A mankók tompán koppantak a köveken, ahogy arrébb vitték a vadászt. A többiek biztosan még most is hitetlenkedve állnak a vadászház előtt, ahol néhány perce otthagyta őket. Elmosolyodott.
– Hát persze, hogy csodálkoznak. Mankóval cserkelni?
Bár nem volt ez igazi cserkelés, hiszen csak a kidőlt nyárfáig akart eljutni. Azon kényelmesen elücsöröghet, amíg rá nem sötétedik. Aztán úgyis érte jönnek autóval.
Óvatosan tette minden lépés előtt maga elé a botokat, s hónaljban megtámaszkodva, lassan utánuk lendítette magát. Sokkal egyszerűbb volt, mint azt néhány héttel ezelőtt gondolni merte volna, amikor a felesége azzal a képtelen ötlettel állt elő, hogy ismét vadászni menjen.
Még most is emlékszik arra a magatehetetlen dühre, amit akkor érzett. Felesége ötletét ostobaságnak tartotta, s akkor napokig még jobban sajnálta önmagát. Jutka nem engedett, s egy kiadós veszekedés után Andrásban megfeszült az indulat, és hatalmasan pofonvágta asszonyát.
A pofon nagy volt: – benne volt az elmúlt hónapok összes keserűsége, feszültsége.
András hosszú ideig feküdt kórházban, s amikor hazaengedték, nem akarta tudomásul venni, hogy él és a béna jobb lábát leszámítva – egészséges.
Pedig az orvosok mindent elkövettek, hogy a baleset után, talpra állítsák. Eleinte kétséges vállalkozásnak tűnt, hiszen az egyik eltört borda átfúrta a tüdőt, az elroppant kulcscsontról tehetetlenül lógott a kar, s a jobb láb – nos a jobb láb sokáig kérdéses volt, hogy egyáltalán megmarad–e.
A combcsont több helyen tört szilánkosan, s a lábszár törött vége véresen és brutálisan a felszínre bukkant. A fiatal rendőr sápadtan fordult el, amikor Andrást kiemelték autójából, s meglátta a véres nadrágszárból előmeredő fehér csontvégeket.
A sebészek – miután megszüntették a belső vérzést, és tehermentesítették a sérült tüdőt – órákig játszottak a szörnyű kirakóval: összeszegecselték a csontokat, fémlapokkal pótolták a hiányzó részeket, helyükre varrták az izomrostokat, egybefűzték a szakadt inakat, s az elroncsolódott erek helyet, újakat ültettek át.
Órákig tartott a műtét, s a következő hetekben még három másik követte. A sérülés nehezen gyógyult, s a rehabilitáció hosszú és fájdalmas heteket vett igénybe.
Amihez Andrásnak a végén már egyáltalán nem volt türelme. Az első műtét után tudomásul vette, hogy a lábát amputálni fogják, s amikor napokkal később a sebész közölte, hogy túl van a közvetlen veszélyen, s a lába valószínűleg megmarad, csak fásultan legyintett. Beletörődött a csonkolásba, és a gyógyuló láb – még, ha nem is vágják le, de járásra képtelen –, már nem érdekelte.
Pedig álmában az öreg tölgyesben cserkelt, és válaszolt a bőgő bikának, vagy a kiöntés partján sétált, ahol a nádfoltokból bármelyik pillanatban felreppenhetett egy színes gácsér. Mennyire más volt ilyenkor minden. Az álom könnyű szárnyakon érkezett, s miközben aludt, természetes és fájdalommentes volt a járás.
De amikor felébredt, ismét ott találta magát a fertőtlenítő szagú kórházi ágyon, ahol a steril falak között fekve, fájón hiányzott a korhadó avar, vagy a lekaszált rét illata. Ilyenkor eszébe jutott, hogy jó lenne kimenni a mezőre, s belemarkolni a rendre sodort szikkadó fűbe, de amikor fizikoterápiára vitték, lába fájdalmas koloncként figyelmeztette:
– Rokkant vagy! Többé nem mész sehova!
Az orvosok hiába biztatták, nem hitt nekik, s a barátok hiába győzködték, nem hallgatott rájuk. Anyja hiába tördelte sopánkodva kezét, nem érdekelte, s Jutka hiába volt hozzá türelmes, csak felbosszantotta. Abbahagyta a terápiát, és mogorván feküdt egész nap az ágyában.
Aztán hazavitték, s mindenki tudomásul vette, hogy András többet nem fog lábra állni. Pedig az orvosok szerint meggyógyult. A csontok összeforrtak, az izmok megtapadtak, de a lábadozás hosszú hónapjai alatt sorvadásnak indultak.
Kerekes széket is kapott, de nem használta. Eltökélten ült otthon a fotelben, s a televíziót bámulta. Reggeltől estig. Megnézte a reggeli híreket, aztán a délelőtti sorozatokat, a délutáni magazin műsorokat, és az esti krimiket. Szinte mindent. Csak a természetfilmeknél váltott csatornát. Azokról mindig a vadászat jutott az eszébe. Ilyenkor elkeseredett, amit minden alkalommal engesztelhetetlen düh váltott fel, miután sajnálni kezdte önmagát.
Százszor tette fel a kérdést, hogy miért pont vele történt ez meg, és ezerszer eljátszott a „mi lett volna, ha” kezdetű gondolatokkal. Aztán csak ült dühös kétségbeesésben tehetetlenül, s elfordult mindentől, mindenkitől.
A múló Idő lassan morzsolta a napokat, és András beletörődve maga szabta sorsába – egyedül maradt. Barátai lassan elmaradoztak, családja tapintatosan elkerülte.
Csak a felesége nem. Judit erőszakos volt, és nem engedte, hogy András az önsajnálatba meneküljön. Ekkor történt a szégyenteljes pofon is, de a feleség a történtek dacára is hajthatatlan maradt. Asszonyos konoksággal újra és újra felzavarta a férfit apátiájából, s minden alkalmat megragadva, a múlt szépségeit emlegette:
A közös erdei sétákat, amikor az árnyas fák alól kibúvó patak partján kankalint szedtek, vagy a nagy barangolásokat, amikor a kis tisztásokon hátizsáknyi vargányát gyűjtöttek. Beszélt az ébredő tavaszról, amikor szalonkázni indultak, s az őszről, amikor napokra kiköltöztek a vadászházba, hogy együtt hallgathassák az erdő koronás urainak fenséges koncertjét.
De András csak legyintett:
– Ez a múlt – aztán béna lábára csapott – és ebben a lábban már nincs jövő! – aztán elfordult feleségétől.
Judit nem hagyta. Ingeket vett elő, mondva:
– Érdemes lenne őket átmosni. Régóta állnak már a szekrényben – s később az elnyűtt bakancsokat forgatva, cipőkrémet keresett.
András bosszankodva húzta magára a szoba ajtaját, de így is hallotta, ahogy felesége a vizes ruhákat rázza, és amint dúdolva tereget.
Másnap cérnát keresett, miközben zsörtölődött, hogy a sörétes patronok megint leszakították a mellény zsebét. András dörmögött valamit és bekapcsolta a televíziót.
Judit legutóbb a kalapot nézegette. Megemlítette, hogy annak már se színe, se formája, s végül, mintha csak magának mondaná:
– Talán ki is lehetne dobni, és vehetnénk egy újat.
András később még magának sem akarta bevallani, de ekkor változott meg minden.
A kalapot morogva elkérte Jutkától. – Még kárt tesz benne ez az asszony! – s az éjjeliszekrényére tette. Este mielőtt elaludt, óvón végig simította.
Apró ecsettollak, néhány szál hosszú sörte, s ezüst kupakba foglalt gyöngyfogak voltak rá felvarrva. Megannyi kedves emlékei, az elmúlt éveknek.
Álmában megint kint volt az erdőn. A nyiladékon állt, s a korrogva egymást űző szalonkákat várta, aztán a száraz patakmederben ereszkedett lefele, ahol a régóta keresett remete kan forgatta a köveket, magáról megfeledkezve. Később bőgő bikára cserkelt, s mosolyogva mesélte vadászat után a tűz mellet ülve, hogy miként csalta lépre egy bürökszárral a hárembasát.
Ez a mosoly aztán ébredés után is az arcán maradt. Kipihenten ébredt, telve tenni akarással, s ez az akarat tartósnak bizonyult.
A következő heteket a mérhetetlen kín, és a már–már elviselhetetlen fájdalom jellemezte. András újra tanult járni. Közben úszott, súlyokat emelt, s esténként titokban elővette az öreg Mausert. Puha ruhával megtörölgette, átolajozta, és erőt merített belőle a másnaphoz.
Nem kergetett hiú ábrándokat, s nem hitt a lehetetlenben, de ahogy lába erősödni kezdett, átértékelte a múltat, és újra képzelte a jövőt. S ebben a jövőben oly sok minden, a család, a munka, a barátok mellett, helyett kapott a vadászat is. András fogcsikorgatva, de elszántan, egy lábbal ugyan, de két mankóval segítve, új útra lépett.
Ez volt az, az út, ami aztán mára, egészen a kidőlt nyárfáig vezetett.
Megtörölte izzadó homlokát. Nem a fizikai megerőltetéstől, inkább a lelki megpróbáltatástól. Ismét vadászott. Balesete óta először.
A nyárfa nem is volt annyira közel, de András kitartóan botozott. Nem értette, hogy Jutka miért ragaszkodott ehhez a helyhez, de környék neki is tetszett. A pofonnal végződő veszekedésük jutott megint az eszébe, és ismét elővette a szégyenkezés. Azóta sem beszéltek a történtekről, s a bocsánatkérés is elmaradt.
András lezökkent a tuskóra, s ahogy körülnézett, elöntötte valami hálatelt szeretet. A kidőlt fa mögött, ahol a szelíd füves lankát bokrok szegték, egy szóró volt a fák alatt. A nagy kupacnyi alma mellett, zsáknyi szétszórt kukoricacső sárgállott.
A vadőr említette, hogy magányos, öreg bika járja ezt az erdőrészt. Bőgéskor nem gyűjtött maga köré teheneket, a fiatalabbak elfoglalták a jobb helyeket, s ő dünnyögő mély hangjával innen válaszolgatott nekik a kis tisztásról.
Azt viszont nem mondta, hogy a feleségével szövetkezve, egy szórót is kialakított itt az öregnek. András megcsóválta a fejét. Hihetetlen, hogy Jutka mi mindent megtett érte. A balesetét követően, amikor azt hitte, hogy számára összedőlt a világ, kitartott mellette, s új értelmet adott az életének.
Csak az asszonyok képesek ilyen kitartóan hinni és szeretni.
András tűnődését megzavarta valami. A bokrok mögött halk roppanások közeledtek, s a lombok felett, mint egy igéző álom, fehér ágvégű korona úszott.
Az öreg bika lassan, bólogatva lépett ki a tisztásra. Vaskos nyakát mélyen az árnyékban hordta, de ahogy megemelte a fejét, agancsát bearanyozta a búcsúzó nap.
A bika jött, s a látvány annyira felséges, és olyan magasztosan szép volt, hogy András csak megigézve bámulta. A Mauser a farönknek támasztva várakozott – töltetlenül. A szarvas megtorpant – jól megnézte a vadászt –, majd sietség nélkül beváltott a fák közé.
András vállai megroskadtak. Megrohanták az elmúlt hónapok fájdalmas emlékei, és az imént átélt pillanatok nagyszerűsége
Az Idő szinte megállt. A fákról kerengve hullott alá néhány levél, és puhán a többi közé feküdt. A szél elhevert valahol, a csend végtelen lett. Lassan bealkonyult, s a mogyoróbokron álomra készült egy halkan pityegő madár.
Autózúgásra tért magához. Fénykéve söpört végig a fák alatt, aztán a zúgás elhallgatott, és ajtó csapódott. Az ösvényen halk léptekkel érte jött valaki. Judit.
Mellé ült, s együtt hallgattak. Valami kimondhatatlan érzés feszült meg közöttük.
– Láttad a bikát – szólalt meg Judit.
Nem kérdés, kijelentés volt. András felemelte a fejét, és csak bólintott. Aztán alig hallhatóan megszólalt:
– Köszönöm, és… – elakadt a szava – …és bocsáss meg kérlek!
Legutóbbi módosítás: 2010.03.12. @ 13:47 :: Pintér Norbert
