Nyomtatás

Én nem olyannak látom önmagam,

ahogy mások szemében tükröződöm,

a kép, amelyre sorra felfűződőn

létrejövök, az gyakran valótlan,

mert nem egyformán látnak, akik néznek,

hisz sokan belülről is látnak engem,

mások csak a külső vetületben

érzékelnek árnyékot, fényeket.

Anyám szemében más a látszat,

ő fénnyel pásztáz, hogyha engem néz,

s varázslottjaként úgy vagyok egész.

hogy kiretusál minden hibámat;

szerelmeimnél sokféle a kép,

s ez változik is érzelmek tükrében,

a közös terep hol pokol, hol éden,

gyökeret így hajt bennünk a lét.

Barátaimnak több a jó és a szép,

mint ami, való, s gyakran ez csak látszat,

s vannak, kiknek én vagyok gyalázat,

mert mindig akad egy-egy ellenség;

az ismerősök közömbösen néznek,

a képem bennük tartós nem marad,

s ha egy pillanat mégis megragad

bennük, talán így ők is jobbnak vélnek.

És gyermekeim szemében, tudom,

némely dologban én vagyok a példa,

s bár sok mindentől egyik-másik fél ma,

mégis követni akarnak az úton.

S még mennyi ember alkot rólam képet,

de valójában egyik sem vagyok,

mert összeraknak, mint az agyagot,

így része leszek egy új teremtésnek,

s Gólemként járok szerte a világban,

akit ők látnak, vajon én vagyok?

A látszatokból egy képzelt alakot

rak össze az, akire rátaláltam.

Pedig senki sem lehet azonos

látszatainak pontos összegével,

a tudat mégis sokszor összeérlel

felszíni képet, s mindent összemos.

Olyanok lennénk, amint a világ vél?

Ezen oly sokszor elgondolkodom,

mert van más lényeg is, más belső tartalom,

mint ahogy a világ minket megítél.