjátékban.
A kérdés azonban elmaradt. Azaz, egy más jellegű kérdést tettek fel neki.
– Maga hogy kerül ide?
A meglepetéstől nyelt egyet.
– Ééén?! Itt lakom, ez a lakásom. Inkább ettől az úrtól kérdezze meg, mit keres itt.
– Én magát kérdeztem.
– Ellenőrizze csak még egyszer. Mint mondtam, ez a lakás az otthonom. Az enyém. Illetve az enyém is. A hölgy pedig, ott az ajtóban, a feleségem.
A biztonsági őr – egy, a munkáját kellő komolysággal végző, szőke fiatalember – udvariasan, inkább a hölgyre való tekintettel, semmint a felszólításra, Viktóriához fordult.
– Ne haragudjon asszonyom, megnézhetem az igazolványát?
Korondi egyre növekvő hitetlenséggel szemlélte, ami ezután következett.
Viktória, mintha már várt volna erre a kérdésre, kosztüm kabátjának zsebéből előhúzta a plasztik kártyát, ami Korondi szemében már önmagában véve is figyelemre méltó dolog volt, hiszen felesége mindig a retiküljében tartotta az igazolványt. A szőke fiatalember elvette a kártyát, áthúzta a kezében tartott kis készülék leolvasóján, és a kijelzőre vetve egy gyors pillantást, alsó ajkának kifordításával jelezte, azt olvassa, amire számított.
– A hölgy hajadon – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon.
Korondi ki akarta tépni a fiatalember kezéből a készüléket, hogy saját szemével győződjön meg e képtelenségről, de még mielőtt elérte volna, két másik biztonsági őr rávetette magát, lefogták.
– Lehetetlen! – tiltakozott Korondi a két biztonsági őr fogságában. Előbb a lakásába behatoló Hajnal úrra nézett, mintha éppen ellenfelétől remélne támogatást, aztán Viktória felé fordult. – Mondj már nekik valamit! Legyen már vége ennek a komédiának! Mondd csak el, hogy tizenöt éve vagyunk házasok, bármit mutat az a kártya, vagy az az elfuserált készülék. Mondd el, megkérdezhetnek bárkit a házban, mindenki tudja, hogy férj feleség vagyunk, öt éve lakunk már itt, mindenki ismer minket. Mondd el, hogy…
Elhallgatott. Tágra nyílt szemekkel meredt az asszonyra, aki rezzenéstelen arccal, már–már közömbösen hallgatta végig minden kiejtett szónál egyre rémültebb és kétségbeesettebb segélykérését.
Az asszony is, a betolakodó is némán álltak. Szótlanul nézték, ahogy a biztonsági őrök elvezetik Korondit, aki odalent, a bejárati átriumban még odakiáltott a portásnak:
– Maga ismer engem. Tudja, ki vagyok. Mondja meg ezeknek a pribékeknek is… – Még a kapuból is visszaszólt: – Uram, maga tudja, hogy itt lakom! – de a portás elmerengett a semmibe, talán arra gondolt, jobb nem beleavatkozni a biztonsági őrök munkájába, abból netán még neki is baja származhat.
Korondit betuszkolták egy autóba, s az autó alig valamivel fél óra múlva megállt a már ismert épület előtt. Most, a nappali világosban alaposabban szemügyre vehette a kétszintes, megkopott épületet, amelynek két végéből messzire elnyúló kőkerítés óvta a telepet. A senkik telepét.
Amennyire meg tudta ítélni, részint az előző éjszaka megtett gyalogos kirándulásból, részint egy gyorsan körbevetett pillantásból, a telep a város határában, avagy a városon kívül terült el. Szemben a teleppel gazbenőtte földek terjeszkedtek, ameddig a szem ellátott. Csak a távoli látóhatár szélén emelkedett néhány, aprónak látszó családi ház. Az utca, helyesebben szólva inkább országút kihalt, a kerítés mentén haladó keskeny gyalogjárdán sehol egy teremtett lélek, az úton egyetlen egy autó sem volt látható.
Az előcsarnok üres volt, a fülkéjében trónoló portás épphogy csak feltekintett, nem kérdezett semmit, nem adott útbaigazítást, mint aki várta már a biztonsági őrök és Korondi érkezését.
Elhaladtak a lépcsőház előtt, amelynek lefelé vezető lépcsőjén meghúzódva várta őt – nem is olyan régen – a kis keszeg emberke. Néhány lépés után egy szobába vezették be, amely kétségkívül orvosi rendelőként szolgált. A szoba két oldalsó falát beépített, üvegajtós szekrények képezték, tele orvosi műszerekkel, tégelyekkel és üvegcsékkel. Az ajtóval szemközt keskeny íróasztal, előtte háromlábú forgószék. A helység közepén átlátszó nejlonnal letakart, különböző pozíciókba állítható fehér műtőasztal, felette vakítóan erős fényű kerek lámpa. Talán a klímaberendezésnek, talán a jól záró szekrényeknek köszönhetően, nem lehetett érezni az orvosi rendelőkre olyannyira jellegzetes éter–, jód– és fertőtlenítőszagot. Ez a szagtalan fehérség félelmetes volt, mint a végtelen hómező, mely fagyhalállal várja az odatévedőt.
Az elmúlt egy órában lezajlott váratlan és érthetetlen események bénító hatással voltak Korondira. Nem mintha megadta volna magát sorsának, de hirtelen kiszolgáltatottsága erősen tompította agyműködését. Minden érzékszervével észlelte mindazt, ami vele történik, az agya azonban nem reagált ezekre az észlelésekre. Szótlanul tűrte, hogy a biztonsági őrök hasra fektessék a műtőasztalon. Engedelmeskedett, mint egy könnyen irányítható báb.
Nem látta, csak hallotta, hogy belép valaki más is a szobába.
– Na, itt van az új páciense – mondta az egyik biztonsági őr.
Az orvos – mert Korondi a környezete alapján és a páciens szó hallatán természetesnek vélte, hogy orvos az, aki a szobába lépett – nem válaszolt. Ügyet sem vetve a műtőasztal körül álló biztonsági őrökre, egyenesen az üvegajtós szekrénysorhoz lépett. Egy fémtálcát emelt ki a szekrényből. A tálcán szike, csipesz és egy nagyon apró, ezüstösen csillogó korong volt elhelyezve. A műtőasztal fejéhez erősített, elforgatható műanyag lapra helyezte szerszámait, majd intett a kísérőknek, hogy fogják le az asztalon fekvő férfit. Aztán munkához látott.
Korondi érezte, amint jeges kenőccsel kenik be a tarkóját, egy rövid szakaszon éles sebészkés hasítja fel a bőrét, fájdalommentesen és gyorsan. Érezte még, hogy egy kéz matat a nyakán, meg valami tompa nyomást is érzett, aztán csak azt, hogy ragtapasz feszül a bőrére, összehúzva a tarkóját fedő hajszálakat. Ez fájt egy kicsit, olyan volt, mint amikor a fésű beleakad az egymásba ragadt hajtincsekbe, és tőből akarja kiszakítani azokat.
A felcser végzett munkájával, a biztonsági őrök elengedték.
– Elmehetnek – mondta a felcser Korondi kísérőinek, majd némi gúnyos felhanggal folytatta: – Gondolom, tudja, hol van a szobája, s amint hallottam, az épületben is ismerős. Kísérőre tehát nincs szüksége.
Korondi felállt, lehunyta szemét. Pár másodpercig várakozott, mint aki azt hiszi, szemét felnyitva majd egy más helyen találja magát.
De ugyanott volt, ahonnan alig néhány órája elszökött. A senkik telepén.
Gépiesen, bár nem tántorogva, mégis, mint egy ittas ember, akinek agyát eltompította az alkohol, botorkált végig a folyosón. A 107–es szoba előtt megállt, s csak itt és most ébredt tudatára valós helyzetének. Szégyenkezés fogta el, akár a magabiztos embert, aki rájön, hogy nagy dúrral és kecsegtetőnek beharangozott vállalkozása csődöt mondott. Nevetségessé vált, mert mindezt mások is tudják, látják.
Az esetleges kárörvendő tekinteteknél is jobban tartott attól, hogy a szobába lépve Giovannival találja szemben magát, a keszeg emberkének sem sikerült, s így még az az elégtétel sem adatik meg, hogy – csőd ide, csőd oda – a vállalkozás mégsem volt eleve kudarcra ítélve.
Bátortalanul nyomta le az ajtó kilincsét.
A szobában nem tartózkodott senki. A helyiség, lakói nélkül, nyomasztóan jellegtelen volt. A széles ablakon beszűrődő fény bevetett ágyakra, helyére tolt székekre, letakarított asztalra vetődött. A legszembeötlőbb a személyes tárgyak hiánya volt. Még Giovanni kártyalapjai is eltűntek az asztalról. Az esti lámpafénynél, és a többiek jelenlétében, kicsit úgy érezte magát, akár egy társalgóban. Most viszont úgy, mint aki nem lakója, hanem élettelen tartozéka lesz a szobának.
Levetette magát a számára kijelölt ágyra. Megpróbálta ugyan elrendezni gondolatait, de csak kusza képeket tudott elképzelni, mint egy kaleidoszkóp semmitmondó, színes ábráit. Az összefüggéstelen képek kavargása homályos foltba mosódott össze.
Amikor, néhány órával később felnyitotta szemét, Starecz busa feje hajolt föléje.
– Látom, visszahozták – mondta Starecz keserűen. Korondi mégis valamiféle elégtételt szűrt ki hangjából, mintha együttérzésén túl megnyugodva érezné magát, amiért nem ő az, aki hiábavaló kísérletet tett szabadsága elnyeréséért.
Korondi feltámasztotta magát az ágyon, pillantása körbejárt a szobán. Sándor az ablak előtt állt, szeplős arcára alig észrevehető, huncut mosoly rajzolódott ki. A keszeg emberkét nem látta sehol.
– Giovanni? – kérdezte ültében Starecztól.
A behemót vállat vont.
– A jó ég tudja, hol csavarog. Elég nagy ez a telep. Különben is, furcsa ember. Furcsa dolgai vannak. Előfordult már, hogy egy–két napra eltűnt. Biztos piszmog a műhelyében, ott is alszik néha. Végeredményben azt csinál, amit akar, ameddig a telepen belül marad.
– Biztos jó helyen van – szólalt meg Sándor az ablak mellől. – Lehet, hogy rálelt a barátnőjére. Mondtam már önnek, uram, kár innen elkívánkozni. Ez a hely maga a Kánaán. Még nőt is talál magának. Giovanni is biztos ott ragadt valamelyik széplánynál. Talán még ott is marad nála. Mert Giovanni sikeres és szerencsés.
– Bánom is én – mondta Starecz. Elfordult Koronditól, leereszkedett az egyik székre.
– Tudja – folytatta rövid szünet után –, lehet, hogy Sándornak van igaza, s talán jobb is, ha beletörődünk a helyzetünkbe. Csippel a fejében úgysem jut messzire. És amint látom, csip nélkül sincs sok esélye.
Korondit felbőszítette ez a kijelentés. Felpattant ágyáról, szapora léptekkel járkálni kezdett a szobában, fel és alá.
– Esélye van mindenkinek – jelentette ki határozottan, majd némi gondolkodás után még hozzáfűzte: – Csak vannak, akik nem tudnak élni ezzel az eséllyel. Vagy képtelenek elég gyorsan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.
– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Starecz.
Sándor érdeklődő kívülállóként hallgatta a beszélgetést.
– Igaz, hogy visszahoztak – mondta Korondi –, de csak azért, mert azt hittem, mindent vissza tudok rendezni úgy, ahogy volt. Ezzel aztán saját magamnak állítottam csapdát. Most már tudom, hogy a központi adattárolóban bekövetkezett változást nem lesz könnyű helyrehozni. Egyedül, megbízható segítség nélkül végképp nem megy. Időközben arra is rájöttem, nekem nem is az igazolvány hiányzik, hanem a szabadságom.
– Itt olyan szabad, mint a madár – vetette közbe Sándor. – Önnek az a baja, uram, hogy túlságosan ki akarja szélesíteni lehetőségeinek korlátait. Ön, uram, egy határtalan világban akar élni, és szabadságát csak a kerítésen túl tudja elképzelni.
– Pedig az a szabadság – révedezett el Starecz –, kártya nélkül fabatkát sem ér. Állandó rettegésben létezni, mikor bukik le, ha meg elég ügyes ahhoz, hogy igazolvány nélkül evickéljen a kinti élet útvesztőiben, akkor az meg milyen élet? Örökös bujkálás, szűkre szabott lehetőségekkel. Én a régi énemet szeretném visszaszerezni. És azzal már a szabadságomat is visszanyerném.
Korondi megállt Starecz előtt. Kissé lehajolt, közel a behemót arcához, és úgy mondta, mintha ez a közelség nagyobb nyomatékot adna szavainak.
– Én a szabadságomat akarom visszaszerezni, akkor is, ha régi énemet nem fogom soha megtalálni. Szabadon az új énemmel is elégedett leszek.
– Maga tudja – mondta Starecz. – Én már csak nem tudok kibújni a bőrömből.
– Én viszont kibújok az enyémből, ha kell! Talán akad is majd valaki, aki segít lehántani magamról ezt a régi bőrt.
Egyenesen Sándorra tekintett. A vörösképű ember arcáról leolvadt a rókamosoly. Komolyan, rezzenéstelenül nézett farkasszemet Korondival.
Percekig álltak így, nézték egymást szótlanul.
Aztán a vörösképű biztatóan hunyorított egyet.
– vége –
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Bányai Tamás
