B.Tóth Klári : Sétaidő

Nyomtatás

Míg sétálunk végig a Lónyay utcán, leolvasom

a múlt jeleit, keresem az antik nyomokat.

Nézd az ablaksor szintjén váltakozó díszpárkányt,

a timpanon és szegmensív váltakozását még Michelangelo

találta ki a reneszánszban, aztán fölkapta, továbbvitte

az építészet. A zseni szelleme itt pompázik a fejünk felett.

Látod a konzolon az akantusz levelet? Egy ókori lány sírjáról

szippantotta magába az idő, a legenda szerint áttüremlett

a fonott kosáron, ahonnan az áldozati gyümölcs, hús és bor

már rég elfogyott. Az ókori istenek mindig ki voltak éhezve

egy kis áldozatra, a síron nőtt akantuszlevél, íme itt van,

kétezer-ötszáz éve virágzik a lány lelke, minden rostjában,

erezetében, egy hajdani építész részvéte mentette át az

örökkévalóságba. Nézd az erkély reneszánsz bábos korlátját,

ahogy belelóg a copf virágfüzér, itt meg barokk motívumok,

tudtad, édesvízi kagylóról kapta a gúnynevét, szabálytalan

gyöngy, ma giccsnek neveznénk. A tengeri kagyló

gyöngye értékesebb, tökéletes geometriai forma –

a felületi feszültség a sűrűség függvénye – befelé húz, kívül

szabályos gömbformára feszít, bennem minden feszít.

Te oldasz csak igazán, három évtizede vagy az oldószerem.

Ott egy klasszicista oszlopsor, az eklektika végigcsipegette

a korszakokat, mint nyári rétről a mezei virágot.

Melyiket válasszam, mindegyik nekem nyílik. Emlékszel,

vizsgaszünetben egy tarka csokrot hoztál a szigetről,

odaképzeltél a virágok közé, aztán bent felejtetted a kabát-

zsebedben, öt nap múlva halásztad elő, ja, ezt neked hoztam.

Lepréseltem a virágokat, szépen elrendezgettem, nedvesen

kisimítottam gyűrött szirmukat, mint ódon, napszítta terítőt,

díszítse csak az örökkévalóság asztalát, aztán együtt néztük

a tornatermet, hogy lehetne rekonstruálni a régi falképet,

fölhajtani a kosárlabdahálót, sín, csiga, vagy zsanér,

mi a megoldás, hogy ne lógjon itt ez a mállott vastraverz.

Emlékszel, mikor Tamival fogócskáztatok az elhagyott

katonai gyakorlótelep rozsdás  mászókáin, csimpaszkodva

ég és föld között, nem vettétek észre, hogy fölhasadt a tenyered,

aztán bejöttél elém a múzeumba, épp Krisztus sírba tételét

másoltam Pedro Sancheztől egy emelvényen, a halott Jézus vére

plasztikusan megfestve, szinte kicsordul a képből, olcsó hatás,

de mindig bejön. Körbeálltak a látogatók, és te megjelentél

mögöttük félszeg mosollyal, szelíd, szakállas Krisztus-arc, kezed

hátratéve, mögötted valami szokatlan. Vércseppek követtek,

kígyóztak, tekeredtek, telepöttyözték a márvány kövezetet,

szétnyílt tenyered, mint vörös forrás jelezte, amerről jöttél,

a mászókától a Régi Képtár spanyol osztályáig áldoztad a véred

a  játékért, megérte – mondtad, aztán mehettünk tetanuszért,

mint előző évben is, mikor rozsdás szögbe léptél futás közben.

Mi lennék nélküled.