Sánta Zsolt : Vérz? szívek dala…

Nyomtatás

Sodródó kövek közt

álmokat kaparok

üszkös, eltorzult,

fénytelen markomba,

s a szárbaszökken?,

csinos bolondgomba

úgy kívánkozik

felsajduló gyomromba,

mint szeder

a csöppnyi gyermekkézben,

hamuvá porladt már

minden reményem,

s szell?k bolondos

tánca sem ringat,

virágtalan öled már

rég nem cirógat,

kimúlva fekszel

sírgödröd mélyén,

te, ki hajnalok

karjaival öleltél,

s bennem

dobszó-halál harsan

poshadó létek örvényén,

s rohanva, mint

g?zmozdony, ha

szakadék hívja,

ugrok a híd mellé

nevedet ordítva:

lent, hol örök titok

s csend honol,

hol varjak izgága

cs?re sem fájdít,

halk puffanással

csak elnyújtózom,

s a Nap, mely

agyvel?t szárít

körülöttem fel,

édesen még

utoljára megsimogat,

s darázs, döglégy

tánca sem számít testemen:

halálomban virág

nyílik, mely árva,

mint tánctalan öled,

de szirma félénken

érted rebeg

örök, kiapadhatatlan

kút-ajakkal:

innám én folyó

tested levét,

mint társadét,

kin egekbe n?ttem,

s méhek poroznak

most fényl?n, serényen,

de elmúlni is csak

zokogva úgy fogok,

mint társtalan kedvesed,

ki hiába könnyezett,

s barbár virágágy

is oly hiába takarta,

humusszá lett, s

benne a vágy is,

majd porladó testem

e földre roskad,

s holt könnyek

öntöznek támadva

oly üveges fagyban,

akár a búm,

bennragadva,

kifordulatlan…

Lám, a csöndes szeret?k

mind így múlnak el,

fejfájuk csak a vád,

s az öreg k?ris árnya,

hamuvá így leszünk,

be nem kapálva,

s táncunk a hirtelen

támadt szél felh?járása…