Egyes n?k itt tudom, ki fognak ezért végezni… Várom a guillotine-t
Adél elvégezte az utolsó simításokat, majd boldogan nézett körül. Ezt is megérte! Régi alma teljesült! Megnyithatta a saját magánrendel?jét. Még meglátott valamit, amit úgy érzett, hogy meg kell igazítania. Aztán megállt félúton. Eszébe jutottak szupervizorának, Váradi Etelka doktorn?nek a szavai: “A legbiztosabb út a kudarcélményhez a perfekcionizmus.” Hátranézett, s elmosolyodott. Ott állt az idézet a falon, a szerz? nevével együtt. Hogy el ne felejtse. Kezébe vette a táblát, amelyre ki volt írva:
Dr. Bács Adél szakorvos
Pszchiáter és pszichoterapeuta
Szakosodva a hetero- és homoszexuális párpatológia, valamint
a családi er?szak kiskorú és nagykorú áldozatainak kezelésére
Megint elkapta a kétely, hogy a “címeit” mind fel kellett-e sorolnia, vagy sem. Alea iacta est, valamit a kapura ki kell tennie, s a hátralev? öt perc alatt nincs honnan újat varázsolnia. Ránézett megint a mottóra a falon, elmosolyodott, s kitette az ajtóra.
A sietve érkez? Éva n?vér ebben a pillanatban ért oda.
– Jaj bocsánat, a késésért, hogy már els? nap így mutatkoztam be, de… – kezdte a magyarázkodást, ám nem fejezhette be, mert Adél rászólt, mosolyogva:
– Bárkivel megesik. Ne értékelje le önmagát! Meggy?z?désem, hogy levonta a tanulságot, tudja, hogy mit kell tennie, hogy máskor ne forduljon el?, hiszen ismeri a közlekedési viszonyokat.
– I-i-igen! – válaszolta Éva dadogva. Hatalmas gombóc n?tt hirtelen a torkában, ugyanis az a tipusú ember volt, aki mindehonnan elkésett. Ez a fiatal orvosn?, aki leánya lehetne, viszont szorongást keltett benne. Nem tudta kedvenc áldozat-jelenetét végig játszani, a “Mi minden akadlyozott meg, hogy pontosan beérjek”-et, s ha nem kapott azonali felmentést, nem duzzoghatott az “Engem nem ért meg senki, minden orvos fenn hordja az orrát” jelenettel folytatva kedvenc játszmáját.
– Szerencsére ma nem sokan fognak ide betévedni – mondta Adél. Hiszen csak most tettem ki a táblát a kapura. Eltelik egy kis id?, míg az emberek megtudják, hogy itt pszichiátriai rendel? van. Mintha direkt meg akarta volna cáfolni valaki, csengettek.
Éva n?vér beengedte az interfonon, s rászólt.
– Menjen be a rendel?szobába, doktorn?. Nem jó bemutatkozás, ha itt vadássza a pácienseket. Bízza rám. Számlázom és beküldöm.
Amikor a 28 év körüli, körülbelül 175 cm magas cingár férfi belépett, az az érzése támadt, hogy egy riadt kisgyerek lépett be. Görnyedt alakja azt sugallta, hogy ez az ember szinte el szeretne t?nni, hogy meg se lássák. Köszönése alázatos volt, mintha bocsánantot kérne, hogy él.
– Jó napot kívánok, foglaljon helyet – köszöntötte, majd elfoglalta magát valamivel, hogy a férfi ne érezze magán a tekintetét. Amikor visszafordult, szemrevételezte, hogy a férfi a “legvédettebb” székre ült le, a sarokba, az asztal mögé. – Kérem a személyi igazolványát, hogy nyissak egy beteglapot önnek! – ment közelebb a pácienséhez ügyelve arra, hogy az asztal sarkát ne haladja túl.
A férfi benyúlt a zsebébe, kivette a pénztárcáját, de oly ügyetlenül, hogy tartalma szétszóródott a földön. Adél is hirtelen lehajolt segít?készen, a férfi ijedten kapta maga elé védekez?en a kezét.
– Ne féljen, nem bántom! – próbálta megnyugtatni. Csak segíteni akartam…
A férfi s?r? bocsánatkérés közepette szedegette a holmiját. Hogy a doktorn?nek most miatta kell hajolgatnia… S hogy mekkora rendetlenséget csinált… S hogy… De hagyja doktorn?, ? összeszedi, ne fáradjon miatta… Adél hagyta, hogy megalázza magát. Nem szólt rá, hogy ne értékelje le önmagát. Most ett?l érzi a férfi magát biztoságban. Ezt az embert bántalmazzák. Kik lehetnek? Valami maffiózók b?vkörébe kerülhetett? Vagy egy agresszív f?nöke veri? Esetleg egy bivalyer?s kollégája bántalmazza? Majd kiderül. Szedegetés közben egy fénykép került a kezébe. A férfit ábrázolta, átölelkezve egy n?vel. A n? fejjel alacsonyabb lehetett, de zömök, tekintete határozottságot sugárzott. Mintha a férfi tökéletes ellentéte lett volna. A férfi kissé a n? vállára hajtotta a fejét, kissé felé fordulva, mintha csüngene rajta, a n? a fényképész szemébe nézhetett.
– A felesége? – kérdezte Adél a páciensét. – Jól kiegészítik egymást – próbált kedvességgel közeledni hozzá.
– Igen. Tudja, én olyan elesett ember lennék nélküle. Olyan kétbalkezes vagyok…
Amikor átnyújtotta a képet, Adél már meg is bánta. Érezte, hogy err?l még beszéltetnie kellene a férfit. Nagyon csügg a feleségén, dependens t?le. Apósa bántalmazta, végül, mivel nem felelt meg v?nek, el is választotta ?ket? Nem beszél a feleléségér?l múlt id?ben. Tagadási fázisban lehet? Válogatott a nyomtatott kérd?ívei közt, végül úgy döntött, a családi er?szak áldozatainak kérd?íve alapján kezdi meg a kórlap kitültését. Miközben a személyir?l bevezette az adatokat, agya dolgozott. Érezte magán a feszültséget, amely a “Légy tökéletes!” bels? parancsnak való kényszeres megfeleléskor mindig kiült rajta. Felnézett megint a falra, elolvasta a mottót, s szinte elnevette magát. “Már megint beleestem… Nem is volt rossz ötlet azt oda kitenni!”- gondolta. Folytatta a kikérdezést.
– Foglalkozása?
– Rakodómunkás.
– Hány éve n?s?
– Kett? és fél.
– Gyermek?
– Nincs.
– Hányadik házassága?
– Els?.
– Feleségének?
– A második.
– Testvére van?
– Nincs.
– Szülei elváltak?
– Nem.
– Szülei foglalkozása?
– Édesapám református pap volt, édesanyám háziasszony.
– Gyermekkorában bántalmazták?
– Ne-em.
Adél felfigyelt a megkés? válaszra. Hazudik…
– Amikor rosszalkodott, ki verte meg gyakrabban, édesanyja vagy édesapja?
– Édesanyám. De csak, ha megérdemeltem, és nem gyakran – tette hozzá gyorsan, mintha a vallomás értékét szeretné csökkenteni.
“Tehát az anyja bántalmazta…”- vonta le Adél a következtetést.
– Mi volt a legsúlyosabb b?ne?
– Ha szégyent hoztam a családra.
„S erre édesanyja volt nagyon kényes… Papfeleség… Megfelelési kényszer egy ilyen hivatásnak. Felelj meg ennek gyermek, ha tudsz… A gyerek volt a b?nbak. S nem végzett egyetemet… Gyengén tanult. Azért is kaphatott eleget…”- gondolkodott Adél.
– Mikor kezdte meg a szexuális életét?
– Amikor megn?sültem.
– Felesége els? szerelme volt?
– Igen. De doktorn?, én nem szeretném annyit fenntartani, csak…
– Azonnal befejezzük a kórlapját. Kifizetett egy fél órai konzultációt. Az az öné – próbált kedves hangon beszélni, hogy megnyugtassa. (“Hm… err?l se akar beszélni…”)
– Volt alkoholista a családban?
– Jaj, nem, hogyan is gondolja…
– Nem feltételeztem, hogy az, de minden páciensemnek fel kell tennem ezt a kérdést,és a következ?t is. Mennyi alkoholt fogyaszt ön?
– Keveset…
– Tudom, mindenki ezt mondja… – mosolyodott el. – A múlt héten például mennyit?
– Amikor a sógoromék látogatóban voltak, akkor megittam egy pohár bort.
– Hát akkor tényleg elhiszem, hogy keveset – nevette el magát Adél. (“Abba kell hagynom a kikérdezést, mert bezárkózik. Pedig jó lett volna egy kicsit faggatni iskoláskoráról is… Biztos ott is bántalazták s megalázták. Majd máskor folytatom.” – döntötte el.) Becsukta a kórlapot, s maga elé tette készenlétbe. – Mi a panasza?
– Nem tudok aludni.
– Nem tud elaludni, vagy felébred, és nem tud visszaaludni?
– Is-is.
– Miket álmodik?
– Ne-em szoktam álmodni – válaszolt megint késéssel. – Soha. Soha nem álmodok… (“Ezt se akarja bevallani… Ha rendszeresen bántalmazzák, nem is csoda, ha rémálmai vannak. De ki?”)
– Csak azért jöttem, hogy írjon fel valami orvosságot, mert nem tudok aludni – állt fel a férfi. (“A francot! Azt a háziorvosa is felírhatta volna. Ingyen. Itt ment el a kapu el?tt, látta a táblát. S azért jött ide be. Ez a férfi nem is orvoshoz indult… Ne szállj vele vitába, ne próbáld megváltani a világot” – mondogatta magának.
– Vetkezzen le!
– De miért? – kérdezte a férfi riadtan. – Én csak…
– Mert meg kell hallgatnom a szívét, ha gyógyszert akarok felírni. Különben olya gyógyszert írhatok fel, amivel árthatok magának.
– Ruhán át nem lehet?
– Ne szégyell?sködjék, vegye le a ruháját!
– Nem! – kapaszkodott bele a ruhájába kétségbeesetten. – Megyek és kérek a háziorvostól. ? is felírhat altatót. (“Ha még egy hibát elkövetek, ez a férfi kimegy, és nem jön vissza többet. S?t, legközelebb még nehezeben fordul majd segítségért. Ne próbáld megváltani… Ne akarj tökéletes lenni…”)
– Tudom, hogy megverték. S?t többszörösen megverték. Miféle maffiótákkal került kapcsolatba, hogy így fél t?lük? Értesítenem kell a rend?rséget.
– Jaj, neeeee!
– Fél, hogy megbosszulják, ha feljelenti ?ket? Kap rend?ri védelmet. Azoknak, akik így bántalmazták, a rács mögött a helyük.
– Könyörgöm, ne hívja a rend?rséget! – A férfi térdre esett, s úgy könyörgött, rímánkodott. Ugye nem teszi meg? (“Pont úgy viselkedik, mint egy…”, de ebben a pillanatba rájött, hogy mi keltette benne a déjà vu érzését.)
– A felesége szokta verni, ugye?
– Nem, ? engem soha…? szeret engem…
– Pontosabban soha, hogyha nem érdemli meg. Úgy van?
– I-igen.
– De ön soha semmit nem csinál meg otthon rendesen… Nem mosogat el rendesen, nem takarít ki rendesen, nem nézi meg, hogy mit vásárol a piacon, rothadt krumplit, gyümölcsöt vásárol… Egy semmirekell?.
A férfi nem válaszolt, csak térdepelt lehajtott fejjel. (“Hallgatás beleegyezés.”)
Adél leült a férfival szemben a földre. Kísértést érzett, hogy magához ölelje anyai öleléssel, s úgy vígasztalja. “Csak a kezét fogom meg” – nyújtotta felé sajátját, de meggondolta magát, s visszahúzta. Közben agya dolgozott. Ilyen esetr?l csak hallott, de még nem találkozott hasonlóval. Eszébe villant az el?adás, amelyen a családi er?szakr?l tanultak az egyetemen. A n?k 30%-a, a férfiaknak kevesebb, mint 1%-a fordul szakemberhez ilyen esetben. Azok közül, akik vállalják, hogy igenis áldozatok, soknak a környezet nem hisz. Váradi doktorn? gyermekkora jutott eszébe, majd a sajátja. “Az én apámról legalább tudták, hogy alkoholista… S ha férfiakról van szó, a panaszukkal még nevetség tárgyává is lesznek, nemhogy támaszt kapnának”– tért vissza a gondolata a pácienséhez. “Mennyit változtam” – merengett el. “Kamaszkoromban még én a többiekkel nyerítettem volna e férfi rovására. Annak ellenére, hogy engem is vertek. Annak ellenére, vagy még inkább? Még inkább, a megvert n?k kicsinyes bosszújaként a férfitársadalom felett.” – ismerte be önmaga el?tt.
– Ha akarja, hogy eleget tegyek kérésének, tegyen meg ön is nekem valamit. Üljön le nyugodtan a földre, ahogyan én. Vagy másképp. Helyezkedjen el kényelmesen.
A férfi nem mozdult. Csak térdelt lehajtott fejjel.
– Nézzen rám – ajánlotta kedves hangon. A férfi nem mozdult, fel se pillantott. Kinyújtotta felé a kezét.
– Nyújtsa felém a kezét, nem bántom. Ha meri, helyezze tenyerét az enyémbe. Akkor húzhatja vissza, amikor akarja.
A férfi vonakodva nyújtotta felé a kezét. Megvonaglott, amikor az orvosn? kezékez ért.
– Most sírni fogunk. Engedje nyugodtam szabadjára a könnyeit. Én megengedem önnek. Édesanyja ugye nem engedte sírni?
A férfi megrázta a fejét.
– Én kérem, most próbálja megtenni. Iskolában kacagták ki amiatt, hogy eleredt a könnye?
A férfi engedelmesen bólintott.
– Megbízik bennem?
A férfi bólintott.
– Én megígérem, nem fogom kikacagni. Sírjon nyugodtan… – biztatta halk szóval. A férfi arcán megjelent egy könnycsepp. Szemmel láthatóan küszködött ellene, de megjelent a következ? is. Aztán a férfi zokogásba tört ki. Arca elé kapta a kezét.
– Ne szégyellje magát, joga van a könnyeihez. Joga van sírni fájdalmában. Joga van siratni önmagát. Joga van szabadjára ereszteni hosszú évek óta magába folytott könnyeit. Én megengedem önnek. És együttérzek önnel, próbálom átérezni fájdalmát, megaláztatásait. Addig sírjon, amíg jólesik.
A férfi pedig mint egy szófogadó kisgyerek csak zokogott, hisztériásan, amíg belefáradt.
– Jobban érzi magát? – kérdezte Adél, amikor abbahagyta a sírást.
– Igen – pillantott el?ször az orvosn? szemébe.
– Ön bátran viselkedett. Felvállalta, hogy sírjon. Egy idegen el?tt.
– Én nem vagyok bátor… (“Ez hiba volt! Megijedt a dicsérett?l. Most megint bezárkózik.”)
– Pedig látom, bátran ellenkezik velem.
– Én nem ellenkezek… – mondta a férfi ijedten.
– Akkor vegye le a ruháját, hogy hallgassam meg a szívét. Tudom, hogy csupa kék az oldala és a háta – vette Adél kézbe a szetoszkópját. Fel volt készülve a látványra, de mégis megdöbbent t?le. – Jelezze, ha fájdalmas az érintés. Mélyeket lélegezzen! – szólt rá, folytatva a sztetoszkópos vizsgálatot, mintha semi sem lepte volna meg. A férfi kisgyemek módjára vetette magát alá a kérésnek. – A szíve rendben. Ki kente be a sebeit? – Vett észre az egyik var repedésében egy ken?csnyomot a férfi hátán.
– A feleségem. Olyan finom keze van…
– S mivel kente be?
– Nem tudom, ? tudja mivel kell. Asszisztensn?. (“Szent Habakuk!”)
– S olyankor, amikor kenegeti, olyankor nagyon kedves önhöz?
– Igen, nagyon… ? egy áldott jó lélek. Megbocsájt, bekeni a sebeimet, és simogat. (“S ilyenkor érzi, hogy szereti. Képes szenvedni, hogy megbocsássanak neki? Ez az ember mazochista lenne?”)
Adél felállt, s elfordult, hogy palástolja érzelmeit. Kemény harcot vívott gyomra felkérezked? tartalmával. Az asztalához ment, és ivott egy pohár vizet. Végül összeszedte magát. Még eszébe villant a jelenet, amikor már leend? pszichiáter szakorvosként ültek els? el?adásukon. Az el?adó professzor egy bolondokról szóló viccel kezdte meg az el?adását. A teremben felharsant a nevetés, a professzor pedig rájuk szólt: “Uraim és hölgyeim, leeend? pszichiáter kolégáim. Jól nevessék ki magukat, mert azáltal, hogy ide versenyvizsgáztak, elvesztették a jogot, hogy ilyen jelleg? vicceken nevessenek, pszichikailag terhelt személyek, potenciális pácienseik fölött ítélkezzenek. Aki úgy érzi, hogy erre nem képes, azt megkérem, hogy most távozzon.” (“Föl kell hívnom a szupervizoromat, Váradi doktorn?t…” – döntötte el.)
– S utána szeretkeznek?
– Nem… Napközben nem szoktunk… S ha mindenem fáj, nem lennék képes… (“Mégse… Milyen hamar alkot az ember ítéletet.”) Ugye nem jelenti a rend?rségen, doktorn?… – fogta könyörg?re a férfi.
– Még meglátom. Miért t?ri?
– Én soha sem lennék képes egy n?höz hozzáütni… (“Ezt az anyja jól beléverte…”) És csak akkor ver meg, ha megérdemlem.
– Miért nem válik el, vagy költözik el?
– Hova? A lakás az ? nevén van. Minimálbérrel fizetnek. Nem lenne elég télen az albérlet és lakásfentartásra. És szeret engem… Olyan kedvesen tud simogatni, amikor fáj…
– Barátainál nem tudná meghúzni magát?
– Ki hinné el, hogy bántalmaztak? S ki is nevetnének…
– Van egy feltételem, hogy ne jelentsem. Folytatja a terápiát. Jó volna ha egyszer ? is eljönne.
– S ezt ki közölné vele?
– Ha nem meri, akkor közlöm én.
– S kinek a hátán csattanna? Én kellene abba a házba visszamenjek!
– De akkor legalább folytassa egyedül a terápiát.
– Megöl, ha megtudja, hogy ekkora szégyent hozok a fejére. Hogy pszichiáterhez való vagyok…
– Itt van ez a telefonszám. Ez a Családi Er?szak Áldozatai Menhelyének a száma. Éjjel is van ügyelet, ha bajba kerül.
– Mit keressek én ott? Ott csak n?k vannak…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Vandra Attila
