Bonifert Ádám : Satuba fogott időben

Nyomtatás

Mikor mellkasomban

a hideg egyedüllét

jégmezőjén

az idő havazni kezdett,

s mint egy fájó menekültkép,

amit a jég ellep,

magamat úgy láttam,

hogy fagyott mezőn áll egy hóember –

éreztem, hogy aki vagyok, nem mer

fényre lépni, hogy el ne olvadjon,

  inkább botorkált vakon.

Mikor a sóvárgás királysólymai

repítettek a soha-ki-nem-kötés felé,

s mint egy hányódó

lélekvesztő

próbáltam nálad kikötőre lelni,
amit találtam,
az maga volt a semmi –

tudtam, hogy aki vagyok, nem mer

tengerbe ugrani, hogy partra jusson,
valami emberi jusson.

Mikor aztán valami varázslat

közénk sodort egy kötőszálat,
s a szerelmi párlatok

gyöngyözése bőrünkön kicsapódott,

s amíg az édeni pózok raffaelli modelljeire

vetítette vörös lángját a kandallótűz,

mint barbár hordák vágtattak

ereinkben a vércseppek –

megértettem, hogy a satuba fogott idő

újra csak hajszol, kerget és űz,
szorítását nem lazíthatom,
sosem lehet önálló egy atom.