Ugyanaz a szőke haj, ugyanaz a kék szem, nem egyszerűen csak azért, mert én úgy emlékezem. Huszonnyolc esztendeje áldva nézem én. Számtalan sok elbukás, számtalan remény az, ami mindkettőnket összetart. Szemében azt látom, mint rég, amikor sok éve megismertem, mikor még szőke volt a haja és derékig ért. Már sötétebb, és arcán is nyomot hagyott a múlt. Így, fáradt szememmel, fáradt szemedbe nézve, Te vagyok én, és én vagyok Te.
Fenn az égben, az Úr előtt járunk, mert amit Ő megköt, az hibát nem látott. Meghívlak hát a hadi ösvényre, amin már jártam, és amin még fogok, és ami oly békés, amilyen én vagyok. Miért hadi… Nem tudom, csak így hívják….
Kérhettem bárkit, hogy mondják, de nem mondják. Belőle kiolvasni látom, hogy a múlt, bár elmúlt, de nekem mégis él!
Nem jó, ha az ember merengve a múltat vájja. Az is egy pillanat, mi korábban volt. A holnappal meg főleg, mert az csak lesz, vagy nem. Mégis, ahogy egy népnek történelme van, az embernek becses történetei. Mindent végiggondolva, Te még mindig olyan vagy, mint voltál akkor. Bár sokat változtam, a szívemben huszonéves vagyok én is.
Nem akarsz velem egyet ,,időutazni”? A nosztalgiázás nem a legbölcsebb dolog a világon, mert felkavarhatók az emlékek. Gyengék vagyunk, nem vagyok kivétel, sokat segít, ha emlékeimmel élhetek. Az embernek van egy érdekes tulajdonsága, minden, ha rossz volt, akkor is széppé lesz az idő vonatán. A múlt rossz történéseit is szépnek éled át, ha ritkán is, de mégis azokra gondolsz. Csak a szépre, jóra emlékszel. Úgy szőke. hosszú, derékig érő, két oldalt csattal feltűzött hajadra nézek, simogatva mosolygós arcod, azt mondom: menjünk! Üljünk fel az idő vonatára, nyomjunk meg egy gombot, és indítsuk el hátrafelé azt. Most ott vagy velem, ahol nem is voltál, mert nem ismertük még egymást, ott az állomáson…
Edzőm akkor sem úgy rendezte, hogy normális körülmények között, nappal, kipihenve utazzunk másnap reggel kezdődő versenyünkre. Így hát éjjel utaztunk. Kihalt a pályaudvar, a gurítón lefelé csörömpölnek az egymásnak ütköző tehervagonok. Az „utolsó mohikán” gőzmozdony füttyent egyet időnként. Csend van, mindenki már a lábán alszik, hátunkon hátizsákjainkkal, sátrainkkal, hálózsákjainkkal fölmálházva, begurul velünk a vonat.
Felkászálódunk , elhelyezkedünk a másodosztályú tárvagonban.
Zakata, zakata, zakata – elindulunk Kolozsvár irányába.
Nagyon hamar elalszik a társaság. Ki erre dől , ki arra. Ketten még ülünk, aztán mellettem Renike is elalszik. Dőltében vállamra esik a feje. Majd egy órát ülök mereven, hogy ne ébresszem fel, aztán megmozdulok és megriad, mint egy őzike.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.30. @ 18:53 :: Boér Péter Pál