Pár hete még sehol sem voltak, most viszont, ha kilépek az utcára, minduntalan látom ?ket.
Szép, fás-ligetes lakótelep a miénk, itt még téli estéken is a feketerigók hangjára jön hazafelé az ember. Tavasszal, nyáron szinte pár méterenként elmaradhatatlan kellékei a fáknak, a széles útnak. Legs?r?bben ezekben az évszakokban párban fordulnak el?. Verebek mindig vannak, cinkéket, pacsirtákat is lehet látni. Az iskolák, óvodák udvarán – van bel?lük jónéhány – madáretet?k díszítik a fákat, de egyéni akciókkal is találkozom, amelyeket valószín?leg egy-egy jószándékú lakó barkácsolt fel a fákra.
A sétány, ami a házunktól a buszmegállóig vezet, tele van madarakkal, hiszen, hál’ istennek, úgy övezik a hatalmas platánok, tölgyek, nyárfák az utat, hogy lombjaik szinte sátorként borulnak a macskaköves út fölé. Ez a tény nyáron kifejezetten jólesik a kánikulai munkanap végén hazafelé vánszorgó embernek.
Egy id?ben, míg Rebeka, a nimfánk élt, az ? madáreleségéb?l az ablakpárkányomra is szórtam rendszeresen, valamint szárazkenyér-morzsát, szalonnab?rt is. Nem bántam, hogy néz ki a párkány, nagyon szerettem, ha hajnalokon-reggeleken arra támolyogtam ki a konyhába, hogy serényen kopog a fém ablakpárkány. Hányszor lestem meg a kis szapora cs?röket az éber, figyel? gombszemekkel! A feketerigók meg egészen szelídek nálunk. Imádom az éneküket, még akkor is, ha nyári hajnalokon már három-négy órakor elkezdenek zengedezni kórushangverseny gyanánt a verebekkel szárnyöltve az erkély körül, de olyannyira harsányan, hogy aludni sem lehet t?lük.
A macskáimnak is van ilyenkor recegtetnivaló, hiszen reszketve, feszül? izmokkal, ugrásra készen lesik – az ablak mögül – az énekl? szárnyasokat…
Most ?szutó van, s megérkeztek a varjak. Míg reggelente várom a buszt, ilyenkor, novemberben néha tényleg nincs mit nézni a szürke tájon, a varjak mégis örök látványosságul szolgálnak. Elnézem komoly fegyverként szolgáló markáns cs?rüket: na, annak a kukacnak sem szeretnék a helyébe lenni a föld alatt akárhány centire, akit kiszemel magának az ébenfekete madár. Olyan mélybársony éjfekete a tollazatuk színe, mint a fekete macskák bundája. Külön megcsodálom egyik-másik dús, divatosan punkos frizuráját is.
Ami külön elgondolkodásra késztet, az a szívós, tiszteletreméltó szuverenitásuk. Hogy legyen akármilyen hideg, legyen bármennyire reménytelennek látszó az élelemkeresés – ?k a túlélés mesterei. Nem szenvednek – legalábbis látványosan biztos, hogy nem -, t?rnek, élnek, vannak – túlélnek. Függetlenek, edzettek, önállóak. Ez a szuverenitás csodálatos számomra, s egyfajta példa is. Hogy bármilyen nehéz, élnünk kell, míg lehet, nem szabad feladni, míg vagyunk…
