Hiába rázta, makacsul hallgatott. Semmi jelét sem adta, hogy ezen változtatni szándékozna. Naná, hogy ilyenkor elönti az embert az ideg, bármennyire is hozzátartozóról van szó.
Már sajnálta, hogy egyáltalán belekezdett. Talán nem kellett volna szerelmes, vágyakozó szavakkal színt vallani. Most itt az eredménye!
Bizakodott azonban, hiszen nem feltétlenül kellett ennek kiváltó okként szerepelnie. Talán csak valami zárlat okozta a kitörést nála. Egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben önmagában leledzene a hiba.
Ó, pedig milyen finoman ért hozzá, már-már azt gondolta, viszonzásra találnak érzései… Azonban nem!
Amikor belépett a szobába, még érintetlen volt. Ugyanakkor kicsi, és kívánatos. Eszébe jutott az els? találkozásuk, óh, régen volt… Elmondható mindkett?jükr?l, hogy nem mai kiadás. Igen, a kiadás – nem sok kiadást jelent így a dolog, hála Isten. Nem az utcán felszedett, ó nem, ezt nem mondhatná. Így az „olcsóság” jelz? sem kifejez? az esetében. Vannak vele kiadások, vitathatatlan, ám nem olyan volumen?ek, amit ne vállalhatna fel az ember. Egyébként is megéri, csupán az örömért is megéri. Mert tagadhatatlanul öröm, örömszerzés volt ez. Néha szükség van az ilyesmire. Általában nem beszél róla az ember, de így van, minden esetben.
A szobája ajtaján egyszerre haladtak át, el?re engedte volna, az illemszabályok is ezt kívánták, azonban most, a szoba belseje felé közeledve mindez mellékesnek látszott. Hajtotta a vágy, hogy halk szavakat suttogva nemsokára csak ketten… Valaha egy kommunikációs irodában találkoztak. Ott ismerte meg, ott tetszett meg neki. Aztán magával vitte ebédre. Az estét már együtt töltötték. Csodálatos volt! Igaz, reggelre teljesen kimerülten feküdt csak, mellette, az asztalon. Mindez azonban a múlté. Van azonban, ami változatlan kapcsolatukban: ma is ott tartja éjjelente, jobb, ha egy telefon elérhet? közelségben van.
Legutóbbi módosítás: 2009.04.27. @ 08:24 :: Berta Gyula