— Tavaly nem hullott ennyi hó, a tavasz is előbb érkezett — mondta az asztal fölé hajolva a börtönőr. Alacsony, köpcös kis ember, bajusszal, melyet hegyesre sodor gyakori mozdulattal. Társa épp az ellentéte, magas, sovány, fakó arccal, olyan minden mindegy kifejezéssel. Felkapcsolja az irodában a villanyt.
— Fene sötét lett, újra havazni fog — mondja unottan.
— No nézzük! — hajol egy füzet fölé az alacsonyabb.
— Nem is értem, miért kell előre megtervezni már az áprilisi beosztást is — vonogatja vállát a hórihorgas.
— Hogy ne unatkozzunk — mondja társa, s rágyújt.
— Emlékszel tavaly Húsvétkor is együtt voltunk — jegyzi meg a magasabb.
— Persze, hogy emlékszem — válaszolja a másik, s kezébe veszi a karikára fűzött kulcscsomót, nézi.
— Be is csodálkoztál rendesen, csak tudnám mikor ittál… — hajol fölé a magasabb.
— Egy éve bizonygatom, hogy színjózan voltam, te meg…
— Nekem beszélhetsz, olyan voltál, mint a meszelt fal mikor előkerültél, pedig csak egy kis sétát tettél köztük — fejével kifelé int.
— Na jó, ugye tudod kiket őrzünk?
— Tudom hát, kemény fiúkat.
— Gyilkosok ezek, hiába nevezzük elítélteknek — suttogja.
— Mindenki tudja, ők is… aztán?
— Ha te láttad volna, amit én tavaly Húsvétkor…
— Melyik üvegbe néztél haver? — kérdezi ásítva a magasabb.
— Jól van. Elmesélhetem, de köztünk marad? — néz furcsán, még a szemöldöke is kócosan mered előre, az a széles sötét.
— Nem dumálok én senkinek — válaszol a társa és széket húz maga alá.
— Szóval fogtam ezt a kulcscsomót, tudod a rend szerint, és benéztem mindenkihez. Az elsőnél valami árnyék volt az ágya mellett. Gondoltam, a Hold… meg szerettem volna mielőbb végezni. Nem nagyon nézegettem. Az utolsónál megálltam, valami mozgást láttam bent. Egyedül van mindenki. Képzelődöm? Nézem, újra. Kizárom az ajtót. Belépni már nem tudtam. A párnája mellett két alak ült. Láttam az aktáját, fotókkal. Bár ne láttam volna. Az a két alak ott… — elhallgat.
— Mondd már! — biztatja a másik.
A férfi nagyot nyel, látszik az ádámcsutkája fel-le mozdul, ingnyakát meglazítja, homloka gyöngyözik…
— Szóval ott ült mellette a két áldozat. Olyanok voltak, mint a képen, csak nem olyan élesen, mint a kísértetek, no…
— Ugyan már! Engem ne etess ilyesmivel — lopva az ajtó felé néz, a folyosóra nyílik, arra…
— Én nem, de nézd a kulcscsomót, azóta tisztogatom. Ott a kezemben rozsdásodott meg. Te is kérdezted mi a fene ez… Tudod én nem vagyok vallásos, de ez a feltámadás éjszakáján volt.
— Miket beszélsz, nem a holtak támadnak fel Húsvétkor. Az a Megváltóról szól… — elgondolkodik.
— Hát mondom én, hogy ott voltak, a megváltásért, vagy nem is tudom. Ne keverj össze, nem hiszem én ezt, meg nem is értelek!
— Beosztás kell! — néz a füzetre a magasabb börtönőr.
— Én azon az éjszakán nem nézem végig őket — böngészi a dátumokat figyelmesen.
Összenéznek.
— Hogy eljárt az idő — sodor a bajuszán az alacsonyabb őr, kezével letörli nedves homlokát.
— Tedd a füzetet a szekrénybe, majd holnap — szól foghegyről.
A magas férfi derekát tapogatja, már évek óta fáj. Hajol a füzetért, nyitja a szekrényt. Elneveti magát.
— Még hogy te nem iszol, s ez a két üres üveg itt?
— Tényleg nem iszom. Már kettő? Tegnapelőtt még csak egy volt, Jóskáé. Tudod, jön a váltás utánunk. Neki pedig már mindegy, lebukott, a felmondását dolgozza le. Szép esét! — szól vissza az ajtóból.
A szekrényajtó csikorogva csukódik. A magas börtönőr áll előtte, kétségeit latolgatva.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.15. @ 11:00 :: Sonkoly Éva
