2005. januárjában nem csak a 700 kifejezés került fel a hallatlan.hu-ra. Bartosék még ugyanebben a hónapban háromszázezer forintból létrehozták a Hallatlan Közhasznú Alapítványt, amelyet a bíróság még áprilisban bejegyzett. Több célt is megfogalmaztak: a magyar jelnyelv korszer? és hatékony oktatásmódjának kialakítását halló emberek számára; a hallatlan.hu internetes oldal fejlesztését, ahol az eddigi gyakorlattól eltér?en nem állóképek mutatják a jelnyelvi jeleket, hanem folyamatosan ismétl?d? videóképek jelenítik meg azokat. Tervbe vették, hogy az oldalon fórumot indítanak, amely lehet?séget kínál a siketek és a hallók közötti akadálymentes kommunikációra.” (Részletek. Szerz?: Lénárt Emese.)
58.
Még egy „apróság” az idézett cikkb?l:
„Bertus Tímea jeltolmács véleménye szerint a siketek tolmácsolása nem szociális, hanem nyelvi kisebbségi kérdés.
– Jelenleg is van olyan esetünk a pszichiátrián, hogy az illet?t kilenc hónapja a rokonai egy szál nadrágban és papucsban vitték be, és amíg bent volt, a család felvette az illet? rokkantsági nyugdíját és a fogyatékossági támogatását. A pszichiátrián senkinek nem jutott eszébe, hogy a kezelése sokkal hatékonyabb lenne, ha jelnyelven kommunikálna vele valaki, jeltolmács segítségével. A meg nem értettség indulatokat váltott ki bel?le, hisztérikus rohamai voltak, ezért inkább nyugtatózták. Egy másik esetben a rend?rség nyolc hónapra lecsukott egy siket férfit az el?zetesbe, és a rend?rségi meghallgatását tolmács nélkül folytatták le. Aztán további büntetéseket szabtak ki rá, azzal, hogy nem ismeri a börtönszabályokat.”
59.
A Tanácsházán három hölgy faggatott. Tulajdonképpen mit akar? Helyi csoportot? Mi célból? Milyen érdekvédelemr?l van szó? Hány süket tag lenne? Csak? Ennyiért nem érdemes. Hogy? Siket? Nem hallottam, általában süketet mondanak. További szervezés? Ugyan… Mit szándékoznak tenni? A Szövetségnek központja, Budapesten? F?titkár? És ? hall? Neve, telefonszáma? Miért nem ezzel kezdte?!
Furcsa, bilincs nélküli rabság. Hatvanas évek legvége.
A egyik hölgy tárcsáz.
Pár szó innen oda, onnan ide – ki tudja mir?l? A hölgy mosolyogva fordult hozzám.
– Tudom, mir?l van szó!
Megkaptuk a Tanácsház nagytermét. Ingyen, plusz áfa.
Mentek a meghívók.
– Szalkon és környékén megvan a lehet?ség arra, hogy megfelel? szervez?munkával rövid id? alatt számottev? helyi csoport alakuljon. Ahhoz, hogy ez valóra váljon, a szalki részleg meger?södjön, a központunk minden lehet? támogatást megad. Csak forduljanak hozzánk – ígérte az akkori f?titkár.
? fordult hozzánk, a Megyei Szociális Osztályból orvul elvitte a megyében él? hallássérültek névsorát. Majd utasított arra, hogy szervezzek, növeljem a taglétszámot.
Címek, nevek nélkül.
Betet?zte hibáim egy „kapitalista kapcsolat”, vagyis az NSZK-ból kapott távirat: „Örömmel olvastam Lapunkban a szalki – szül?városom – szervez?gy?lésr?l… Szalk nem hallatott eddig magáról. Örömmel üdvözlöm hát… Szalk siketjeit. Kérem ?ket, tartsanak össze er?s akarattal és vívjanak sikereket. Sorstársi üdvözlettel: Bíró Mária.”
Kés?bb lett, igaz a társ rokkant szövetségekkel, közös helyiség.
Cházárnak, a „Siketek atyjának” hajdani mell?zése megismétl?dött, az avatásra engem, a kezdeményez?t, meg sem hívtak a rokkantügy akkori urai.
De a csoport él és m?ködik!
60.
Tél a közeli kisvárosban. Havas fák. Befagyott patak hídján át, ráér?sen ballagunk a vasútállomásra. Útközben megbeszéljük a mai tagszervezés tapasztalatait, a sorstársak, családtagok reagálását – szokásunk szerint – jelbeszéddel.
Id?s bácsi jön mögöttünk.
Utolér bennünket, kalapot emel.
– Ne haragudjon – fordul hozzám -, mi ez a hadonászás?
Az id?s bácsi arcán ?szinte érdekl?dés. Magyarázatba kezdek: kézjelekké, láthatóvá tett szavakkal, fogalmakkal társalkodunk. Ismerhet néhány jelet. Mondom-mutatom: pénz, gyere ide, én, ?. A barátom nem hall, számról leolvasná ugyan amit mondok, de így szoktuk meg. Gyorsabb, pontosan érthet?. Nekünk, jelnyelvet használóknak, jeleink vannak a szavakra. Minden szóra más, ez t?nik hadonászásnak.
A felismerést?l ragyog a bácsi arca.
– Értem már! A szomszéd lánya siketnéma, szegény. Udvarlója volt a nyáron, az is csak mutogatott. Délutánokon át elnéztem ?ket, de semmit nem értettem. Annyit töprengtem rajtuk, mindig rám esteledett. Arra tudtam csak gondolni, Istenem, ezek még az anyanyelvüket is elfelejtik!
Van még egy kedves emlékem Miklóssal kapcsolatosan.
A Tisza-parton, hatalmas platánfák árnyékában tollaslabdázunk. Közelünkben kislányok játszanak. Hang nélkül, jelbeszéddel noszogatom a behemót Miklóst, hogy legyen frissebb! Fusson! Ugorjon!
Akaratlanul tanúja leszek, hogy a kislányok összebújnak, felénk pislantgatnak. Érzem, valamiben sántikálnak.
Ki tör?dik velük! Repülök, a tollaslabda ívét követve. Futok, mint a világbajnok, és sikerül visszaütnöm a labdát. Ezt a magas ívelést úgy nyesem vissza, hogy a Fekete Párducnak becézett kapusunk se védett különben! Miklós melléütött. Mehet a labdáért! Be, a bokorba!
Az egyik kislány összeszedve bátorságát, határozottan hozzám fordul.
– Nincs a bácsinak nyelve?
Nem veszem magamra…
Miklós már jön el?.
– Mutasd a nyelved! – jelelem neki.
– Van annak! Nézzétek csak!
Miklós nem tudja miért, de teljes odaadással nyújtogatja a nyelvét.
A kislányok megütközve nézik. Tanácstalanok. Beszélek, Miklósnak mutogatok. Miklós csak mutogat… Értetlenségüknek hangot adtak:
– Hát akkor miért nem beszél…?!
61.
Állatbarát asszony beszélt el?ször nekem a „hangok mögötti” világról.
A kutya azt figyeli, hogyan hívják, hogyan beszélnek hozzá. Nem érti, mit mondanak neki, de a hanghordozás, a hangszín, ahogyan mondják, attól pontosan érzékeli a hozzávaló viszonyulást. A hangsúlyban van az ember félelme, tartózkodása, szeretete. A test illata is sokat elárul. Amikor a kutya örömmel rágja-nyalogatja a gazda kezét, azt fejezi ki a maga módján: úgy szeretlek, majd’ megeszlek! Okos állat, de semmi megfontoltság, semmi fék, mindent az érzelem mögé helyez. Minden bot kétvég?… A szeretet könnyen csaphat át agresszivitásba. Ki lehet, és ki kell ismerni – magyarázta ismer?söm – a háziállat engedetlenségét vagy támadó szándékát. Hogy mennyire játékos, kedves, vagy éppen agresszív. Különböz? a természetük, akárcsak az embereknek – mondta.
Mivel valós élményeim nem tudatosultak, akkor gondoltam el, hogy hangunk kifejez valami mást is, mint amit szavakban megfogalmazunk. Elárulja pillanatnyi hangulatunkat, érzelmi állapotunkat, akárcsak az arcmimika, az akaratlan mozdulatok, gesztusok. Kés?bb megfigyeltem, hogy azok az emberek, akiknek valamilyen háziállatuk van, s szeretik azt, barátságos természet?ek, jobban kiismerik magukat a szavak nélküli kommunikáció játékszabályaiban. Megtanulják arckifejezésb?l, mozgások parányi változataiból felismerni a ki nem mondott érzelmeket.
62.
Miután többször beszélgettem ezzel az asszonnyal, megismertem életét.
– Olvastam a versét. Nagyszer?. Gratulálok! A vers alapján azt hittem, id?sebb, tapasztalt ember. De ilyen fiatalon!
– Köszönöm, tudom.
– Igen? Nem beképzelt maga?
– Cseppet sem! Tudja asszonyom, a m?vészet önbizalom kérdése.
Juszti néni Krónban született, három évvel bátyja után.
Sorsát saját szempontjából, elbeszélése alapján írom. Hatévesen skarlátba esett. Magas láz, eszméletlenség. Az orvos, hogy a magas lázat csillapítsa, jéghideg kútvízbe mártja. Ett?l olyan nagyfokú gyulladásos, gennyedési folyamatok indultak el szervezetében, hogy az orvosok lemondtak róla. Tették, amit jónak láttak, a hiábavalóság hitében. Injekciózták, felvágták a tályogokat a fülén, nyakán, karján. A sebeket be sem varrták – minek? Vagy nem is lehetett?
A kislánynak, amikor csodával határos módon magához tért, furcsa volt, hogy a kórteremben nem szólnak hozzá, hogy talán egymáshoz sem beszélnek a betegek. Magában elkönyvelte: súlyos beteg vagyok, ezt tudják. Azért nem beszélnek, hogy ne zavarjanak. Hogy nyugodtan gyógyuljak.
Egyik látogatáskor tudta meg – furcsa volt édesapja szájmozgásáról leolvasni a szavakat -, hogy siket.
Bátyja elt?nt a második világégésben, idegen földben, ismeretlen helyen nyugszik.
Fiatalasszonyként Pestre került, a Beloianniszban dolgozott, albérletben élt. Megismerkedett kés?bbi férjével. Miután megszületett a kisfia, menekülve a részeges f?bérl? el?l, no, meg az önálló élet reményében, kérte férjét, hogy igényeljen lakást a munkahely segítségével. Siket férje megbecsült munkás, több „Kiváló Dolgozó” kitüntetés tulajdonosa – büszkén megjegyzi: Rákosi is kezet fogott vele -, hamarosan önálló lakáshoz jutottak. Megszületett a kislánya.
Élték az egyszer? emberek mindennapi küzdelmeit.
Férje rossz útra tért, más szoknyák után futkosott.
Évekig t?rt, halogatta a válást, gy?jtötte a pénzt.
Szalkra költöztek, hogy közel legyenek a mamához.
A mama meghalt. Fia (halló) családot alapított. A férj meghalt. Eladták a szalki házat, és lányával (siket) a régi szül?i házba költöztek.
E sorok írása idején elmúlt 81. éves.
63.
Az ember már olyan, hogy a benne felvet?d? kérdésekre igyekszik választ találni. Csordást érdekelték sorstársai. Egy id?ben az, vajon ki hogyan vált hallássérültté? Jankó mesélte a neki „legtetszet?sebbet”.
– Hozz a boltból két kiló kenyeret! – kért anyám. Ezek az utolsó, meghallott szavak. Utána? Nem tudok semmir?l. Útközben veszíthettem el eszméletem. Kórházban tértem magamhoz. A fehérséget, az értetlenség miatt nyomasztó érzést – miért vagyok itt? Mi történt velem? No, ezt nehezen feledem. Gondolj bele: lassan tisztul fel tudatom. Gerinccsapolás, injekciók. Furcsán megváltozott minden… Orvosok, ápolók, betegtársak, szüleim, bárki jött – mozgatta a száját. Beszéltek, de egy mukkot se hallottam. Szemekben részvét, sajnálat, közöny. Kórterem-ajtó libbent, léptek egymásutánja – semmi zaj, semmi hang… Élet-halál között, teljes csend. Agyhártyagyulladás. Sokak belehaltak.
A tehetetlenség érzete volt a legrosszabb, s nekem, aki azel?tt jóformán odafigyelés nélkül, hallás útján tájékozódtam, most – ÉS EZENTÚL MINDÖRÖKKÉ – a mozgásokból, fények-árnyak játékából kell következtetnem dolgokra, esetekre. Rettent? er?vel tudatosult bennem: siket vagyok!
Nem akartam élni.
De azután mégis… Egy teljesen másféle küzdelem vette kezdetét. Minden akaratom, gy?löletem a csend elleni harc foganta. Hangokat, neszeket szerettem volna hallani, zenét, es?kopogást… Gondolataim a múltba vittek: HONNAN JÖTTÉL? Véremben, sejtjeimben feléreztem az ?scsend harmóniáját. El?deim. Öleléseiket, amikhez nem volt semmi közöm…
Megtanultam szájról olvasni. Intézetbe kerültem, hozzám hasonlók közé. Társaimtól tanultam el a jelelést.
A halálra egykedv?en gondolok. Mert az már nem teljes! Életem egy részét, a hallást elvette t?lem a sors.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: dudás sándor
