1.
Teleki utca hatvan, Debrecen egyik régi múltú utcájában amolyan civisház hat lakással.
Itt lakott a mama és gyakran én is. Ebből az időből Tót bácsira emlékszem, rá is csak azért, mert nagydarab volt sötét színekkel, szúrós tekintettel, jóízűen lehetett félni tőle, pedig már én is nagy voltam, a kis székről éppen elértem a villanykapcsolót. Ha mama azt mondta,” na villanygyújtás”, rohantam a székért és cselekedtem. Micsoda nagy lány lettél, mondta, hát innen tudtam, hogy nagy vagyok.
Na meg Tót nénire emlékszem még, aki csak egy kicsit volt félelmetes, bár ő is színeiben sötét, meg a szemgolyói is kidülledtek és vastag volt a nyaka, azt beszélték bazedovkór. Ez igazán rejtélyes volt, így hiába tűnt időnként kedvesnek, például behívott magához, félelmem felerősödött, de hősiesen legyőzve kíváncsian mentem be a túlzsúfolt sötét lakásba. A lakás és lakói tökéletesen passzoltak egymáshoz. Mamát nagyon szerettem.
Egyszer azt álmodtam, hogy vasas, páncélos katonák törtek be az udvar hatalmas fekete kapuján, hogy mit csináltak, azt nem tudom, de a mama jött felém, az egyik karját a kezében tartotta, csöpögött a vér belőle, szemrehányóan nézett rám, „látod nem mentettél meg”. Félelemmel telve ébredtem, ezt az álmot senkinek nem meséltem el, de a mai napig élénken emlékszem rá. Akkor megfogadtam, hogy a mamát megvédem ha kell, mindenáron.
Amikor kilencvenkét évesen, elborult elmével, magányosan meghalt egy otthonban, be kellett látnom, ezt a fogadalmamat nem teljesítettem, mint ahogy életem során még nagyon sokat, mert mániákus fogadkozó lettem, ahogy korosodtam egyre inkább. Mai napig úgy gondolom, az az álom egy kérés volt, de nem vettem komolyan, meg persze hát mit is kezdhettem volna.
Akkor reggel történt az is, hogy Emike néniéknél nagy nyüzsgés volt. Ő még az, akire nem csak árnyként emlékszem, hanem konkrétan név szerint is. Szőke hajú, porcelán bőrű, kékszemű nő volt. A reggeli nyüzsgés során két lódenkabátos, kalapos férfi között elment a férje, ő csak állt az ajtóban, rémült tekintettel. Az udvarban csend volt, a dologról senki nem beszélt, én pedig azt gondoltam, majd visszajön, de nem jött.
Ezerkilencszázötvenhét volt abban az évben.
Pár évvel később azt hallottam, megkínozták, meghalt, mindenesetre Emike néni férjhez ment, tehát a dolognak lehetett valóság alapja. Lett egy gyereke is, aki elég későn született és nagyon elkényeztetett gyerek volt az emlékeim szerint.
Ezek a dolgok mind az után történtek, hogy az öcsémet is lehozták anyámék Pestről, az udvari nagy fekete kaput pedig belülről a férfiak kiékelték és az egész éjszakát Emike néniéknél töltöttük összegyűlve a többi szomszéddal, mert nagyon kellett félnünk. Hogy pontosan mitől, azt nem tudtam, de a felnőttek zsongtak, suttogtak, csendre intettek, és amikor meghallottam a fölöttünk elhúzó repülők zaját, hozzáadva a sötétséget, mert nem gyújthattunk lámpát, valóságosan félni kezdtem én is.
Ez az éjszaka még arról nevezetes, hogy anyám gyakran emlegette, mint a mama főbűnét, mert amíg mi a szomszédban voltunk, addig a hároméves öcsém a mama lakásában aludt egyedül, és mi lett volna vele, ha felébred, halálra ijed, vagy éppen bármi más történik és ez megbocsájthatatlan lelketlenség volt a mama részéről.
Az udvar nagy fekete kapuja sok mindenre alkalmas volt eredeti rendeltetésén kívül is, egyszer például az öcsém, aki nagyon szerette a történelmet és állandóan katonásdit játszott, rajzolt rá egy nagy horogkeresztet, természetesen a külső oldalára, aminek a következtében apánkat behívták a rendőrségre.
Amikor hazajött elővette a szíjat, egy varrógépszíj négy vagy három ága volt, kifejezetten nekünk szánva, ha máshogy nem értünk a szóból, elég fájdalmas volt a vele történő csapkodás, nos, ezzel az eszközzel verte el szegény öcsémet, közben valamit kiabált, ami számunkra nem volt még akkor értelmezhető, öcsém pedig visított, mint egy vágási malac. A sarokból figyeltem óvatosan, nehogy véletlenül apánk eszébe jusson, hogy a biztonság kedvéért meglegyint engem is.
A fekete kapu valamikor a kétezres évek tájékán fejezte be földi pályafutását, egy borsodi cigány család sparheltjában, amikor a Teleki utca bontási munkáit egy salgótarjáni cigány-vállalkozó végezte a bontott anyagért cserében.
De addig még sok víz lefojt a Dunán, mert még az is az ominózus verés előtti történet volt, hogy Pestről Debrecenbe költöztünk, itt is pontosan a Hajnal utca négyes számú házba.
Az épület stílusa szecessziós volt átalakítása előtt és három emelettel, három lépcsőházzal büszkélkedett. Mi lakásunk a középső lépcsőház magasföldszint első lakása lett. Két nagy szoba, konyha, kamra, vécé és loggia. Akkoriban fürdőszoba még luxusnak számított, lavórban fürödtünk hétvégenként, hét közben csak lábat kellett mosnunk, mindenesetre a tisztálkodás minden formáját utáltuk, hisz állandóan rohangáltunk például nyáron glott gatyában, mezítláb az utcán, sosem volt időnk semmire. Na de a lábmosás esténként nem maradhatott el.
Egy ilyen lábmosásos estén történt, már éppen túl voltam rajta, amikor apám vacsorázott, vagy vagdosott valamit a késsel, én pedig feleseltem valamiért. Dühös volt rám, mert úgy látta, teljesen kezelhetetlen vagyok, így aztán, hogy biztosítsa erőfölényét felém hajította a kést, az pedig pontosan a megmosott lábam fejében állt meg.
Ömlött a vér, anyám rohant, hogy rendbe tegye, de végül is el kellett vinniük az orvoshoz, és ott összeöltötték a sebet. Lett-e ennek apám részére valami következménye, azt sosem tudtam meg. Most így utólag értem, hogy ideges volt, de a késdobálást akkor sem tartom helyénvalónak.
Ezerkilencszáznegyvenhétben harmincnyolc kilósan jött haza az orosz fogságból, stílszerűen felöltözve egy liszteszsákba, mert szakmailag amúgy molnár volt.
Akkor azt hitték nem marad meg, de nem így történt, ily módon a sors gondoskodott az e világi létünkről.
P. Szabó Mária : Debrecen, Teleki utca 60. – 1.rész
Hasonló írások
Én, Báthory Erzsébet 4. rész
Elolvasta:
61
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Igyekeztem a szobámba, nem volt valami vigadó kedvem. Egyre rosszabbul éreztem magamat, ahogy közeledett a nagy nap. A munka alól bátyám már teljesen mentesített, csak a ruhámmal voltam elfoglalva. Próbálgattam a frizurámat is, bár tudtam, teljesen felesleges. Majd amit mások kitalálnak, az lesz megfelel?. Dühített a végtelen kiszolgáltatottság, melynek ugyan lassan vége lesz, átveszi helyét az egyszemélyes uralom, a férjuramé. Dajkám látta morózus kedvemet.
– Mi bánt, lelkem kisasszonykám? Örülni kellene most egy ilyen hölgynek!
– Eh, jobb ha hagysz magamnak! – löktem egyet rajta. Satrafa, mit sopánkodik itt kelletlen? Türelmetlen voltam nagyon, éreztem, járásom közepette lassan csorogni kezd lábaim között n?iségem jelképe, a teleholdanként megjelen? vörös patakocska. Er?teljes fájdalom hasított hasam aljába és ez minden büszkeségemet aláásva görnyedésre késztetett egy szolga el?tt.
– Jaj! – ordítottam egy nagyot. Az asszony megijedt, láttam rajta, nem tud mit kezdeni a történéssel. Nem is értettem, miért ilyen tehetetlen, hisz jó ideje, mikor legel?ször megjelent és ijedtemben sivalkodva ráztam fel a vár fojtogató csendjét, még ? magyarázta el, nem éjjeli álmaimat használták ki rossz szellemek valamiféle gyilkolásra.
– Kisasszonykám, érett asszonyszemély lett bel?led – nevetett rám akkor foghíjas szájával.
– Mit mondasz, vénasszony? – néztem reá megütközve. Vigyorgott torzan tovább, és megismételte:
– Feln?tt n? lett bel?led, jöhet a házasság, lelkem-gyermekem!
Szeretettel nézett rám, bennem mégis gy?lölet kezdett el fészket verni. Éreztem, arcom megkeményedik, mintha cserép-álarccá változna hirtelen. Este, mikor fáklya fényénél megírtam válaszlevelemet anyai barátnémnak, Drugeth nagyasszonynak, írtam err?l is.
“Drága asszonyom, ruhám majdnem elkészült. Nekem ugyan nemigen tetszik, de a hímzések elviselhet?en szépítik. Majd túl leszek rajta. Bizakodom benne, nagyasszonyként én dönthetek majd ruhatáram fel?l. Megjött a szolgáló, kit küldtél, köszönöm is, bár tudatnom kell veled, nagyon ügyetlen személy. Szívesen visszaszármaztatnám neked, mert én csak dühöngök t?le rendesen. Jó Ilona is elég nekem, öreg dajkám, azzal is csak a bajom, semmiféle segedelmemre nincs.”
Tudtam, nem fog örülni ilyetén levélnek, még azt is gondolhatja, hogy hálátlanul viszonzom figyelmességét, de tudtára kellett adnom, nem szeretem az ügyetlen bels? szolgálót.
Melyik élet? 1. rész
Elolvasta:
52
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Lassan nyitogatni kezdte a szemét. El?ször résnyire, majd újra próbálta. Hihetetlenül fáradtnak érezte magát, még ez az apró mozdulat is nehezére esett. Végül er?t vett magán és kinyitotta. Fehér plafont látott maga fölött.
Ameddig a szemét el tudta fordítni, próbált körülnézni. Egy félig elsötétített ablakot látott, kint sütött a nap. Még csak ébredezett, küzdött a ráteleped? kábulattal, s máris szerette volna megnézni a másik oldalán ütemesen csipogó valamit, ami kezdte idegesíteni. Minden egyes hangra, ami jött felé, egy-egy t?szúrás volt a fejében. Oda akart fordulni, de ahogy mozdult, éles fájdalom hasított bele. Úgy érezte, a szemei kiszakadnak a helyükr?l.
– Jó, ezzel várjunk – gondolta -, s megpróbálta tovább felderíteni, hol is van.
Keze ropogós, tiszta ágynem?t érintett. Elcsodálkozott.
– A háború közepén vagyunk, és én itt fekszem valahol, egy tiszta ágyban. Fert?tlenít? és gyógyszer szaga terjengett a leveg?ben.
– Kórházban lehetek, tehát túléltem. Mi lehet Johnnal? ? is túlélte vajon? Nem hallok lövéseket, bombázást. Sem közel, sem távol. Ha ez egy kórház, nagyon messze lehet a frontvonaltól. De hol? John, hol lehetsz? Lehet, hogy itt van a közelben egy másik szobában? De ha többen vagyunk itt, hogy nem hallom a sebesültek jajgatását? Túl csendes minden. Furcsa.
Becsukta a szemét. Hallotta, hogy valaki egy pillanatra megállt az ajtónál, de már túl fáradt volt ahhoz, hogy újra kinyissa a szemét. A léptek távolodtak, és ? érezte, hogy zuhan-zuhan bele a semmibe. Nem tudta, mennyit aludhatott.
Suttogó hangokra ébredt. Az els? percben arra gondolt, megnézi, kik beszélgetnek, de aztán gyorsan meggondolta magát.
– Meg kell hallgatnom, milyen nyelven beszélnek. Lehet, hogy ellenséges területre értem le, nem szabad felfednem magam.
Nagyon er?sen próbálta kihallgatni a beszélget?ket, de messze voltak. Majd meg?rült a kíváncsiságtól, de meg sem moccant. A gép továbbra is szaggatottan csipogott mellette.
– A franc egye meg ezt a szart, ha ez nem volna, lehet, hogy hallanám, mir?l pusmognak.
A két beszélget? elindult valamerre, a hangjuk egyre távolodott, majd elenyészett.
– Na, majd legközelebb – gondolta.
– Hogy is történt? – Meglep?dött, milyen tisztán emlékszik: bombázókat kísértünk aznap a németek fölé. – Már hazafelé tartottunk… Örültünk, mert valami csoda folytán csak két gépünk sérült, de imbolyogva, bukdácsolva ?k is igyekeztek velünk, hogy legalább a saját területünket elérjék. Ha a csatornán át tudnak jutni, megmenekültek, honi légtérben vannak. John a bal oldalamon repült. Tisztán láttam a gépe törzsén a lyukakat, amiket tegnap szedett be egy német ME-109-t?l, s a földi békáknak, ahogy a szerel?inket hívtuk, még nem volt idejük befoltozni. Az elnevezésük csak tréfa volt, mindannyian tudtuk, hogy t?lük függ az életünk.
Miel?tt elindultunk a bevetésre, megbeszéltük, ha szerencsésen visszaérünk, estére elvisszük a lányokat táncolni. Reggelt?l a sz?k gépben ülünk, jól fog esni a mozgás és a lányok jó kedve. Nyugodt utunk volt, ellenség sehol. Odafelé megfizettük most is a belép?t, mint minden alkalommal, ME-109-esek jöttek ellenünk, de mi többen voltunk, s lefújtuk ?ket az égr?l, mint szél a faleveleket. Csodáltam is ezt a nyugalmat, ahogy egyre messzebb kerültünk t?lük, nem üldöztek ma. Teljesen átadtam magam az este ránk váró mulatság jóles? érzésének, mikor hirtelen minden felborult. A nap fel?l támadtak, magasabbról, mint ahol mi repültünk. Tipikus német taktika. Ezért nem láthattuk ?ket. Éppen Susan képét néztem a m?szerfalon, a szép, nevet? arcát. John hangja riasztott fel: – Paul! Itt vannak!
Mire felnéztem, már ott is volt. Jobbról jött ívben felém, és már tüzelt is. Felfogni sem volt id?m, hogy mi történik, óriási ütéseket éreztem a mellkasomon, többet is. A testem rángatózott, hiába fogta a heveder. Vér fröcskölt szerteszét. Mindez pár másodperc volt. Nem éreztem fájdalmat, csak a lövedékek helyét tompán, de nagyon er?sen, és valami hihetetlen kétségbeesést.
– Végem! Meg fogok halni
John ismét a bal oldalamon bukkant fel, olyan szorosan jött mellém, hogy a szárnyunk majdnem összeért. Pánikba estem!
– John! Eltaláltak! Meghalok! John! Meghalok! – ordítottam, mintha ? tehetett volna valamit.
– Paul! – hallottam John kétségbeesett hangját a rádiómban. – Tartsd egyenesben a gépet! Paul! Húzd fel az orrát! Húzd fel!
John hangja egyre messzebbr?l jött, és lassan elsötétült el?ttem minden.
Susan! Azt hiszi ? is, a szüleim is, és mindenki, hogy meghaltam! Istenem! Mama és papa! Biztosan belebetegedtek, ha ?k is élnek még egyáltalán.
Az arca két oldalán könnyek peregtek le, a feje egyre jobban fájt, és a csipogás is felgyorsult kissé, de most tudomást sem vett róla. A hirtelen rászakadt valóság lekötötte a gondolatait. Majd újra felötlött benne, amin már korábban is elcsodálkozott: – Hogy lehet, hogy nem hallatszik ide a háború zaja? Olyan csend van, mintha béke lenne a világban. Benyúlt a paplan alá, a mellkasa be volt kötve, elég szorosan. A fején is kötés volt.
– Olyan régen nem lehetek itt, hogy vége legyen a háborúnak, vagy mégis? Még mindig fáj a lövedékek helye. Mindegy, majd elmúlik. Az a lényeg, hogy túléltem, bár nem igazán értem, hogyan! Mióta lehetek itt? 1944. május 23-án találtak el, 28-án van John születésnapja. A lányokkal és a többiekkel óriási bulit szerveztünk neki. Elmosolyodott. Az egyik fiú még egy üveg whisky-t is szerzett valahonnan. Háborúban ez valóságos kincs. Megsimogatta az állát.
– A mindenit, de frankón megborotvált valaki, míg aludtam! Mintha sosem lett volna sz?r az arcomon. Nekem miért nem sikerült így egyszer sem? A feje, ha nem mozgatta, csak tompán fájt, igyekezett err?l nem elfeledkezni, de lépéseket hallott, melyek egyenesen az ágya felé közeledtek.
Kíváncsisága legy?zte a fájdalomtól és a lebukástól való félelmét, és oldalra fordult. Lesz, ami lesz, tudni akarja, hol van?!
Azt hitte, képzel?dik, de óriási meglepetésére John közeledett felé fehér köpenyben. Nem akart hinni a szemének. Olyan, mintha tíz évet öregedett volna, de él! Igaz, a háború mindenkit öregebbé tett. Határtalan örömet érzett.
– John, te élsz?! – Az el?bbi meglepetés eltörpült ahhoz képest, amit most érzett: – A hangom! Mi történt a hangommal?! Olyan bársonyos, meleg, mint egy n?é! Biztos a hangszálaim is megsérültek.
Kinyújtott kézzel várta, hogy barátja odaérjen hozzá.
– John! Hát élsz?! Túlélted Te is! Úgy örülök! Mióta felébredtem… Khm… Khm… – megköszörülte a torkát zavarában, de nem változott semmi – egyfolytában rád gondoltam.
John végighallgatta türelmesen, de er?sen gondterhelt arccal, majd megszólalt:
– Dr. Richards vagyok asszonyom, a kezel?orvosa. Örülök, hogy felébredt. Ki az a John?
– Jaj, öreg! Ne izélj már! Jó hecc a hangom, mi? Nem bírnád kihagyni!
A másik fölé hajolt és mutatóujját jobbról-balra, majd vissza, elhúzta a fekv? arca el?tt.
– Kérem, asszonyom! Kövesse az ujjamat a tekintetével.
– Na jó, ebb?l tényleg elég! Tudod, hogy imádok veled ökörködni, de most fáradt vagyok, fáj a fejem, és ezer kérdésem van! Például hova zuhantam, hogy túléltem? Lel?tted a mocskot, aki elintézett engem?
A másik elkomorodva felegyenesedett.
– Én lennék a legboldogabb, ha így elviccel?dhetnénk, de kérem, én Richards doktor vagyok, és szeretném, ha most elmondaná, hogy miért hív Johnnak? Hasonlítok valakire, akit Johnnak hívnak?
– John! – kinyújtotta felé újra a kezét, de a másik nem viszonozta a mozdulatot, kezét a zsebében hagyta. A beteg olyan arcot vágott, mint mikor hirtelen eszébe jut valakinek valami: kezével intett, az orvos ismét közelebb hajolt.
– John! Ellenséges területen vagyunk? Nem beszélhetünk?
– Mivel tudnám meggy?zni, hogy összetéveszt valakivel? Biztos, hogy tisztán, jól lát?
– Én tisztán látlak, gyerekkorunk óta! – hangja már türelmetlen és dühös volt. Folytatni akarta, de az ajtóban egy n?vér jelent meg:
– Doktor úr! Sürg?s eset a négyesben! Sok vért vesztett!
– Indulok máris! Bocsásson meg asszonyom! Ahogy tudok, visszajövök!
– Ne, John! Ne menj el, kérlek!
A csipogás ismét felgyorsult. Az orvos a folyosóról visszaszólt a n?vérnek, aki a m?szereket ellen?rizte az ágy mellett:
– Kérem, hozzon a betegünknek nyugtatót! Injekcióban! Igyekszem vissza!
– Máris hozom!
Paul egyedül maradt. Dühös volt, füstölgött magában:
– Méghogy n?! Én! ? meg doktor kicsoda is? Nem is jegyeztem meg! Mi ez a baromság?? Nem viccelt! Ismerem kicsi korunk óta, tudom, hogy nem viccelt! De akkor mi van?! Olyan, mintha nem is ? lenne! Ketten voltunk, nyugodtan beszélhettünk volna! Nem akart beszélni! – Az „akart”-ot megnyomta.
Megjelent a n?vér az ajtóban az injekcióval. Paul jól megnézte. Negyvenes lehet, szép arcú. Nem törte meg a háború, pedig ? is csúnya dolgokat láthatott.
– Meghoztam a szurit! – mosolygott Paulra.
– Mondja n?vér! Mi történik itt? Mióta vagyok itt? Nem hallom a többi sebesült hangját! És miért hívja John-t doktor úrnak?
– Richards doktort nem Johnnak hívják, ? Robert Richards. Hasonlíthat valakire, akit Ön Johnnak ismer, asszonyom!
– Ne mondja nekem maga is, hogy asszonyom! Hát maga is és John is meg?rült? Vagy álmodom ezt az egészet? Egy rossz álom, amib?l majd felébredek?! – már kiabált. – Mindjárt megmutatom magának, hogy nagyon is férfi vagyok!
Benyúlt a takaró alá, de ki is kapta a kezét. A szeme kikerekedett, elakadt a hangja, pár másodpercig üveges tekintettel meredt maga elé, majd megmozdult, az ápolón?re nézett, és feltört bel?le a sírás:
– Úristen! Ki tette ezt velem?
– Mi… Mit? – hebegett a n?vér ijedten. Mit?l rémült meg ennyire?!
A n? zokogva válaszolt: – Ki és hogyan csinált bel?lem n?t?! És milyen jogon? És Johnnak mi köze ehhez az egészhez?!
Az ápolón? beadta az injekciót, arca szánakozó volt:
– Nézze kedves! Én nem értem, mir?l beszél. Richards doktorral tíz éve dolgozom ezen az osztályon, szinte még kezd? baleseti sebész volt. ? operálta meg önt, amikor a baleset után behozták. Eltörtek a bordái, volt, amelyik több helyen. Súlyos fejsérülése volt.
A n? meglepetésében abbahagyta a sírást.
– Tíz éve?! De hát az én bordáim nem eltörtek! Találatot kaptam! Egy egész sorozatot!
Az ápolón? hitetlenkedve nézett rá:
– Ezt álmodta asszonyom? Lehet, hogy álmodta!
– Dehogy álmodtam! Egy német gépb?l tüzeltek rám, és be is kaptam egy sorozatot. Johnnal meg a fiúkkal hazafelé tartottunk. Bombázókat kísértünk… – elmerült az emlékeiben, mesélt, de a hangja egyre halkult, szakadozottá vált, s lassan elnyomta a nyugtató.
– Jó lenne, ha aludna pár órát – gondolta a n?vér -, meglátjuk utána hogy’ ébred, s id?t nyerünk.
Kiment a folyosóra, meglátta, hogy az orvos szobájának az ajtaja nyitva van.
– Bocsásson meg Bess, megyek már, de muszáj innom egy kávét, hulla fáradt vagyok!
– Nyugodtan igya meg a kávéját doktor úr, elaludt a nyugtatótól, de amit m?velt, és mondott, kész ?rület!
– Nagyon rosszkor kellett otthagynom. Úgy örültem, hogy végre felébredt, és azt hittem minden rendben lesz.
– Mondott valamit arról, hogy miért hív engem következetesen Johnnak?
– Már nem ez a legnagyobb gond!
– Miért? Mi történt?
– ? úgy tudja, hogy idáig férfi volt.
Az orvos félrenyelte a kávét, és hevesen köhögni kezdett. Bess megveregette a hátát.
– Hogy mi volt?! – meredt Bessre, mikor végre rendesen kapott leveg?t.
– Férfi. Kitört bel?le a hiszti, mikor rájött, hogy ? egy n?! És amiket mesélt?! Azt mondta, hogy önnel, vagyis önnel, mint Johnnal valami bombázókat kísértek valahonnan hazafelé tartottak, és ?t lel?tték. Egy sorozattal. A bordái nem eltörtek, hanem a lövedékek miatt sérült. És mindezt halálosan komolyan gondolja. Még egy-két kalandjukról mesélt is!
– Kalandunkról?! – kérdezte Richards. – Milyen kalandunkról? Richards egyre idegesebb lett.
– Gondolom a háborúban. Azt mondta, egy német gép találta el.
– De hát mi a fene ez?! Mi történt a fejében még nem volt magánál? Már attól féltem, nem is tér magához, és… Nem értem. Beszélt neki arról, hogy miért van itt?
– Nem. Úgy gondoltam ez csak olaj lenne a t?zre, és ahogy elkezdett mesélni a kalandjaikról, lassan elaludt.
– Nagyon jól csinálta Bess! Kíváncsi vagyok, mi lesz, ha felébred.
– Arra én is. Lehet, hogy álmodott, és minden a helyére kerül?
– Nem tudom Bess. Nem tudom. Teljesen magánál volt. Meggy?z?déssel mondta, amiket mondott. Ilyen fejsérülésnél el?fordulhat részleges vagy teljes amnézia, de ilyet, hogy valaki olyan valamire emlékezzen, ami egyszer?en nem történhetett meg vele, még nem hallottam. Fel kell hívnom a férjét. Már kerestem, hogy elmondjam neki, hogy a felesége felébredt, de valami megbeszélésen volt. Azt mondta az el?bb, hogy most alszik, ugye?
– Igen. A nyugtatótól még egy ideig nem ébred fel.
– Jó. Akkor megvárjuk, hogy felébredjen, hátha vége is lesz ennek a rémálomnak. Addig nem is keresem a férjét. Nem akarom megijeszteni. Minden délután jön, itt ül estig mellette, fogja a kezét, és beszél hozzá. Nagyon szorosan köt?dhetnek egymáshoz. Bár minden ilyen esetnél így lenne! – sóhajtott -, hamarabb gyógyulnának az effajta sérülésekb?l. Talán a szeretet, ami sugárzik feléjük, vagy nem tudom, mi az, ami hatással van rájuk, de ez biztos, hogy így van! Hogy mondjam el neki, mi történt? Nem mehet be hozzá, míg ez az egész nem tisztázódik!
– Rendben. Én addig végigjárom a többi beteget, beszélek a lányokkal, van-e valami gond, és benézek hozzá is természetesen. Olyan bajban vagyok, nem tudom, mit mondhatok neki. Mikor megmondtam, hogy tíz éve együtt dolgozunk, csak tovább rontottam a helyzetet.
– Azt hiszem, az lenne a jó stratégia, ha inkább megpróbálná kérdezni. Hagy beszéljen ?. Óvatosnak kell lennünk.
– Vigyázni fogok.
A n? újra felébredt:
– Tehát nem álmodtam az egészet, tényleg itt vagyok! Abban reménykedtem, hogy felébredek, és azt mondhatom legyintve: Á! Csak egy hülye álom volt! De úgy látszik tényleg ez a valóság! Mit is mondott a n?vér? Tíz éve dolgozik Johnnal? Akkor volt kezd?? ?szintének t?nt, de lehet, nagyon jó színész is. Mi ez az egész? John tényleg öregebbnek t?nik, de ha tíz éve orvos, mikor lett vége a háborúnak? Hol voltam én eddig? El kellett végeznie az orvosit. Ennyi id? hogy eshetett ki az én életemb?l? Lehet, hogy valami kísérlet része vagyok? Kimosták az agyam? Vagy… – újra sírni kezdett, ahogy csak egy n? tud sírni, mikor már minden érvb?l kifogyott. Agya g?zer?vel kereste a lehetséges magyarázatot. Ha hazudnak, John is benne van ebben az egészben? Fél? Kényszerítik? Miért? Én az életemet sem féltettem volna ott fönt, érte. Ennyit ért a barátságunk? Elárult? – majd villámként csapott le rá a felismerés: – hogy én milyen hülye vagyok! A mellkasomon találtak el, és még be vagyok kötve. De mikor szabtak át..? Vagy valamiféle mellet is rám ragasztottak? Mire megy ki ez az egész? Mi a célja? De úgy emlékszem az egészre, mintha tegnap lett volna! Más nincs is a fejemben, ami megint hasogat.
– Még nem tudok felkelni, de ha jobban leszek, azonnal megszökök! Valahogy csak hazajutok! Szerzek egy ápolón?i ruhát, és… – már nem sírt. Az elkeseredést, kétségbeesést felváltotta a dac: – Akármi is volt a céljuk, nem kapnak meg egészen!
Richards telefonja megcsörrent. Szétnyitotta, a füléhez emelte. Kellemes n?i hangot hallott:
– Üdvözlöm, doktor úr, Mr. Evans szeretne Önnel beszélni! A megbeszélésnek vége, mondtam neki, hogy kereste, de látta a mobilján is az ön hívását, csak közben lemerült a készüléke.
– A fenébe! Elfelejtettem, hogy kijelzi… – bosszankodott magában az orvos. Most mit mondjak? – Á! Mr. Evans! Üdvözlöm! Sajnálom, ha megijedt. Nem, nincs semmi baj, csak szeretném megkérni, hogy ha ma beér a kórházba, keressen meg, miel?tt bemenne a feleségéhez. Ezt nem lehet telefonon megbeszélni. Várni fogom! – összecsukta a mobilját, és épp fújt egy nagyot, mikor a f?n?vér jelent meg az ajtóban:
– Valami baj van? Gondterheltnek látszik!
– Bess! De jó, hogy épp itt van! Visszahívott Evans, látta a mobilján, hogy kerestem. Szaladjuk körül a betegeket, van-e valakinél sürg?s ellátnivaló, hogy ne kelljen várnia rám, nehogy bemenjen a feleségéhez.
– Mi lesz, ha mégis látni akarja?
– Nem lehet! Meg akarom mutatni ?t, de úgy, hogy Mrs. Evans döntse el, hogy tudja-e, hogy a férjét látja.
– Fénykép?
– Nem, dehogy! Megállok vele az ajtóban, mint egy ismer?ssel. Ha felismeri, minden rendben. Ha nem – sóhajtott -, nehéz út vár rá.
(folyt.köv.)
Egy anya tragédiája 3
Elolvasta:
52
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
3.
A nyári gyakorlatot, valahogy túlélte az egész osztály. Persze nem maradt szó nélkül, sem a diákok, sem az osztályfőnök részéről. Kedvére „csemegézhetett” a sok renitens diáklány közt, de nem ezt tette. Nem akart bajlódni külön-külön elbeszélgetve velük. Osztályfőnöki órán tartott egyfajta „fejtágítást”. Ellenkező hatást ért el, mint amit várt. Érdekes módon az eddig jó tanulókként számon tartottak emelték fel a szavukat leginkább.
— Tanárnő! A nyári gyakorlat szerintünk nem volt törvényes. Nem a munka ellen van kifogásunk. Amíg nyaranta, más oktatási intézmények diákjai nyári munkában helyezkednek el fizetésért, addig minket ingyen dolgoztattak, pedig megérdemeltük volna a fizetést. Nem gondolja, hogy ez kibabrálás velünk? Míg mások abszolút felelősség nélküli munkákban, túlóra nélkül, javadalmazásban részesültek, nekünk nem adtak ilyen lehetőséget. Tudjuk, hogy a kórházban való gyakorlat, szerves része a képzésnek, ám most minket lealacsonyítottak. A segédmunkát bízták ránk. Szinte élvezték az ott dolgozók, ahogy naponta volt valamilyen botrány. Tudom azt, hogy sokan közülünk orvosira készülnek, és nem ápolónőnek, de azon keveseknek is elvették ezzel a kedvét, akik valóban erre a pályára készülődnek.
— Üljön le, Morvai. Nehogy a tanári kar tudomására jusson ez, mert sokan búcsút vehetnek az intézménytől. Micsoda szocialista magatartás ez, hogy maguk fel vannak háborodva, hogy nem kaptak fizetést? Maguk ingyen tanulhatnak, sőt érettségizhetnek. Tudják, hogy más országokban, ahol kapitalizmus van, ott fizetni kell az oktatásért? Szégyelljék magukat! Ez volt az utolsó eset lányok, hogy senkit sem vonok felelősségre, mert tulajdonképpen valamennyien megérdemelnének egy intőt.
A hangulat egyre feszültebbé vált. Margit oda sem figyelt, a pad alatt olvasott valamit. Smójci hiába integetett neki, nem vette észre. Aztán Smójci kért szót az osztályfőnöktől.
— Nem szorosan tartozik a témához, de a múltkori fegyelmire szeretnék visszatérni. A két osztálytársunk szerencsére megúszta a kizárást. Javaslom a tanárnőnek, illetve kérjük, hogy ilyen ügyből legközelebb ne csináljanak ekkora botrányt, amikor sokkal égetőbb, és nagyobb problémák vannak. Elnézést, de felnőtt lányok vagyunk. Mindegyikünk tudja, az iskola területén tilos a dohányzás. Azokból csináljanak ügyet, akik ennek ellenére mégis ezt teszik. Ők egy iskolai kiránduláson dohányoztak, nem itt, és nem is nyilvános helyen.
— Üljön le maga is azonnal, Angéla. Tudom, hogy egyfajta osztálybizalmi, de nem tűröm el a kioktatást. A két társuk feltételesen tanulhat tovább. Még egy vétség, és mehetnek.
Angéla szófogadóan leült, ám a foga közt szűrve — hogy senki se hallhassa — csak annyit mondott: dögölj meg, rohadt bérenc. Kicsengettek szerencsére, mindenki felszabadulva ment ki az osztályteremből. Margit továbbra is olvasott.
— Nem jössz ki, a levegőre? Itt akarsz poshadni az osztályban?
— Smójci, nekem olyan mindegy, hogy itt vagy kint olvasok. Nem tud érdekelni mi a fene megy itt körülöttem. Én inkább a felvételire összpontosítok. Ez a sok maszlag, amit ezek itt összehordanak, hidegen hagy. Persze, még fogjuk is be a szánkat, és őrüljünk, hogy ki vagyunk használva! Én mondom: egy bolond, aki ezek után erre a pályára akar menni!
— Na, nem kell ennyire felkapni a vizet! Jössz suli után fagyizni?
— Mész a „szépfiuhoz”? — ugratta.
— Ne is tagadd, halottam a „verebektől”, hogy neked is horogra akadt valaki.
— Vele találkozom. De tudod mit? Várj meg minket, úgyis odamegyünk. Be akarom neked is mutatni… de mondd, a pincér srác mondta meg neked? Ne tagadd, még ha jársz is vele, mert én meg azt tudom, hogy a nyáron „összejöttetek”. Nem mondta, de hiányolt egyszer, amikor ott jártunk.
— Na, jó! Akkor maradjunk annyiban, hogy te is tudod, én is tudom. Ennyi! Akkor ott találkozunk suli után!
Smójci persze jóval előbb ért oda, mint Margit és János. Kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak. Kiderült, hogy Tibor, a pincérfiú a tulaj fia. Amolyan „féltulajdonos”. Sok mindenről beszélgettek, többek közt a továbbtanulásról.
— Angéla, ha te is szeretnél bekapcsolódni a felvételire való felkészülésben, szívesen korrepetállak téged is. Kevés az időm mostanság, már rendesen dolgozom a kelenföldi kórház sebészetén. Ha éppen nem vagyok ügyeletben, vagy a műtőben, akkor tudunk tanulni. Majd Margit szól neked mikor lesz „óra”.
— Ó, előre is köszönöm! Élni is fogok vele. Sajnos most fizetni nem tudok, majd idővel törleszteni fogom.
— Ugyan már, ne beszélj hülyeséget! Nem pénzért vállallak el!
Ettől kezdve, péntekenként a két lány — ha János éppen nem volt ügyeletben — matematika és fizika feladatok megoldásával volt „szórakoztatva”. Közben, ha idejük engedte elmentek közösen színházba, moziba vagy kirándulni. Ám Margitnak és Jánosnak azért maradt bőven ideje édes kettesben is lenni.
Március tájékán, amikor már teljes erőbedobással készült mindenki az érettségire, illetve a felvételire, János egy váratlan kéréssel fordult Margithoz.
— Lassan egy éve ismerjük egymást. Szeretnélek bemutatni a szüleimnek. Mikor érnél rá?
Noha a korrepetálás Jánosék házában volt, soha sem találkozott a szülőkkel. Egy kétszintes villa-lakásban laktak, János teljesen szeparáltan élt a szülőktől. Ám egyébként sem tudtak volna találkozni, mert a mama tanárnő volt egy gimnáziumban, a papa pedig egy múzeumnak az igazgatója. Elfoglalt emberek lévén, sohasem értek haza nyolc előtt. A villa János apjának a tulajdona volt már a háború előttről. A felszabadulás után renoválták. Az államosítást úgy kerülték el, hogy a nagyapa fontos állami embernek számított. Budapest városfejlesztési osztályán dolgozott, mint mérnök. Halála után a fia örökölte meg. A nagymama nem nagyon tudta feldolgozni férje halálát, rövidesen követte. Így maradhatott meg a családi örökség, és ebben lett Jánosnak már tizenhét évesen önálló lakása.
— Miért akarsz bemutatni? Rákérdeztek, hogy ki és mi vagyok?
— Ugyan már, hova gondolsz? Én teljesen önálló életet élek. Nem tartozom semmiféle elszámolással, de…
— Mi az a de? Miért akarsz bemutatni? Emögött van valami „rejtett szándék”?
— Margit! Tudnál a feleségem lenni?
— Ééééén? De hiszen még le sem érettségiztem, nincs egy szakmám, mert ez az ápolónőség vagy mifene, nem szakma, én az orvosira akarok jelentkezni. Hiszen te is tudod ezeket, azért nyúzol engem és Smójcit, mivel felvételezni szeretnénk. Nem gondolod, hogy kicsit korai az elhatározásod? Arról meg nem is beszélek, hogy még tizennyolc sem vagyok. A tanuláshoz pénz is kell, sőt idő is. Ha összeházasodunk, netán jönnek a gyerekek, hogyan járnék egyetemre? Neeem, ezt felejtsd el, egyelőre. Hajlandó vagyok bemutatkozni a családodnál, de könnyelmű ígéretet ne várj tőlem.
— Nagy butus vagy, Margit! Más veled korú lány, már holnap beleegyezne.
— János! Most szemtelen leszek. Le akarsz velem feküdni? Nem azért nem került erre sor, mert félek, hiszen egészségügyi iskolába járok. Nem vagyok fruska, aki nincs tisztában dolgokkal. Nem csak egy házassági kapcsolatban lehet élni szexuális életet. Gondolom, nem vagy ennyire maradi.
János csak állt és nézett. Nem erre számított.
— Nem is tudom, most nagy hirtelen mit is mondjak.
— Semmit — szakította félbe Margit. — Ha akarsz, akkor ez, mint mondtam, házasság nélkül is elképzelhető. Te nem szóltál eddig, én meg, mint nő, ugye nem fogom forszírozni. Nekem nem sürgős.