Még h?vösek voltak a reggelek, de nem csupán amiatt indult frissen a nap. Nem sz?nhettek meg takarítani a lányok-asszonyok, minden reggel kihordták az ágynem?t a napra, szell?zni. Kiszell?ztetni a borzalmak, a rosszemlék?, hívatlan vendégek után.
– Meszejjétek ki a kisszobát is, hogy mire Gyuri visszagyün, ne érezze ott se a háború nyomát.
Aranka úgy érezte, az idegenek szagát soha nem lehet ki?zni a lakásból. A kiásott ruhanem?b?l pedig kimosva, vasalva is csak sokára ment ki a dohos földszag. Ráadásul mosószereket nem is lehetett kapni.
– Magda néni, maga tud szappant f?zni?
– Tunnék én angyalom, de ahhó szóda is k?ne. Aptya má keresett, égértek is néki lúgküjet, ha lesz, szólok magának is.
Így tanult meg Aranka szappant f?zni a földben megavasodott disznóhúsból, zsiradékból és maró lúgk?b?l. Az udvari katlanban f?zték, kavargatták a szürke, gusztustalan pemp?t. Amikor bes?r?södött, lécekb?l eszkábált, vászonnal kibélelt rekeszbe öntötték és a lecsorgó levét felfogták. Az volt a „szappanalja”, amivel a fából készült konyhai eszközöket és kosarakat, székeket súrolták, meg a beszennyezett padlót olyan fehérre, mint a gyúródeszka volt.
Ágneske az egész m?veletet nagy élvezettel nézte végig, mert a még puha, de már formálhatóra szilárdult masszát spárgával vágták egyforma kis kockákra. Szép piramist rakott bel?le anyu a kamra polcán, és amikor kiszáradt, azzal mosta a ruhákat, és ?t is a padlóra tett mosótekn?ben.
Naponta érkeztek idegen csere-berél?k, akik élelemért a kis értékeiket hordták és árulták az ország távoles? zugai közt.
Ha hozzájuk tévedtek be els?nek, akkor Blázsovicséktól szaladt át valaki, hogy megnézze, mit hoztak felkínálni, ha azokhoz mentek el?bb, akkor Aranka ment mustrálni a „választékot”. Olyasmit is megvettek, amire pillanatnyilag nem volt szükség, mert azt tovább lehetett adni, mindig akadt, aki nagyonis megörült neki.
– Jónapot! – köszönt be egy láthatóan jobb napokat is látott, városias asszony. – Ágynem?m van, mit tudnának adni érte?
– Milyen ágynem?? – kapott a szón a borbélyné, hisz nemrég vasalta ki a féltett, szép damaszt asztalnem?t és az egy rend hófehér, horgolt-betétes ágyhuzatot a kelengyéjéb?l, amik átvészelték az ostromot, és ezeket sajnálta használni a mindennapokban.
– Végben hoztam többet is…- fordult ki a n? örömmel az utcán várakozó szekeréhez.
És a három fiatalasszony lelkiismeret-furdalását leküzdve hozta el? a kincset ér? tábla szalonnákat, babot, lisztet.
Két és fél vég anyag cserélt gazdát Arankánál a dugdosott élelemmel. Fehér vászon, hajszálvékony csíkos finom kanavász, és rózsaszín nanszú ágyhuzatnak valókat hagyott ott a házaló asszony. Az utóbbit megfelezték Mariskával, gyermekcihák készültek bel?le, és a maradékból tudtak varrni kisingeket, blúzokat, amit még ki is hímeztek, és húsvétkor abba öltöztették Öcsikét és Magduskát.
A jó üzletnek úgy megörült a városi n?, hogy megígérte, hoz ruhaanyagokat is hamarosan.
Egy ver?fényes reggel arra ébredt Ágneske, hogy a verandán ketten terítenek és – teáskészlet híján – bögrékben párolog a planta-tea a régen látott halványrózsaszín? damaszt abroszon. Ragyogó sz?keségében ült ott egy addig soha nem látott n?, olyan anyja-korú, és fáradt, kopottságában is elegáns, finom mosolyú.
– Gyere, pesti rokonunk érkezett, és hozott neked sok szép holmit…- ölelte ki az ágyából lánykáját Aranka.
Ha szépnek lehet nevezni a patent harisnyát… De volt ott lánykafehérnem? is, amiket a vendég lánya csak kin?tt. Akkor abból vidéken nagy hiány volt.
Ahogy az asztalt nézte az idegen n?, szeméb?l sóvárgás sugárzott.
– Irénkém otthon éhezik, kifordul a számból a falat…- sírta el magát. Aranka vigasztalta, és mire rá tudta beszélni a reggelire, addigra már az a megegyezés is megszületett, hogy pár hétre vendégül látja a pesti kislányt.
A falu sok házában láttak vendégül addig alig ismert városi rokongyerekeket akkoriban.
A szép, sz?ke hölgy Pataki mama István nev? testvérének sógorn?je volt, a férje, mint Pista is, elesett a Donnál. Félárván maradt két kislány a nagy familiában. Irénke már igencsak távoli rokon volt, de jól tudták, az éhez? f?városban a gyerekeket is legyengítette a nélkülözés. Rövid egyeztetés után a nagyjából helyreállított Pataki házba meghívták Pista kislányát, Károlyék pedig unokahúgát, Irénkét. Az összes kin?tt, szép ruháját megörökölte Ágneske, és a két f?városi lányka pár hét múlva, feltáplálva került haza.
A másik emlékezetes csere-bere vásárlás ugyanattól a n?t?l, amolyan háborús kényszer?ség?re sikeredett. Matlaszét tudott csak hozni, hat méter sötétkék és öt méter piros alapon fehér pettyes, fényes anyagot. Hosszú egyezkedés után döntöttek úgy, hogy a kékb?l kijön két feln?tt ruha, legyen az Margité és Mariskáé. A pirosból pedig anyjáé mellett, még Ágneskének is lehet egy kis ruhája.
Még békebeli pongyolaanyagból készült tehát az els? új – a kifosztott ruhatáruk helyébe lép? – holmijuk, az annyira várt békés hétköznapokra.
A békébe történ? átmenetet igazából nem is érzékelték boldognak. Annyi változott, hogy nem ágyúztak. A boltok üresek voltak. Áruk helyett a rémhírek terjengtek, mint a fert?z? betegség. A szovjet mintájú rendszert?l rettegett a falú, és olyan emberek kerültek el? a semmib?l – vagy inkább az alvilágból, amit ?k ellenállási mozgalomnak neveztek -, akik azel?tt a nincstelenek lenézett életét kényszerültek élni, most tele indulattal, az új világot hangoztatva fenyeget?ztek, vezet?i posztokat követeltek maguknak.
Miklóspista üzenete:
Azok merészkedtek erre leghangosabban, akik a vak gy?löleten kívül semmi tudással nem rendelkeztek, annál több forradalmi tapasztalattal. Élükön M. István, akinek már igen rossz és régi kommunista híre volt, hiszen 1919-ben kétes szerepe után emigrált, és a spanyol polgárháborúban, nemzetközi brigádokban harcolt, majd kijutott Amerikába is. A földosztó bizottságot is fenyegetéseivel befolyásolta, levelének ákom-bákomai helyesírási hibákkal voltak tele.
A régi, termel?i tudással rendelkez? nagygazdák messzir?l figyelve a fejleményeket, inkább visszahúzódtak, sejtve, hogy a fenyeget? hír? „kolhoz-rendszer” már nem az ? világuk lesz.
Amíg az ország felett az Ideiglenes Kormány próbált rendelkezni, addig a vidéket mérhetetlen szegénység és káosz uralta. A pénz rohamosan értéktelenedett, ügyeskedés nélkül nem lehetett beszerezni semmit.
Ezt, a rendnek nem nevezhet? állapotot használhatta ki Blázsovics papa. Míg szívük mélyén jól elásva ott bujkált a rettegett igazság, önmaguk el?tt se vallották be igazán, hogy Gyuri soha többé nem jöhet vissza, várták, reméltek…
A pékségnek pedig be kellett indulnia, mert a kenyér az élet. A két lány mellé beállt a papa, és olyan kenyeret sütöttek, hogy le a kalappal!
*
Az elöljárósághoz Gyuri bácsi ment be.
– Ha én – az aptya – nem lennék itt, akkor is ott van a kiskorú gyereke, akit megillet a fiam joga! Vegyék el tüle, ha tuggyák! Én magamtú senki emberfiának oda nem adom a sütödét. A falu meg nem maradhat kenyér nék?, ezt maguk is tuggyák! – ütött az asztalra a vakmer? szó, amit az ököl azért mégsem mert volna megtenni…
Érvei ellen – úgy látszik – nem lehetett apelláta, a törvényt úgy értelmezték, ahogyan csak ki lehetett facsarni. Hát facsarták, és mindenki jól járt.
Mindenki?
Egy nap az öregek nem voltak otthon. Lózer egy távolról hangzó, de félre nem érthet? hangra lett figyelmes. Elindult a kihalt lakásban megkeresni a hang forrását.
A lefüggönyözött szobában Mariska az asztal fölé – egy fényképet átölel? karjaira – borult, egész testét zokogás rázta. Gyuri dacos szája nem vigasztalta, átható szeme csak némán t?rte a ráomló könnyeket.
A férfi csendesen megállt mögötte. Keze elindult a rázkódó váll felé, de meg-megállt a leveg?ben. Végül mégis megérintette. Mint amikor apró madárka száll le az ágra, könny? súlya alig mozdít rajta, mégis határozottan áll meg ott…
Az érintés áramütésként hatott. A lány felugrott, fordultában csak felvillant a mögötte álló alak. Két, könnyekt?l maszatos karja már fonódott is annak nyaka köré.
Ott zokogott a férfi mellén a régen vágyott lény.
– Mariskám! – nyögte. Karjait el?bb csak széttárta, majd bezárta, mint egy kalitka ajtaját. Úgy ölelte magához, hogy egy pillanatra eggyé vált a forró asszonytesttel.
Aztán eszmélt Mariska, hogy a biztos menedéknek érzett, er?s karok valójában idegen ember karjai, akit ? nem akarhat. Kibontakozott.
– Menjen. Ezt nem szabad – törölgette az arcát, nem nézett fel. Nagyon csendes lett.
– Miért nem szabad? Akit maga vár, az régen nem él már, vallja be végre magának!
– Nem tudom… nem tudom…, de most menjen innét…
– Megyek, de jegyezze meg, hogy nekem maga az életem része már, és addig nem nyugszom, amíg ki nem szabadítom ebb?l a börtönb?l!
„Börtön”…- t?n?dött Mariska. A minap hangzott el néhány szó a papa szájából, ami pont ezt a meghatározást juttatta akkor az ? eszébe is.
– Meglássd lányom, arany életetek lesz itt, ha kialakul az új világ. Senki nem szóhat bele az életünkbe többet. Mink, az anyjukommal segítünk néked f?neveeni, ezt a kis gyönyör?met…miha te is a mi gyerekünk lennéé…
Ki az a mink? Hát a papa már a Gyuri nélküli életet tervezi?… Így, hármasban akarja nevelni Magduskát? Vele meg mit tervez?… Hogy itt öregedjen meg mellettük? … Mintha? Hát ? nem a gyerekük, az biztos. Csak Magduskát akarják ezek!
Kinézett a dagasztó helységbe. Lózer már a lisztet öntötte fel a szitába. Izmos karjáról válláig csúszott fel a fehér ing rövid ujja. Ez az ember szereti ?t, tud róla mindent, és annak fogadja el, ami…
Visszament az asztalhoz, gyengéden itatgatta fel könnyeit a kedves arcról ott a képen.
– Gyere vissza Gyurka, mert én elveszek itt nélküled! – Aztán eltette az almárium fiókjába, lesimította a slingelt terít?t, öntudatlanul megigazította a kicsi Mária szobrocskát, meg két, leborított vásári bögrét, sóhajtott egy nagyot, és ment ? is a dolgára. Mert dolga az volt mindig, volt b?ven. Mint cseléd korában, de akkor kapott fizetést! Itt meg: – mintha…,”miha”…
*
A borbély arra lett figyelmes, hogy Vasanitsék egy ideje nem fogadják a köszönését. Próbálta id?ben elhelyezni ezt a pálfordulást, és valahogy akkorra esett a számítása, miután az elásott hordókat napvilágra segítették. Nem értette, de nem is sokat töprengett ezen, volt más gondja.
Amikor kiástak mindent a rejtekb?l, Viktor hiába nézett utána, hiába kutakodott, úgy t?nt, mintha egy kis 20 literes rumoshordó hiányoznék.
– Ejnye, ezt megfújta a szomszéd. – Dühöngött magában, de bizonyítéka nem volt, hát mást nem tehetett, mint felt?n?en ridegen bánt a segít?vel, és várta az alkalmat, hogy majdcsak lesz módja lecsapni a tolvajra.
Hanem az igencsak figyelmessé tette a kocsmárost, hogy a söntésben megjelölt üvegekb?l nem hibádzik itóka, Kálmus mégis egyre többet szunyókál. Minden ebéd után kijelenti:
– Akkor én most megyek egyet aludni a körtefa alá. – Ott talált rá nap-mint nap, kés? délután.
– Hé, te hétalvó! – rázta meg a vállát az apja, és gyanús illat csapta meg az orrát a felriadó fel?l. Besietett az ivóba, leemelte a titkos jelzés? rumosüveget, de abban soha nem látta lejjebb az italt egy kortynyival sem, mint amennyit eladott bel?le.
Már derengett valami az öreg fejében, csak azért értetlenkedett még, hogy a pincekulcs az ? zsebében, az ital az üveg jelénél, akkor honnét a rum g?ze a fia fejében!?
Egy délután, az udvaron átmen? kocsmáros megtorpant. Távolabbról hozta a szél az ismer?s, furcsa hangokat, mintha nem a kert fel?l jönne… Viktor elindult a hang irányába.
A körtefa alatt nem volt senki, de odébb az úton feküdt a hosszú létra – aminek a helye a pajta falánál lett volna -, és amellett húzta a lób?rt Kálmánka. Ahogy föléje hajolt az apja, épp kifelé fújta a rumtól erjed? leveg?t, közben édesdeden mosolyodott el, szája csücskén fényes csepp jelent meg a szép álom igazolására.
– No, a teremtésit neki, ezt megfogom! – Akkor otthagyta, sejtette már a létra szerepét, de nem tudta, hová mászhat rajta a fia.
Csak estefelé és kicsit bicegve került el? a gyerek, de nem panaszkodott, egy hang nem sok, annyit se.
Másnap, ahogy a finom ebéd nyomát eltörölte Kálmus az orra alól, felállt, hogy titokzatos útjára induljon. Ekkor nem várta meg Viktor, hogy majd alkonyatkor kerüljön el?, kialudva a gazdag ebédet meg a rumg?zt, hanem azon nyomban utána eredt, óvatosan, macskát megszégyenít? léptekkel.
Kálmus egyenesen a létráért ment, azt a szénapadláshoz cipelte, szépen nekitámasztotta, aztán t?le szokatlan fürgeséggel mászott fel rajta. Onnét a magasból lenézett, megvakarta a kobakját, majd nagy nyögések kíséretében kezdte felhúzni maga után az árulkodni képes lajtorját.
– Híjnye, ez meg épp ott készül valamire! – Már nem annyira csudálkozott Viktor, a fejében tisztuló derengéssel várt csendben. Sokáig nem történt semmi, míg éktelen horkolás nem hangzott fentr?l. A szemközti fára is felmászott, de onnét semmit nem lehetett látni. Leült a fa alá.
Egy jó óra is eltelhetett, nagyon fárasztotta a várakozás, de nem tágított. Egyszercsak zizegett a szalma, és megjelent fent a létra vége, csúszott lefelé, míg talajt nem fogott. Kálmán hasmánt óvatoskodva lekászálódott rajta, majd gondosan lefektette helyére a falhoz, és elindult a ház felé.
Viktor felmászott a padlásra, ugyanazon az úton, mint a fia, és kotorászni kezdett a szénában. Amikor koppant valami, akkor lehuppant a kerekebbik felére. A gyanú beigazolódva kuncogott a félhomályban.
– Ehhez bezzeg nagy esze volt! – motyogta még mindig hitetlenkedve, és ült ott egy darabig, aztán amikor kigondolta mi a teend?, visszakotorta a szénát a domborodó rejtett kincsre és lemászott. Amíg a lajtorját a helyére cipelte megbotlott ? is a bakháton és majdnem elvágódott, azt is kiokoskodta, miért feküdhetett az tegnap keresztben az úton a Kálmussal olyan nagy megértésben. Aha! Akkor részegen Kálmán eleshetett, és ott, rögtön el is aludt, a terhét elejtve. Ma aztán fönn akarta kialudni magát, de azt semmiképp nem szerette volna, hogy valaki utána másszon, vagy elvigye onnét a létrát. Hitetlenkedve csóválta a fejét még akkor is, amíg beballagott. Másnap aztán, ebéd el?tt félrevonta a menyét.
– Ha megettük a levest, én kimegyek, mintha szólított volna valaki, te meg gyere utánam.
– Minek? – nézett az nagyot.
– Kimegyünk a pajtához, én felmászok a padlásra, te meg visszateszed a létrát a fal aljába.
– Akkor nem tud lemászni, ki elül akar ott elbújni? – ámult Margit, de aztán esett csak le az álla, amikor az apósa így folytatta:
– Ne sokat kérdezz, majd megérted, de megvan az elt?nt rum. Meg aztán nem is olyan h…e ez a Kálmus gyerek, mint hiszed!
Amikor a létrát visszatette Margit a helyére, még fentr?l leszólt Vasanits:
– Mondd meg bent, hogy nem vagyok éhes, a f?zeléket eltehetitek vacsorára.
Hamarosan zörgött a létra, mászott fel a rumra szomjas fiú, és eszébe se jutott a homályban körülnézni. Szuszogva nyúlt fel a gerenda mögé szúrt szalmaszálért, és amikor a hordó akonája helyére akarta dugni, hogy szívjon egy jóles? nagyot a finom ned?b?l, a lába földbe – azaz szénába – gyökerezett. Er?s marok ragadta meg a lopó kezét.
– Csak azt áruld el fiam, hogyan hoztad fel ide?
Kés?bb a fia furfangjával okvetlenül el akart dicsekedni, hát elmesélte a borbélynak az egész históriát, de kicsit szégyenkezve tette hozzá:
– Mostmár ne haragudjon szomszéd, de én magát gyanúsítottam…
*
Az akadozó vasúti közlekedést gebékkel húzott kocsik, meg a régen bevált, két lábbal megtett gyaloglások helyettesítették. Egy nap Blázsovicsék hírt kaptak Nógrádból. Mariska édesanyja éhezik. Azonnal haza akart menni a lánya. Akkor elindult egy szekér, amivel nagylelk?en egy egész zsák kenyérlisztet küldött Blázsovocs papa a „nászasszonyának”, de azt semmiképp nem engedhette, hogy Mariska otthagyja ?ket. Az unoka sorsáról nem is beszélve, hisz Magduska egyedül az övék…
*
Az es?víztartály mellett homokozót csináltak a két kicsinek. Ott szaladgáltak, építettek homokvárat, és hosszan beszélgettek egymással, olyan nyelven, ami mások fülében halandzsának hangzott, de ?k láthatóan jól értették egymást.
– Ápátta – mondogatta a kis Magduska, és az bizony Árpádkát jelentett. Hogy mikor jött rá a kisfiú igazi nevére, az rejtély, de érthet?, hogy könnyebb volt neki ezt kiejteni, mint azt, hogy Öcsi.
Néha lecsüccsellt, és éktelenül hamisan énekelni kezdett:
„Bóti jette janna jotta…” – ki ne értené? – Volt egyszer egy hadnagyocska…
Amit az anyukája szájából olyan nagy átéléssel – egyre szomorúbban, végül reményvesztetten -, olyan sokszor hallott énekelni.
A Vöröskereszthez megírták a sokadik levelet, és végre jött egy válasz, aminek körülbelül ez volt a tartalma:
„Sajnálattal közöljük, hogy fiuk hollétér?l nem sikerült adatot beszerezni,
az elt?ntek listáján tartjuk nyilván. Amennyiben kutatásunk sikerrel jár,
az új információt azonnal közöljük. Addig is fogadják együttérzésünket.”
Nem és nem! Ezt nem lehetett elfogadni. Amíg ki nem mondják, addig nem hihetik el…, nem, nem hallhatott meg! Ha mondogatták is ezt, már egyre fogyott a hitük…
– Gyilkos háború!! Mindenkit megöl, nem csak a harcoló katonákat… – sírta el magát a fiatal szomszédasszony is.
Mariska vállán nyugodott a pékség minden gondja és a ház körüli munkák nagy része.
Margit is rengeteget dolgozott, mert két helyen is helyt kellett állnia, de éppen azért akarta Lózer munkáját is megtartani Blázsovics, hogy tehermentesíthesse a lányát. A kamrát úgy rendezték be az ?rsr?l áthordott konyhabútorral, hogy ott lakhasson a legény. A berendezéshez tartozó ágy régen a parancsnokné kis cselédjének fekhelye lehetett.
Lassan kezdett állandósulni minden. A felszín sima volt, mint az állóvíz, de lenn a mélyben szunnyadó indulatok lapultak.
A mindennapos két-két szódásüveggel a kezeiben ballagott az öreg végig a rézsútos járdán. Nem értette Ágneske, miért néznek össze aggódva a szülei. Csend volt, az udvar és gang üres. Gyuri bácsi furcsának találta, hogy csukva van Lózer kamrájának ajtaja, hisz azt nappal nyitva szokták hagyni, hogy rajta friss leveg? járhasson ki-be, és a makacs kamraszag egyszer végre elpárologjon. Letett két üveget az ajtó mellé és benyitott.
A zsanér nyikordult, majd robbanásszer? hang mellett egy hatalmas káromkodás harsant. A másik kezében maradt, két szódásüveget bevágta a kamra téglával kirakott talajára, az egyik felrobbant. Mariska ziláltan futott ki mellette, az öreg pedig a sapkáját is földhöz vágva ordította:
– A büdös ribanc! A hálátlan büdös k…! Hát ezér fogadtunk be?…Hát, persze! Cseléd a cseléddee! – utána üvöltött. – De most fogod a motyódat, le is út, föl is út!
Két irányból futott a két asszony, Magda néni a sparhelt, Margit a kapu fel?l.
A másik lakás el?tt kint ült a szomszédcsalád, Ágneske riadtan látta, ahogy anyja csendesen kulcsolja össze a kezeit:
– Ezt el?re meg lehetett volna jósolni. Csak meg ne ölje ?ket!
A szóváltás életre-halálra komolynak hangzott a két férfi között, de Aranka bénultan ült a gangon, nem küldte be a kislányt sem.
– Feleségül fogom venni, szeretem – emelte fel hangját Lózer.
– Ahhó minékünk is lesz szavunk. De takaroggy innend, színedet se lássam!
Gyuri bácsi elé állt a fiatalember, fölé magasodott, mint a szikla.
– Én innét nem megyek egyedül. �?ket is viszem.
– Kicsodákat tee!? A szeret?det, azt viheted. De csupaszon, ahugyan gyütt. Meg osztán egyed?!
Felkapott egy gereblyét, amit az ajtó mellé támasztott valaki.
– Ezzee ütlek agyon, ha ki nem takarodsz. F? is jelenthetlek, vóna mér!
– Jól van, elmegyek. Csak egy szót beszélhessek még Mariskával. – Nézett vele farkasszemet Lózer, kicsavarta az öreg kezéb?l a gereblyét és elhajította jó messzire.
– Azzaa majd, ha én is úgy gondulom – er?sködött még Gyuri bácsi. – Azzaa nekem is van még szavam! – tette hozzá már halkabban, inkább sziszegve a düht?l.
– Ha bántani merészeli, én magát megölöm!
– Ne fédd, nem bántom. Nem mocskulom be a kezemet vélle! – Farkasszemet nézett a legénnyel, aztán mint akinek hirtelen feldereng valami, otthagyta, befordult a lakásba.
Lózer kis id? múlva beszólt a borbélyüzletbe:
– Isten velük, mondják meg Mariskának, hogy hamarosan visszajövök érte.
Még nem volt világos, hogy mi következhet. Mariska csomagolt lázasan, aztán Magduskát kezdte öltöztetni.
– Mire kész?sz te? Azt mán nem! Innet a gyereket ki nem viszed. Azt te nem neveeheted! Még mit nem! Azzaa mi számolunk be a gyerekünknek. Meg azzaa is, hogy tuttuk mink el?re, hogy a cseléd nem feleségnek való.
– Gyurit hagyja ki ebb?l a papa! A kislányom…- bátortalan, kétségbeesett kiáltása pofontól némult el.
– Papa? Neked többet nem vagyok senkid, de neked sincs senkid, se gyereked se más, többet soha! Ez a legény is elszelelt!
Mariska kiszaladt a kapuig. Ott megtorpant. Lózer már sehol sem volt, és ? szégyellt volna futni utána, olyan sok megaláztatás érte mostanában…
Visszaballagott, és leroskadt a gangon a kisszékre. Bentr?l kihallatszott a család vitája.
– Nem k?dheted ee így aptya! Mi lesz velünk? Mink egyed? nem tuggyuk csinyáni… Megbotlott, eecsavarták a fejit, de az eement, ez meg itt marad. Gondúd meg, ha eezavarod, eeveszik tülünk a pékséget… tán még Magduskámat is!
Mariska csendesen sírni kezdett.
„Pékség, pékség! Gyurikám, hát ennek sohase lesz vége?”
Kijött hozzá a sógorn?je, és együttérzés helyett megszállta valami kegyetlen káröröm.
– Most edd meg, amit f?zté! Köllött neked a bátyám helett ez?!
– Margit! Három éve nincs hír róla! Ha élne, már itthon lenne! Gyuri meghalt! –
Ahogy kimondta, végigborzongott egész testében. ? mondta ki…? Ki tudta mondani.
– Meg-e? Aztán mostmá szabad is a vásár? – Margit szeme kegyetlen hidegséget lövellt. – Hálátlan vagy, tudod-e? Még az anyádat is mink etettyük!
A „testvérke” elt?nt, már a kemény asszonyi sors áldozata nézett szembe vádlón, gy?lölködve egy másik asszonnyal, aki képesnek látszott átlépni az árnyékán, és új életet kezdeni a romokon.
Egy-két nap telt el, rettenetes veszekedésekkel. Zsarolták az anyát, és hitték, hogy elvehetik t?le a gyermekét, mert ?k az elvesztett fiúk helyét akarták vele betölteni.
– Mit képzeeté? Lózert soha többet nem látod. Ha rendesen dógozol, jól viseled magad, itt maradhatsz, de eztán az lesz, amit mink akarunk…
Nemsokára beállított ? is a mindig megért? szomszéd házaspárhoz:
– Én elmegyek. Nem viszek el semmit, csak váltóruhát. Magduskámnak mondják meg, hogy nagyon szeretem és visszajövök érte, de el?bb legyen biztos otthon, amiben élhetünk. Ezek addig szerethetik, tudom, mindent megtesznek érte. De én már nem bírom tovább a mindennapos mocskolódásukat meg ezt a cselédéletet.
Kis b?röndjével, gyalog indult a fürgedi állomásra, hogy elkapjon egy vonatot, ami hazaviszi ismét oda, ahonnét egy szebb jöv? reményével jött el, újra és újra.
Ha a boldogság ilyen makacsul fut el?le, lesz-e még ereje tovább kergetni?
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: Pápay Aranka
