Debrecen, Teleki utca 60. – 1.rész

1.
Teleki utca hatvan, Debrecen egyik régi múltú utcájában amolyan civisház hat lakással.
Itt lakott a mama és gyakran én is. Ebből az időből Tót bácsira emlékszem, rá is csak azért, mert nagydarab volt sötét színekkel, szúrós tekintettel, jóízűen lehetett félni tőle, pedig már én is nagy voltam, a kis székről éppen elértem a villanykapcsolót. Ha mama azt mondta,” na villanygyújtás”, rohantam a székért és cselekedtem. Micsoda nagy lány lettél, mondta, hát innen tudtam, hogy nagy vagyok.
Na meg Tót nénire emlékszem még, aki csak egy kicsit volt félelmetes, bár ő is színeiben sötét, meg a szemgolyói is kidülledtek és vastag volt a nyaka, azt beszélték bazedovkór. Ez igazán rejtélyes volt, így hiába tűnt időnként kedvesnek, például behívott magához, félelmem felerősödött, de hősiesen legyőzve kíváncsian mentem be a túlzsúfolt sötét lakásba. A lakás és lakói tökéletesen passzoltak egymáshoz. Mamát nagyon szerettem.
Egyszer azt álmodtam, hogy vasas, páncélos katonák törtek be az udvar hatalmas fekete kapuján, hogy mit csináltak, azt nem tudom, de a mama jött felém, az egyik karját a kezében tartotta, csöpögött a vér belőle, szemrehányóan nézett rám, „látod nem mentettél meg”. Félelemmel telve ébredtem, ezt az álmot senkinek nem meséltem el, de a mai napig élénken emlékszem rá. Akkor megfogadtam, hogy a mamát megvédem ha kell, mindenáron.
Amikor kilencvenkét évesen, elborult elmével, magányosan meghalt egy otthonban, be kellett látnom, ezt a fogadalmamat nem teljesítettem, mint ahogy életem során még nagyon sokat, mert mániákus fogadkozó lettem, ahogy korosodtam egyre inkább. Mai napig úgy gondolom, az az álom egy kérés volt, de nem vettem komolyan, meg persze hát mit is kezdhettem volna.
Akkor reggel történt az is, hogy Emike néniéknél nagy nyüzsgés volt. Ő még az, akire nem csak árnyként emlékszem, hanem konkrétan név szerint is. Szőke hajú, porcelán bőrű, kékszemű nő volt. A reggeli nyüzsgés során két lódenkabátos, kalapos férfi között elment a férje, ő csak állt az ajtóban, rémült tekintettel. Az udvarban csend volt, a dologról senki nem beszélt, én pedig azt gondoltam, majd visszajön, de nem jött.
Ezerkilencszázötvenhét volt abban az évben.
Pár évvel később azt hallottam, megkínozták, meghalt, mindenesetre Emike néni férjhez ment, tehát a dolognak lehetett valóság alapja. Lett egy gyereke is, aki elég későn született és nagyon elkényeztetett gyerek volt az emlékeim szerint.
Ezek a dolgok mind az után történtek, hogy az öcsémet is lehozták anyámék Pestről, az udvari nagy fekete kaput pedig belülről a férfiak kiékelték és az egész éjszakát Emike néniéknél töltöttük összegyűlve a többi szomszéddal, mert nagyon kellett félnünk. Hogy pontosan mitől, azt nem tudtam, de a felnőttek zsongtak, suttogtak, csendre intettek, és amikor meghallottam a fölöttünk elhúzó repülők zaját, hozzáadva a sötétséget, mert nem gyújthattunk lámpát, valóságosan félni kezdtem én is.
Ez az éjszaka még arról nevezetes, hogy anyám gyakran emlegette, mint a mama főbűnét, mert amíg mi a szomszédban voltunk, addig a hároméves öcsém a mama lakásában aludt egyedül, és mi lett volna vele, ha felébred, halálra ijed, vagy éppen bármi más történik és ez megbocsájthatatlan lelketlenség volt a mama részéről.
Az udvar nagy fekete kapuja sok mindenre alkalmas volt eredeti rendeltetésén kívül is, egyszer például az öcsém, aki nagyon szerette a történelmet és állandóan katonásdit játszott, rajzolt rá egy nagy horogkeresztet, természetesen a külső oldalára, aminek a következtében apánkat behívták a rendőrségre.
Amikor hazajött elővette a szíjat, egy varrógépszíj négy vagy három ága volt, kifejezetten nekünk szánva, ha máshogy nem értünk a szóból, elég fájdalmas volt a vele történő csapkodás, nos, ezzel az eszközzel verte el szegény öcsémet, közben valamit kiabált, ami számunkra nem volt még akkor értelmezhető, öcsém pedig visított, mint egy vágási malac. A sarokból figyeltem óvatosan, nehogy véletlenül apánk eszébe jusson, hogy a biztonság kedvéért meglegyint engem is.
A fekete kapu valamikor a kétezres évek tájékán fejezte be földi pályafutását, egy borsodi cigány család sparheltjában, amikor a Teleki utca bontási munkáit egy salgótarjáni cigány-vállalkozó végezte a bontott anyagért cserében.
De addig még sok víz lefojt a Dunán, mert még az is az ominózus verés előtti történet volt, hogy Pestről Debrecenbe költöztünk, itt is pontosan a Hajnal utca négyes számú házba.
Az épület stílusa szecessziós volt átalakítása előtt és három emelettel, három lépcsőházzal büszkélkedett. Mi lakásunk a középső lépcsőház magasföldszint első lakása lett. Két nagy szoba, konyha, kamra, vécé és loggia. Akkoriban fürdőszoba még luxusnak számított, lavórban fürödtünk hétvégenként, hét közben csak lábat kellett mosnunk, mindenesetre a tisztálkodás minden formáját utáltuk, hisz állandóan rohangáltunk például nyáron glott gatyában, mezítláb az utcán, sosem volt időnk semmire. Na de a lábmosás esténként nem maradhatott el.
Egy ilyen lábmosásos estén történt, már éppen túl voltam rajta, amikor apám vacsorázott, vagy vagdosott valamit a késsel, én pedig feleseltem valamiért. Dühös volt rám, mert úgy látta, teljesen kezelhetetlen vagyok, így aztán, hogy biztosítsa erőfölényét felém hajította a kést, az pedig pontosan a megmosott lábam fejében állt meg.
Ömlött a vér, anyám rohant, hogy rendbe tegye, de végül is el kellett vinniük az orvoshoz, és ott összeöltötték a sebet. Lett-e ennek apám részére valami következménye, azt sosem tudtam meg. Most így utólag értem, hogy ideges volt, de a késdobálást akkor sem tartom helyénvalónak.
Ezerkilencszáznegyvenhétben harmincnyolc kilósan jött haza az orosz fogságból, stílszerűen felöltözve egy liszteszsákba, mert szakmailag amúgy molnár volt.
Akkor azt hitték nem marad meg, de nem így történt, ily módon a sors gondoskodott az e világi létünkről.