Gati Katalin : Irak poklában 2. rész

Ezt a valós és elképzelt alapokon íródott elbeszél? történet sorozatot, Közel-Keleten fogságba esettek és kivégzettek elmékére készítettem.

 

 

Átköltöztetés délre

 

Reggel autózajokra ébredtem. Az ablakból kitekintve láttam, hogy nagy az izgalom. Sürgés-forgás, utasítgatások mindenfel?l. Siet?sen teherautókra pakolnak fel súlyos dolgokat. Gyorsan felébresztettem az alvótársaimat. Nem sokkal ezután fegyveresek jöttek be az ajtón, és egyenként rángattak ki minket az udvarra. Megrémültünk. Nem értettük mi folyik itt, és mért választanak szét minket!

Engem egy személygépkocsiba tuszkoltak be. A hátsó ülésr?l visszatekintve próbáltam keresni a társaimat. Azokat is külön autókba ültették. Hirtelen elindulva megpörgött a kocsi kereke. Érezni lehetett, amint a kavicsos homokon megcsúszik, és hátraveri az apró szem? köveket. A nap besütött az ablakon. Tikkasztó h?ség és szárazság mindenfel?l. Az utak hepehupásak, emberek által alig használtak. Teljesen felkavarta a gyomromat, ami amúgy is érzékeny volt a sok nélkülözést?l. Lakóházakat, míg a szem elláthatott sehol sem véltem felfedezni. Minél messzebbre kerültünk a civilizáltabb világtól, annál inkább veszítettem el a szabadulás reményét. – Soha sem lesz ennek már vége -, hajtottam le csüggedten a fejemet.

   – A távolban mintha mégis valami házfélét látnék -, állapítottam meg örömmel. Éppen oda tartottunk. Több lapos tetej? elkerítetlen vályogház el?tt álltunk meg. Érkezésünkre fegyveresek jöttek el?. Kiszálltunk járm?veinkb?l. Jólesett kiegyenesedni. Az arabok kézfogásokkal, forró ölelésekkel üdvözölték egymást.

– Essalam aleykom! Wa aleykom essalam – hangzott örömteli hangon.

Míg ?k egymással voltak elfoglalva, szemrevételeztem a környéket. T?lünk nem messze egy nagy domb van. Annak folytatásaként több kisebb. Fák nincsenek. A gyep igen gyér. Néhol ágas-bogas kis bokrok küzdenek fennmaradásukért a t?z? napon. Sivár, kietlen vidék. A nap fölöttünk ontotta perzsel? sugarait. Délid? lehetett. Hirtelen feleszméltem hogy a társaim még mindig nem jöttek meg. Hol lehetnek? Mért nem érkeztek még meg? Lehet, hogy máshová vitték ?ket? Kétségbeesés lett úrrá rajtam.

   Néhány pillanattal kés?bb egy fegyveres férfi jött hozzám. Hátamba nyomott puskacs?vel irányított a házak felé. Úgy látszik ezek nem lakások, hanem különálló, udvarról nyíló szobák. Összességében egyetlen épülethez tartoznak. Egy vasakkal, deszkákkal lekerített részen néhány birka és kecske heverészet a homokos földön. ?k is nehezen viselték a nagy meleget. Az egyik kiskecske viszontláthatóan, mit sem tör?dött mindezekkel. Jóíz?en rágcsált egy marék zamatos füvet, miközben farkincáját csóválva, mekegve követett kíváncsi tekintetével. Látványa mosolyra fakasztott. Nem sok id?m maradt bámulni a kedves, kis állatot, mert egy kéz hátulról el?bbre lökött.

– Barra! Emchi – hallatszott közben parancsolóan.

Egy ikerszobához értünk. Az egyiket nekem szánták. Rácsos ablaka nagyon kicsi volt. Küls? palettája törötten, ferdén lógott, de így is egy kicsit tompította a beáramló napsugarak meleg fényét. A bejárati ajtó vastag fából készült – mestermunkának aligha nevezhet?. Rossz méretezése végett több helyen huzatos volt.

– Szomjas vagyok – próbáltam tudtára adni a fogvatatómnak miel?tt rám zárta volna az ajtót. Leültem a sarokba. Egyetlen bútordarab sem volt benne, csak néhány házszövés? vékony gyapjúsz?nyeg. Színében mintázatában helyi kultúráról árulkodó. Igen egyszer? és színekben gazdag. Villanyég?nek nyoma sem volt. Aztán nyílt az ajtó. Középmagas, enyhén borostás bajszos férfi jött be. Nem volt nála fegyver. Öltözéke is más volt, mint azoknak, akik engem idehoztak. Egyenes szabású zsobát viselt. Látszott rajta hogy állandó viselete, mert foszlott a szál benne. Fejét kockás kend?vel tekerte be hagyományos módon. Félszegen állt az ajtóban, alumínium bögrét tartva a kezében. Mosolyogva nyújtotta felém. Sejtettem hogy inni hozott nekem. Felálltam és hozzá léptem.

Mosolyával biztatott:

– Ochrob! El halib.

Miután elvettem t?le a bögrét, távozott a helységb?l. Fehér folyadékkal volt tele. Er?sen kecskeszaga volt. Lehetséges, hogy kecsketej? – villant át az agyamon. Mivel fojtogatott a szomjúság, igyekeztem nem venni tudomást a kecske szagáról, ízér?l és gyorsan megittam. Lepihentem az egyik h?vösebbnek vélt sarokba. Hallgattam a még kintr?l érkez? elnémuló zajokat.

    Megint a társaim jutottak az eszembe. Vajon hová vitték ?ket? Miközben egymást követték össze-vissza a gondolataim álomba nyomott a fáradság. Lement a nap mire felébredtem. A távolból gépzajokra lettem figyelmes. Amint közeledtek, autók formája bontakozott ki. A fegyveresek el?bújtak a ház falai közül, hogy fogadják az érkez?ket. Újabb fegyveresek jöttek. Némelyiket felismerni véltem.

– Essalam aleykom! Wa aleykom essalam – hangzott ismét, örömteli ölelkezések közepette. Nyomukban megpillantottam Johnt és Chent. Szívem nagyot dobbant a viszontlátás örömére. De vajon hol van Enzo, és Júlia? Alighogy kigondoltam, ?ket is megláttam a teherautó mögött. Fegyveresek kíséretében lassan, komótosan kullogtak el?re. Az arabokat a mellettem lev? szobában szállásolták el, míg a négy túszt irányomba terelték. Nyílt az ajtó, majd belökték ?ket. A poros félhomályban alig vettek észre. Nagyon megörültünk a viszontlátásnak. Fáradtan d?ltek le a sz?nyegre, ami kényelmes fekvésre nem igen volt alkalmas.

Egyenként mesélték el, milyen brutális kihallgatásokon estek át. Testük, arcuk tele volt ütlegelések nyomaival. Júlia még mindig sokkos állapotban volt. Letelepedtem mellé és vigasztalni próbáltam, sokáig hasztalanul.

    Mivel egyre er?södött a sötétség, világításra csak a besz?r?d? holdvilág szolgált, nyugovóra tértünk. Az éjszaka csendjét a távoli gyér pázsitban meghúzódó kabócák sokasága verte fel hangos ciripeléssel. Miközben hallgattam ?ket, szemeim lecsukódtak az álom súlya alatt.

 

Csendes, békés reggelre ébredtünk. A bárányok bégetése, kecskék mekegése nem maradt el. A közelben egy kakas kukorékolása segített nekik megtörni a reggel csendjét. – Mennyi életet rejt ez a messzi pusztaság!

A nap eseménytelenül telt. Szenvedtünk a nagy melegt?l, a fürdés hiányától, az egyhangú gyér étkezést?l, a szemtelen legyekt?l, melyek vidáman szaporodtak az állatok ürülékeiben. A fegyveresek is henyéltek udvaron kifeszített sátor árnyékában, ami nem állt másból, mint vastag gerendára feszített nagyméret? szövött sz?nyegb?l. Két férfi egymással szemben ülve kavicsokkal játszott. Úgy láttam, társasjátékot, mert néha felváltva örömujjongásba törtek. Balra t?lem egy kecske ácsorgott, t?gyei tejt?l duzzadtak. Szerencsétlen le sem tudott ülni t?le.

    Asraf jött ki az egyik szoba ajtaján. ?az a férfi, aki alumínium bögrében hozott inni nekem az els? napon. Egyik kezében kisebb sámlit, a másikban egy ütött-kopott vödröt vitt magával. Odament a kecskéhez, aki nem zavartatta magát. Hagyta, hogy Asraf leüljön mellé a székre, és aláhelyezze a vödröt. Közben unottan rágcsálta a szájában maradt f?csomót. Mire a kecske befejezte az evést, Asraf is befejezte a fejést. Színültig telt a vödre friss tejjel. Felállt, s  ekkor kilöttyent néhány csepp a földre. Erre Asraf szájához emelte az egészet, és jó nagyot hörpintett a széleskarimájú vödörb?l, megóvva a fölös tejet attól, hogy veszend?be menjen. Majd miután gondosan megtörölte bajszát, elindult az ajtó felé. Amint figyeltem Asrafot, azon t?n?dtem ki lehet ?? Mit keres a fegyveresek között? Fegyvert soha sem hord magánál. Lehet, hogy tényleg helybeli és övé a lakás, melyet bitorolnak a fegyveresek? De miért engedi be ?ket? Lehet, hogy nincs más választása? Mi van, ha szimpatizál velük, és azért ad nekik menedéket? Lehetséges, de nem valószín?. Asrafon érezni, hogy békés ember, nem  vérszomjas. Beéri a kecsketejjel – mosolyodtam el közben. Vajon biztos lehetek én ebben?

      Teljesen összezavartam magamat kusza gondolataimmal. Mindegy! Bárki is légyen Asraf, megoldást úgysem hoz bajunkra – sóhajtottam fel véget vetve elmélkedéseimnek.

    Társaim ma csendesebbek voltak. Mindenki gondolataiba merülve saját világában járt. Szépen lassan beesteledett, h?vösebb leveg? érkezett. Szinte felüdülés volt számunkra, mégsem tudtam elaludni. Figyeltem a csillagokat, amelyek most még fényesebben ragyogtak, mint egyébként. A hold is feljött. Hatalmas méretével nagy helyet foglalt a fekete égbolton, tiszteletet parancsolva a többi kiscsillagoknak. A kabócák harsány ciripeléseikkel üdvözölték jövetelét. Milyen hatalmas a világegyetem! Mi meg milyen kicsik, és esend?k vagyunk benne! Legesend?bbek mi vagyunk, itt valahol a messzi idegenben. Ma még vagyunk, de a holnap ki tudja, mit tartogat számunkra? A napokat már régóta nem számoljuk. Nincs semmi jelent?sége. Mások döntenek létjogosultságunk felett. Nem értem, miért hagyott el, és felejtett el engem mindenki! Mért kerültem ebbe a helyzetbe? Soha nem ártottam senkinek.

 

Ó, te hatalmas hold, ki most betöltöd a fél világot! Fénysugaraiddal behatolsz minden otthon ablakán. Keresd meg édesanyámat, aki tán még virraszt miattam, és testvéreimet, akiket úgy szeretek. Mond meg nekik, hogy élek és örökké szeretni fogom ?ket! Talán soha többé nem lehetek veletek! Lelkemet ekképp gy?rte-markolászta a keser? bánat, s dobta kegyetlenül a messzi távolba.

Óvatosan visszabotorkáltam a helyemre, és próbáltam elaludni, magam mögött tudva ezt a napot is.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Gati Katalin