Sánta Zsolt Szerző
Vezetéknév
Sánta
Keresztnév
Zsolt
11 év 4 komment

Ó, ti fecskék,

könny? légtornászai az égnek,

alacsony már repüléstek

a nyárvég lassan bukó napjain:

íz táncotok, valami

bársonyittas, könny? fuvallat,

s már érzitek, hogy

szép napjaitok

alkonyba futnak,

ha sátrat nem bontva

tovább csacsogtok

lengén, fesztelen,

az éj konok

s lassan harmatot sem ad,

a virágok szép köntöse

meg elhull némán

valami fázós szürkületben:

okos testetek drótokat

nem ural fényl?n,

ha megkopik a táj színe,

napja, s ránk köszön

az elmúlni vágyó,

fájó ?szi szél…

Elt?nik a ragyogás,

éjbe hull a mámor,

s füst, hideg íz

marad meg szánkban,

valami kopott fénytelenség,

míg a fagyott leveg?

a csontunkig hatol…

 

2009. aug. 17.

11 év 6 komment

Mintha fényt
kérne ajkad
gyönyör? csendben:
megbabonázol,
örök tavaszba
temetsz,

 

 

Mintha fényt

kérne ajkad

gyönyör? csendben:

megbabonázol,

örök tavaszba

temetsz,

s szemed

azúrkék fényét

iszom, mint

ki örökkön szomjas,

lágy lepel tested

testemen:

könny? éteri

balzsam,

vihánc kedv,

szeszély és fény,

valami merül?

dallam szívemen,

a besz?r?d? fény

virágot simogat,

mint ráncos

tenyerem:

ragadd el lelkem

hullámokon át,

s ne add vissza,

ha kérem,

csak ha örök

fényben

fullad el hajónk

zajtalan,

csendesen…

 

2009. jún. 30.

11 év Nincs Komment

Kinn még fény lobog

Apolló inge mögött,

valami szívó, forrongó,

szeszély fény,

s az ég tiszta,

de mintha a távolban

ködös lenne,

miként a

sápadt erkölcs,

mely fénylik,

de oly vak, mint

tisztben az akarat:

félek, koporsó száll

alá mélyen kivájt földbe,

s a semmibe forr

szándék, kedv, id?

s lélek, a borozás

f?tt illatát rég feledve…

Otthontalan fény

gyötör, mint ki hamis,

pedig csak láztalan

ölelés késztet mindig

friss csókra;

a magány szele

forrva bugyog

r?tlépt? talpaim alatt…

 

2009. aug. 16.

…………………………………….

Legyen más a borozás…

11 év Nincs Komment

, ti kévék,
holt id?knek
volt tartásai,
marokban er?tök,
s a legy?rhetetlen
ember-kedv bennetek
id?z így, ha emlékeitek
lapjait nézem,

 

 

Ó, ti kévék,

holt id?knek

volt tartásai,

marokban er?tök,

s a legy?rhetetlen

ember-kedv bennetek

id?z így, ha emlékeitek

lapjait nézem,

únt s tiszta szemmel:

tartástok a múlt,

s mint szívetek,

köddé lett,

akárcsak az összefogó,

pajkos er?, s a

tiszta lelkek

közös lobogása,

ízetek még

számban id?z,

s hamuszín?

akarat-fény lobog

valahol bennetek,

nekem, s kereszt-rakástok

mint múló fáklya

lobog oly távol, messze,

mintha csillag lenne

az azúr-ködös

id? hátán,

s tudom, jégverés

sem tántorított

szivet, ha

takarni kellett,

s most oly

ingoványos volt

érlel? talajotok,

valami sötét-fénybe

bukó iszapfergeteg,

mely zavarosan

nyújtóz, s

magábazárja lassan,

torz-érlel?n

tartástalan korunk

minden szennyét…

Most sivatag

ásít ostobán a széllel,

s karavánok kutatnak

valami tiszta víz

után, mely egyszeri

kincs a léleknek

kortól, ideáktól

függetlenül,

s keressük a fényt,

mi vak, szegény

éjjelilepkék

üvegkalitkánkban,

s oly medd?

minden röptünk:

a hitek globálisan,

nemzettelen élnek

szerteszéjjel, arctalan,

Krisna-völgy is távol

a hindu létt?l

üzen s tart valamit,

mi t?lünk idegen,

s fénye mégis

a lélekbe ragyog…

Oly szép volt minden,

vak ragaszkodás

ma a lét, a múló,

kih?l? értékveszt?ben

egy er?s szalmaszál

iránt, mely apad,

gyöngül, s lehull

a ködbe fénytelen,

mint kósza, buta

lepkelétünk

oly becsülettelen…

Szív ha ágra hullik,

fényért kiált,

s inogjon mind

a sok csillag:

tán emberként bukik,

ha szólva hív a perc,

istenek komor

hátától elfedve,

tán fényl? magokat

vetve a rút kárhozat

gyenge földjén:

múlni így is szégyen,

de valahol látatlan

hajnal kél lassan,

gyöngén kelve,

s ott parázslik

majd sírunk,

hitünkkel temetve…

 

2009. aug. 14.

————————————————————————-

Kedves Zsolt! Hat darab helyesírási hibádon túl, a versedben több

 sztereotípiát véltem felfedezni, hogy nem szívesen tennélek ragadozók elé… s?t,  itt-ott ismer?s hangok is átsz?r?dnek

 

11 év 8 komment

 

 

 

Ha haiku szól,

szétfoszlott lélek csöndje

lám érz?n rebeg…

 

Arctalan cigány

az éj, dús hajnalt lopó:

légyként szemtelen…

 

 

 

Alattam csönd van,

felettem tengernyi éj:

aludnom kéne…

 

Tétova villám

ezerfelé szertefut:

arcomon könnyek…

 

 

 

 

 

Ajkadon lekvár

a szó, pont így szeretem,

s lágyan ízlelem…

 

Elgurult orsó

az értékes tartás-múlt:

népünk gyöngyei…

 

Hiszem az Istent,

hogy ? hisz-e bennem, csak

kis remény nekem…

 

Ajtóstul ront ránk

az eszel?s, morc vihar:

beljebb költözünk…

 

Halott fogamat

épp ma húzták, temették:

gyásztalan ment el…

 

Vérzik az ablak,

mint egy gonosz, torz álom:

sebem még sajog…

 

Kint por a bánat,

mit felver sok víg gyerek:

csak szívemre hull…?!

 

Újabb gond rajtam:

elemezni kell, s közben

sajgó láz gyötör…

 

Hamuhodni hát –

por lehetnék, elhullva:

de hív az élet…

 

Vidám ajkamon

mosoly csendül, gyermeki:

szeretek élni…

 

 

 

12 év 6 komment

Sodródó kövek közt
álmokat kaparok
üszkös, eltorzult,
fénytelen markomba,
s a szárbaszökken?,
csinos bolondgomba
úgy kívánkozik
felsajduló gyomromba,

 

 

Sodródó kövek közt

álmokat kaparok

üszkös, eltorzult,

fénytelen markomba,

s a szárbaszökken?,

csinos bolondgomba

úgy kívánkozik

felsajduló gyomromba,

mint szeder

a csöppnyi gyermekkézben,

hamuvá porladt már

minden reményem,

s szell?k bolondos

tánca sem ringat,

virágtalan öled már

rég nem cirógat,

kimúlva fekszel

sírgödröd mélyén,

te, ki hajnalok

karjaival öleltél,

s bennem

dobszó-halál harsan

poshadó létek örvényén,

s rohanva, mint

g?zmozdony, ha

szakadék hívja,

ugrok a híd mellé

nevedet ordítva:

lent, hol örök titok

s csend honol,

hol varjak izgága

cs?re sem fájdít,

halk puffanással

csak elnyújtózom,

s a Nap, mely

agyvel?t szárít

körülöttem fel,

édesen még

utoljára megsimogat,

s darázs, döglégy

tánca sem számít testemen:

halálomban virág

nyílik, mely árva,

mint tánctalan öled,

de szirma félénken

érted rebeg

örök, kiapadhatatlan

kút-ajakkal:

innám én folyó

tested levét,

mint társadét,

kin egekbe n?ttem,

s méhek poroznak

most fényl?n, serényen,

de elmúlni is csak

zokogva úgy fogok,

mint társtalan kedvesed,

ki hiába könnyezett,

s barbár virágágy

is oly hiába takarta,

humusszá lett, s

benne a vágy is,

majd porladó testem

e földre roskad,

s holt könnyek

öntöznek támadva

oly üveges fagyban,

akár a búm,

bennragadva,

kifordulatlan…

Lám, a csöndes szeret?k

mind így múlnak el,

fejfájuk csak a vád,

s az öreg k?ris árnya,

hamuvá így leszünk,

be nem kapálva,

s táncunk a hirtelen

támadt szél felh?járása…

 

Sánta Zsolt Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.