Olasz Sándor 1949-ben született Hódmez?vásárhelyen, 1973-ban a szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett magyar-francia szakos diplomát, majd 1978-ban doktori címet, 2005-t?l a Magyar Tudományos Akadémia doktora.
1973-tól munkatársként, majd f?munkatársként dolgozott a Tiszatáj folyóiratnál, 1989-ben lett a lap f?szerkeszt?-helyettese, 1996-ban f?szerkeszt?je. 1986-tól a Juhász Gyula Tanárképz? F?iskolán, majd 1988-tól a József Attila Tudományegyetemen tanított. 2007-t?l tanszékvezet?ként irányította a Szegedi Tudományegyetem Modern Magyar Irodalom Tanszékét.
Több önálló kötete jelent meg Németh Lászlóról, írt Jókai Anna és Sándor Iván m?veir?l, s több munkájában is foglalkozott a mai magyar regényekkel.
Munkásságának elismerései: Díjak, elismerések: Magyar M?vészetért Díj (1990), Németh László-díj (1998), Széchenyi Professzori Ösztöndíj (2000-2003), Arany János-díj (1999), Magyar Örökség-díj a Tiszatáj szerkesztéséért (1999), Pro Literatura (2003), József Attila díj (2004), Pro Arte Hungarica-díj a Tiszatáj szerkesztéséért (2005), Csongrád Megye Közm?vel?déséért Díj (2011).
Olasz Sándor: Az irodalom a pénz fogságába esett
A professzorral m?veltségr?l, olvasókról és olvasottságról egyaránt beszélgettünk.
– Mit gondol, mit érthetünk ma „közm?vel?dés” alatt, változott-e, és ha igen, hogyan a m?veltség fogalma az utóbbi id?ben a sokat emlegetett „információs társadalomban”?
– Közm?vel?dés, közjó, közérdek, közerkölcs – sokak számára gyanúsan hangzó szavak, anakronisztikus számukra minden, ami a kollektívummal függ össze. Az „információs társadalom” ugyan sok mindent a maga képére formált, a m?veltség, a m?vel?dés azonban lényegét tekintve nem változott. A kultúra, a m?vel?dés – ahogy Németh László mondja – az élet egészét szabályozó elv („A szellem: rendez? nyugtalanság”), melynek a mindennapi élet pillanataitól a kultúra „fogyasztásának” kivételes alkalmaiig mindent át kell(ene) hatni. A tudásnak, érdekl?désnek az ország testébe kellene beépülni, mivel nem holmi öncélú dologról van szó. A befelé forduló önépítés ma sem járható út. Azokat meg végképp sajnálom, akik „szakbarbárokként” meg sem próbálnak valamilyen mérték? általános m?veltséget szerezni. A közm?vel?désnek talán soha nem volt akkora felel?ssége, fontossága, mint most.
Új középkor?
– A Tiszatáj f?szerkeszt?jeként, valamint a mai magyar regényirodalommal is foglalkozó egyetemi tanárként hogyan látja, milyen ma az irodalom helyzete, mik a legfontosabb kihívások, problémák?
– Sokszor úgy érzem, az „új középkor” hozzánk is betört, a szellemi dolgok apró szigetekre szorulnak vissza. A médiavilág hatalmas pénzekkel és apparátussal m?ködtet egy látszatvilágot, mely eltakarja a valóság értékeit. A tömeg sodródik, jól akarja érezni magát, gépiesen „csápol”, a sokféle manipulációnak nem tud ellenállni. Szinte természetes, hogy a gondolati igény? m?vekkel nem tud, nem akar ismerkedni. A helyzet persze roppant ellentmondásos, mivel az irodalomnak változatlanul van olvasóközönsége (ha nem is annyi, mint az Olvasó Népért mozgalom idején), a M?vészetek Palotája világszínvonalú hangversenyekkel csábít, a múzeumok izgalmas programjai tömegeket vonzanak. Az is igaz, hogy egy jó regény olykor csak néhány száz példányban jelenik meg. Az irodalom a politika fogsága után a pénz fogságába esett. Pedig a literatúra amúgy kivételes helyzetben van: az emberi létezés egészét tudja (nem megnevezni) megszólítani. A könyvtárakba persze többnyire a bestsellerekért tódul az olvasó. Csak nehogy a Márai-program is ennek az iránynak kedvezzen…
– Kik olvasnak és vajon miért, vagy miért nem olvasnak mai magyar szerz?ket?
– Az egyetemek többnyire körültekint?, alapos képzést kívánnak adni az él? irodalomról. Ennek ellenére a gimnáziumok érettségi el?tt álló diákjai szinte csak a „nyugatosokig” jutnak el, jobb esetben Nagy Lászlóig és Sánta Ferencig. Egy-másfél évtizeddel ezel?tt a kortárs irodalom el?adásomon csillogó, érdekl?d? szemeket láttam, az el?zetes olvasmány- és ismeretanyag nyilvánvaló volt. Az utóbbi évtizedben fordult a kocka. Nemcsak mai magyar szerz?ket nem olvasnak, gyakran már klasszikusokat sem. Volt olyan szigorlatozó, aki visszaadta a Móricz-tételt: semmit nem tudott mondani err?l az íróról.
Öreg, de nem vén folyóirat
– Milyen feladata van ma egy olyan irodalmi folyóiratnak, mint a Tiszatáj?
– A Tiszatáj immár a 65. évfolyamát jegyzi, hosszú fennmaradásának titka, hogy többször is meg tudott újulni. Képes volt kitörni a vidékiség ketrecéb?l. Az utóbbi négy évtizedben a lap országos jelent?ség? és érdekeltség? lett. A korábbi szerkeszt?k ide vonzották irodalmunk legkiválóbbjait, a szomszéd országokban él? alkotókat, miközben nem feledkeztek meg a helyi értékekr?l sem. Tömörkény, Móra, Juhász Gyula, József Attila, Radnóti városában jelenünk meg. A magyar irodalom mindig is folyóirat-irodalom volt, a forrongó újdonságok itt jelentek meg el?ször. Nem véletlen, hogy a rendszerváltoztatás utáni id?szakban végül is azok a lapok maradtak talpon, amelyek már korábban is határozott profilt alakítottak ki. Ehhez a szerephez folyamatosan csatlakoznak a fiatal nemzedékek; örvendetes módon a Tiszatájnak egyre több fiatal szerz?je van. Új hangzások, beszédmódok hallatszanak, miközben ez az öreg, de nem vén folyóirat patinás értékeit is ?rzi.
– Gyakran emlegetik a könyves szakma válságát, csökken? könyvkiadásokról, létükért küzd? folyóiratokról lehet hallani. Hogyan áll a Tiszatáj, mik a távlatok, biztosított-e a jöv?je?
– A folyóiratok és a kis kiadók (újabban már a nagyok is) anyagi gondokkal, mohó terjeszt? cégekkel küzdenek. Érvényes ez a Tiszatájra is; az energiák jelent?s része pályázatokkal, pénzszerzéssel telik el. Ebb?l a szempontból csaknem irigylésre méltó állapot, amikor a megyei tanács kiadta az éves „apanázst”. A cenzúrára emlékeztet? beavatkozásoknak persze nem örültünk. A jöv? manapság bizonytalan mindenki számára. Jó lenne minél hamarabb egy stabil országban élni.
Egymást kiegészít? értékek
– Németh László, Jókai Anna, Sándor Iván – többek között ezekr?l a szerz?kr?l értekezik publikációiban. Miért pont ?k, van-e hasonlóság e három író írásm?vészetében?
– A három író között Németh életm?ve az összetartó elem. A hasonlóság helyett azonban maradjunk a különböz?ségeknél. Pályám során mindig iszonyodtam az egyik nevet a másikkal kiüt? egyoldalúságtól; az értékek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Könyveimben persze legalább félszáz íróról értekezem részletesebben, s közöttük sokféle poétika, mentalitás t?nik föl. Eddigi nyolc kötetem közül különösen A regény metamorfózisa a 20. század els? felének magyar irodalmában és a Mai magyar regények tükrözi ezt a sokszín?séget és sokféle érdekl?dést, mely készül? újabb két könyvemet is jellemezni fogja. Az egyik válogatást tartalmaz Németh László-tanulmányaimból, a másik az utóbbi másfél évben született írásaimat fogja össze Móricztól Garaczi Lászlóig.
– Képletesen szólva: az irodalomtörténész találja meg az írót, vagy az író az irodalmárt?
– Mindkett?re akad példa. S?t, többnyire kölcsönös is lehet a dolog a kortárs irodalom esetében. De irodalmunkat általában jellemzi író és kritikus együttm?ködése. Szinte valamennyi nagy írónk mellett ott volt egy jelent?s kritikus. Máskor a visszhangtalanság bénított.
– Sok esetben ma is él? és alkotó szerz?k témái írásainak; van-e ezekkel az írókkal kapcsolata, illetve szükséges-e, hogy egy irodalomtörténész adott esetben felvegye a kapcsolatot „vizsgálódása alanyával”?
– Nem szükséges, sokszor kifejezetten zavaró. Ám az írói személyiséget ismerni kell, hiszen a szerz? akkor sem „hal meg”, amikor olvasója születik. A világ legtermészetesebb dolga, hogy minden író önmagát írja, a hozott anyagból építkezik. Az életrajz nem kizárólagos magyarázat, de mindenképpen segítség a megértésben.
A m?fajok orgonája
– Monográfiáiban f?ként a regények állnak a középpontban. Bár a vélemények olykor megoszlanak, de sokan ezt a m?fajt tartják a 21. század legéletképesebb, „legaktuálisabb” formájának. Ön mit gondol?
– A regény olyan a m?fajok között, mint az orgona a hangszerek között. Bár régóta temetik és a haláláról beszélnek, újabb és újabb formában jelenik meg. Noha a magyar költészetnek az utóbbi id?ben is fantasztikus csúcsteljesítményei születtek, a regény pezsg?bb, kezdeményez?bb volt. Amit nagyon sajnálok: a klasszikus novella elt?nése, ilyen-olyan rövid szövegek elburjánzása. A regény is túljutott válságán. Néhány mögöttünk álló évtized az anyagtalan regény cs?djét hozta. Ma ott tartunk, hogy a kísérletezések eredményeit fölhasználva újra regényeket olvashatunk.
– Van abszolút kedvenc szerz?je, témája?
– Mivel a modern magyar irodalom minden korszakával foglalkoztam, sok írót és témát kedveltem meg. Nehezen tudok bárkit is kiemelni. Nekem Kosztolányi, Németh László és Márai egyformán sokat jelent, nincs is közöttük óriási különbség.
– Mi viszi az embert az irodalmár pályára?
– Már gyerekkoromban nagy olvasó voltam, imádtam a könyveket. Könyvgy?jt? szenvedélyem is akkor alakult ki. Nyolc-kilenc ezres könyvtáramban lényegében a magyar és a világirodalom minden fontos m?ve megtalálható, az alapm?vek irodalomtörténetb?l, irodalomtudományból is. Meggy?z?désem, hogy az irodalmárnak el?bb rengeteget kell olvasnia, az írás, a tudományos értekezés csak ezután jön. Pályám szabálytalanul alakult. Sokáig egyáltalán nem írtam tanulmányt, oktatói munkám is kés?bb kezd?dött, mint kortársaimé. De ott volt a szerkeszt?ség, ami fölért az egyetemmel. Szépírásra soha nem gondoltam. Irodalomtörténész, szerkeszt?, tanár – így is éppen elég volt.
SZEGEDma
Olasz Sándor
Az olló két szára között
Jókai Anna: Jákob lajtorjája
Reális és irreális, racionális és irracionális, realista és – nyelvben, stílusban, szemléletben – attól teljesen eltér? regénypoétika összegzéseként, szintéziseként jelent meg 1982-ben a Jákob lajtorjája cím? regény. Ki-ki azt találta meg benne, amit akart. A valóság analóg történetmondás éppúgy fölfedezhet?, mint az egzisztenciális érdekeltség. Olvasható színész és ügyészn? puszta történeteként, melyben a színházi világ kritikájától az igazságszolgáltatás bugyraiig megannyi társadalmi kérdés s?r?södik. Figyelhet a befogadó a bölcseleti rejtelmekre. Ideális esetben a szerz? eléri célját: az olvasó a különféle rétegek egységes egészeként fogja föl a könyvet. „Önéletrajzi ihletés? szépprózájából így bontakozik ki az új becsvágy: a realitás és a realitásban m?köd? léttörvények együtthatásának kifejezése. /…/ Miközben életrajzi tapasztalatból és élményanyagból a léttörvényeket kísérli meg kiolvasni, szükségképpen egyre személyesebb, líraibb kénytelen lenni. A Jákob lajtorjája ennek a bizonysága. S ami kezdetben szociográfiai volt, vagyis a társadalmi tények tapasztalati leírása, most a személyes élet bels? terében, az egyetlen élet rövidre mért idejében figyel olyan er?kre, amelyek a létezés határait és m?ködését határozzák meg.” – írta Bata Imre a regényr?l. Az új prózaírói becsvágy jellemzése pontos, legföljebb az „önéletrajzi ihletésen” ütközhetünk meg. Ám az autobiografikus olvasás lehet?sége természetesen akkor is fennállhat, ha „a szerz? tükörszer? alakzata” (Paul de Man) a szövegértésben bármilyen formában szerepet játszik. Sz?kebb értelemben vett önéletrajzi paktum nem m?ködik (sem itt, sem máshol Jókai Anna írásaiban, a szerz? neve és a szerepl? neve nem azonos), a regényírói paktum azonban nem zárja ki a szerz?i személyiség rávetítését valamely h?sre.
Ebben a regényben Jókai Anna végleg nem törekszik annak az érzetnek a megteremtésére, hogy „a történet önmagától mesél?dik el, mintha magát az életet engednénk szóhoz jutni”. A regény kétszintes drámákra emlékeztet? szerkezetében kétféle narratív logika érvényesül. Kazakovits Kornél és Kantár Hajnal történetében nagyjában egyenes vonalú, el?re haladó, metonimikus, ok-okozati láncolatot kapunk, s ebb?l a narratív sorból lép ki a görög drámák kórusára vagy Madách Tragédiájára emlékeztet? kommentár szólam, amelyben három allegorikus alak dramatizált formában mondja el véleményét. Megszólal még a Hang is – mintegy a két szint felett és azokon kívül. (Szerepükr?l kés?bb részletesen.)
Az els?, a narratív szint elbeszél?je a két jobb sorsra érdemes h?s rövid boldogságát és végzetes eltávolodását mondja el. „…eleve reménytelen a képlet: a két egymásra találó embert végül is elválasztják a körülmények, s ?k szinte tehetetlenül, kiszolgáltatottan nyugosznak bele eleve elrendelt végzetükbe – írja Rónay László. – Jókai Anna h?sei eszményekre függesztik tekintetüket, oly sok boldogtalanság után szeretnék végre ezeket a maguk életének kormányzó elveivé tenni, de megfeledkeznek arról, hogy a létben ezek az eszmények soha nem jelennek meg ?tiszta? formában: véletlenek, el?re nem látható események keresztezik ?ket, s így sosem fejthetik ki teljes hatásukat.” Föloldhatatlanul tragikus konfliktust teremt Jókai Anna. Kornél szeretetének többfelé kell osztódnia, minthogy neki idegbeteg feleségér?l és gyógyíthatatlan kislányáról is gondoskodnia kell. Bonyolult, ellentmondásos személyiség, ám nyilvánvaló patologikus vonásai ellenére sem egyszer? kórkép leírás az ? szerepeltetése. Boldogságra képtelen, jobbik lehet?ségeit kibontani nem tudó ember, akib?l éppen az hiányzik, ami Hajnal személyiségének varázsa: az eszmények, a vágyak birodalmából a mindennapokba visszavezet? út megtalálásának képessége. Hajnal alakja nyitottabb, tragikai vétségét élettávlata ellensúlyozza. „…számára megadatik a kiút és a kitörés lehet?sége. Ha nem most, és nem ebben a történetben, talán majd a következ?ben.” – írja Rónay László. A kitörés feltétele a hajdani vétségekkel való szembenézés. Hiszen – bosszúból – olyan férfihoz ment feleségül, akit valójában nem becsült (Dénes), nem szeretett. Lázadásnak t?nt ez korábbi szerelme (Máté) ellen, aki megcsalta, kihasználta ?t. Ám abban az els? kapcsolatban Hajnal ugyanolyan tehetetlen volt, mint most Kornéllal. Az ábrázolt id?tartamot megel?z? múltból rendkívül plasztikusan bontakozik ki a másik vétség, amit anyja követett el. A „ketrecbe tervezett majomkirályságban”, Hajnal gyermek- és kamaszkorában minden körülötte forgott – az önálló gondolkodás és egyéni akarat föladása árán.
A regény párhuzamos szerkesztésében egyfel?l az anyját felment?, a beteg asszonyt aszkétikus önfeláldozással gondozó Hajnalt látjuk, másfel?l Kornélt, a hamisan értelmezett morál, a kötelességtudás rabszolgáját. Kornél – Czére Bélát idézve – „permanens ámokfutást” produkál Budapest és el?z? otthona, Csabagyöngye között: „…még a válás után, Hajnal férjeként is a lelkiismeret megszállottjaként” köt?dik a régi asszonyhoz, Lizihez. „Ezt a köt?dést csak valamiféle rosszul értelmezett biblikus parancs megszegése iránti félelemmel lehet magyarázni, hiszen Lizi középszer?, sokszor alattomos, számító lénye és Kornél intellektusa, érzékei között semmiféle kapocs nincsen. Egyetlen reális kötelék a lánya, a már gyerekként is nagybeteg, a halállal korán eljegyzett Orsi iránti szeretet, amely Kazakovits Kornél kett?s családi életét valóban motiválhatná. Teljessé válik a jogilag megfoghatatlan, a szituációba vaslogikával belekódolt „b?nök” sorozata. Végül Hajnal lázad föl a társas magány érzelmi sivársága ellen.
A lelki, erkölcsi, intellektuális dilemmák, sorsképletek értelmezését segíti a folyamat leírásába ágyazott bibliai történet. A Teremtés könyve 28. fejezetében olvasható mondatok hypotextusként m?ködnek, a regény a bibliai alaptörténet fölülírásaként is fölfogható. Jákobnak „álma volt: íme, egy létra volt a földre állítva s a hegye az eget érte. S lám, Isten angyalai le- és feljártak rajta. Íme, az Úr fölötte állt, és így szólt: >Az Úr vagyok, atyádnak, Ábrahámnak istene, Izsák istene. A földet, amelyen pihensz, neked és utódaidnak adom. Nemzetséged olyan lesz, mint a föld homokja, ki kell terjeszkedned nyugatra és keletre, északra és délre, általad és utódaid által nyer áldást a föld minden népe. Nézd, én veled vagyok. Mindenütt oltalmazlak, ahová mégy, és visszavezetlek erre a földre.<„. Az Úr meger?síti Jákobot vállalt feladatában. Ám a regény mégsem az eleve elrendelést emeli ki, a finom hangsúlyeltolódás is jelzi, hogy itt els?sorban az embernek kell döntenie és cselekednie. Kantár Hajnal a történet fölolvasását azon a ponton szakítja félbe, amikor a küls? segítség felajánlásáról van szó. Rónay László figyelmeztet arra, hogy a bibliai textusnak van egy jöv?be vezet? szála is, „amid?n az Úr arról szól, mi történik majd a következ? nemzedékekkel. Ugyanez a gondolat többször is megvillan Jókai Anna regényében: amiért Hajni és Kornél hiábavaló áldozatokat hoz, s ami az ? életükben végül is egykedv? belenyugvásra vezet, az a következ? generációkat már arra ösztönözheti, hogy helyesebb életelvet alakítsanak ki maguknak és megpróbálják elkerülni azokat a buktatókat, melyeket e regény h?sei meg sem kíséreltek kikerülni. >A sugárzó? egyik fontos és idevágó gondolata szerint: ?Amikor fénypont sejlik a sötétben, nem mindegy, lezárt út mécsesének utolsó lobbanása, vagy az új szakasz els? fáklyajele. Ne hagyjátok magatokat sem a rosszban, sem a jóban megvesztegetni. A tét emelkedett…< Fogadjuk el, hogy e két ember sorsának fényjelei kihunytak. Az ? útjuk, legalábbis ebben az irányban bevégeztetett. Ám a szikra már egy következ? ösvény lehet?ségét is sejteti…”
A különös cím, a keresztény mitológia, a regénytörténet és a szerepl?k összefüggéseit a szöveg igen gyorsan megvilágítja. Ám az, hogy a mítosz ténylegesen hogyan épül be a regénybe, csak kés?bb derül ki. A Jákob lajtorjáján történ? járkálás, magas és mély közötti vándorlás az önmagunkkal való szembenézést revelálja, önmagunk megértésének szükségességére és vállalására figyelmeztet. E meglep?en különös, szokatlanul komponált regény formaeszményét a létra-motívum archaikus és mitikus jelentéseinek szemszögéb?l érthetjük meg igazán, s itt nemcsak Jákob álma vonható be vizsgálódásunk körébe. Felemelkedés, átértékelés, egyik szintr?l a másikra való átmenet szellemi útjának szimbólumáról lévén szó Jókai Anna kiváló vezérmotívumot talált regényéhez. A h?sök egyszerre süllyednek és (spirituális értelemben) emelkednek: az anyagiban, a materiálisban lefelé tartanak, a szellemiben fölfelé. Mintha test és lélek nagyon régi vitája elevenedne föl. A létrafokok a létezés különféle szintjeit és fokozatait jelölhetik, de az életéveknek is megfeleltethet?k. Értelmezhet?k a min?ség, az el?re illetve fölfelé haladás, de a mennyiség és a látszat megtestesít?iként is. A különféle mítoszok tökéletesen m?ködnek a regényben, nélkülük a regény jelentése minden bizonnyal szegényebb lenne. Elmondható ez akkor is, ha a m? mindvégig az analógia körén belül marad. Ez természetesen nem jelent mechanikus ismétlést, de a mítosz kifordításáról, dekonstrukciójáról sem beszélhetünk. A Jákob lajtorjája a 20. századi mitologizáló regényeknek abba a sorába tartozik, amely visszhangozza, átalakítja az ?si történetet. A forma a hagyományra való állandó utalással épül, egyszerre olvassuk az eredetit és a mitológiából kifont szálakat. Jókai Anna már létez? motívumokat fölhasználva, parafrazeálva írja meg Hajnal és Kornél történetét. Nem emel ki, nem nagyít föl részeket, inkább egyetlen alapszituációnak a megidézésére, atmoszférája érzékeltetésére vállalkozik. A mítosz ily módon nemcsak horizontálisan, az események sorrendjében, hanem vertikálisan is olvasható, minthogy az események bizonyos invariáns jelentés változataként foghatók föl. Az „örök emberi” szókapcsolatban persze csapda rejlik. Hiszen a sokféleképpen földolgozott történet nem ismétl?dhet mechanikusan, a jó m? mindig valamilyen új jelentéssel gazdagodik. Hogy aztán ez az új jelentés a h?sök és a mítosz értelemtartományai között formálódik els?sorban, avagy a h?sök, kommentátorok és a szerz?i szemlélet összefüggésében, nehezen eldönthet? kérdés. Mindenesetre a „mítoszi csóva” Jókai Anna számára is jó alkalom volt az emberi alapkérdések egyetemességének érzékeltetésére.
A motívumos szerkesztés alapjai a regény metaforikus-szimbolikus tárgyai. A korai novellisztikából ismer?s eljárás ez. Ott azonban többnyire egyetlen jut központi szerephez. Itt viszont többféle hasonló elem kapcsolódik össze, s els? pillantásra nincs olyan okozati kapcsolat, mint a regény alapszövetét alkotó elbeszélésegységek között. A létra mellett például ilyen a híd: „És mégis készül a híd a tökéletlen bölcsesség épül? világa és a tökéletes szeretet még meg nem s?r?södött világa között…” Az els? kiadás borítóján Kondor Béla Emberpár cím? alkotása látható – mintegy el?készítve azt az analógiás kapcsolatot, amely a regényben egy fehér k?b?l készült pár-kompozíció és a f?szerepl?k között fedezhet? föl. „Egy aszszony meg egy férfi: úgy ölelik egymást, hogy inkább támogatás ez az ölelés, félig összeroskadt mind a kett?, mégis egymást emeli, tartja.” „Olyan elgyötörten kapaszkodtak össze, mint két halálos sebesült.” Ami a szoborral történik, az a kapcsolat történetét is összegzi. El?bb Hajnal feledkezik meg saját ajándékáról. Majd – szakításuk után – Kornél dobja ki, miután véletlenül összetörte. „Éppen kétfele tört: a n? karja a férfi hátán, a férfi karja a n? derekán maradt. S csak egy csonk a saját kezük helyén.” Lizi kommentárja: „Nem baj, összeragasztom. Bár egy kicsit komplikált. A törésfelület beszürkül.” A metaforikus szerkesztés logikájából következik, hogy a házaspár ezt követ?en is k?r?l, halott leányuk sírkövér?l kezd beszélni.
„Ez a vetélkedés sokkal régebben kezd?dött, mint a tudósítóra osztott megbízatás. És sokkal kés?bb fejez?dik be. A figyelem két ollószára a lehetségesig kifeszítve. A belépés és kilépés pontján apró seb. Ezt nevezik az esemény elejének és végének; de ez a tudósító képességének és jelenlétének határa csupán. Ezért a tudósítás: szentségtörés.” A mottó poétikai meditációja arra utal, hogy az életsorsok el?zményeit az elbeszélés éppúgy megmutatja, mint a cselekmény lezárása utáni fejleményeket. Akik az elbeszél?-tudósító kompetenciájának határait is átlépik, azok a már említett allegorikus figurák. A modern regény történetében nem szokatlan eljárás ez. Virginia Woolf Orlandójától Krúdyig (Aszszonyságok díja) számtalan eszmét megszemélyesít? alak jelenik meg, ám azok nem magyaráznak. Jókai Anna regényében azonban ezek a figurák a példázat summázó, szentenciázó jellegét er?sítik. S?r? szövés? szólamaikban inkább az emelkedettség és nem a groteszk, nem a paradoxális lehet?ség szerepeltetésének némi szándékosan naiv csikorgása érvényesül. Ezeknek a lényeknek nevük van, világlehet?ségek, a létezés egy-egy arca mindegyik. (Az arctalan és id?tlen h?sök is a neomitologizáló gyakorlatra mutatnak.) Beleszólnak, de nem befolyásolják a realitás szintjén zajló eseményeket. A szerz? értékelése szerint: „A Szikrázó lényében az a felel?s és szeretetteljes aggodalom él, amelyet embertársaink iránt nekünk is táplálnunk kell. A Sugárzó a bölcsességnek az a foka, amely képes arra, hogy ne csak két vagy néhány ember ítélkezzen, hanem hogy sokkal magasabbról és tágasabban lássa az emberi nem sorsát. A Villogó lényében pedig az örökös luciferi impulzus vibrál, amely úgy míveli a rosszat, hogy végül is jót cselekszik. E ?lények? voltaképpen az emberi én magasabb rend? megnyilvánulási formái, s egy másik síkról mintegy kommentálják a köznapi történetet. Lehet ?ket irreálisnak vagy reálisnak nevezni, aszerint hogy ki mit tart reálisnak vagy irreálisnak. Én mindenesetre csakugyan villódzó fényt látok az egyik, csöndes, mélységes sugárzást a másik, és tüsténked?, csillagszer? sziporkázást a harmadik lény helyén.” A lények személytelen bölcseleti vélekedései – „alkati” különbségeikt?l függetlenül – tanulságok közvetlen megfogalmazásai. Bonyolultabb a Hang szerepe. A Hang jelzése, a Zengés, mely „inkább rejtvény, semmint utasítás” minden bizonnyal a szokratészi bels? hanggal éppúgy összefüggésben van, mint József Attila Leveg?t! cím? versének soraival („Az én vezérem bens?mb?l vezérel…”). A Hang közeledik és távolodik, s olykor elhallgat. Csöndje annak felismerése, hogy a szavak cserbenhagytak bennünket, megnyilatkozása a cs?döt nem tudja megakadályozni: amit tapasztal, nem tudja közölni, a látvány kimondhatatlanná válik. A hamleti „marad a némaság” kommunikációképtelensége ez. De amikor megszólal, figyelemre méltó bölcsességeket mond. Például: „Jaj annak, aki az egyetlen igazságot nem keresi. De százszor jaj annak, aki az egyetlen igazságot kisajátítva véli megtalálni.” Ezért is jelölhette meg Rónay László – egyébként teljes joggal – lehetséges párhuzamként Madách drámai költeményéb?l az Úr Hangját: „e regénybeli Hang is gyakran int életbölcsességre, s aforisztikus formában mond el alapvet? jellegzetességeket az emberi életr?l”. Ugyancsak Rónay találó megállapítása, hogy a második sík szerepl?i a m? epikus menetébe oratórikus elemeket építenek be, s a regény – a meg?rzött eseményepika mellett – olykor az esszéizáló, a filozófiai, a bölcseleti regény felé billen, s ennek komoly nyelvi konzekvenciái is vannak. A feszes, tömör és többértelm? nyelv azonban nemcsak a második szintet jellemzi. Hajnal vitái többnyire morális, intellektuális természet?ek, s a nyelvhasználat követi ezt a gondolati telítettséget. Kornél elbeszélt monológja például értekez? prózába csap át. „A világ millióféle. Millióféle szituációban létezik élet: ilyen vagy olyan rend?, de élet. Mindegyiket érvényesen kéne ábrázolni.” Ez is a Jákob lajtorjája nyelve, s az is, amit Hajnal gondol: „ha fogamhoz verném a garast… vehetnék egy Trabantot”.
A kétszintes regényben az epikai egységeket már nem a cselekmény tagolja, a néz?pontok alkotta narratív design válik meghatározóvá. Nem egyszer?en a beszél?k változnak, a f?szövegbe ékel?d?, különféle tipográfiai megoldások (kurzivált és félkövér bet?k, drámákra emlékeztet? tördelés), elkülönített betétek másféle recepciós kapcsolatot feltételeznek, minthogy a m?be integrált befogadókkal is számolnunk kell. A szövegszólam váltások bricolage-jellege mintha azt sugallná, hogy az elbeszélhet?ség – az els? szint minden elbeszél?i magabiztossága ellenére – kétséges, szükséges a történet megértése, értelmezése. Olyan többszint? regénymodell jön létre, amelyben az elbeszélés kiszabadul a narratív séma uralma alól: az elbeszél?i tudat mellett egyenrangúak a fontosabb regényszemélyiségek tudatai, s nemcsak az elbeszél? látószöge, értékrendje érvényesül. Ez a diszkurzív séma az elbeszélés centrumának szétszórását hozza, s a megújított narratív módszer nem pusztán szerkezeti, kompozicionálias eljárás „A szólamok újfajta dramaturgiai elosztása szorosan kapcsolódik egy eszmei, szellemi sugallat közvetítésének igényéhez.” – írja Bárdos László, s azt is ? állapítja meg, hogy a Hang „egyetemes biztatásaiban, siratóiban, próféciáiban nemegyszer Jókai Anna kés?bbi esszéhangjára ismerhet az olvasó: a meditációk és az ?apokrif imák? hangütésére és gondolati anyagára. Az ihletett gondolatra.” Valahogy ilyennek képzeli Jókai Anna az embert és regényét az ezredvégen. Nem ismeri el egyetlen valóságnak a realitást, nem fogadja el a „panel-regény” szemléletét („magas témák, békaperspektívából), a „felhígított nyelv locsogása” taszítja. De az ellenpólust sem tartja követend?nek – noha megérti az ellenhatás logikájaként megjelen? „szöveg-regényt”, mely szerint „a töredék irodalma, a bennfentesek pingpongjátéka”. Utóbbiban „az embernek nincs többé története, csak ilyen-olyan esetlegessége – az író csak abban bizonyos, hogy minden bizonytalan: a sehonnan-sehován belül épp csak vagyunk-vagyogatunk valahol. Pontosabban vagyunk is, nem is.” A Jákob lajtorjája annak a Jókai Anna által elgondolt új regénykorszaknak a m?ve, amely az új formát szellemi megújulással köti össze.
MAGYAR NAPLÓ 2003. November
Forrás:
MTI
szegedma.hu
magyarnaplo.hu/
Legutóbbi módosítás: 2019.11.12. @ 14:54 :: Adminguru
