Horváth János : Presszó

Nézte a lány arcát. Az italát kortyolgatta, és ahogy kicsit felemelte a fejét, megfeszült a nyaka, megkívánta őt.
– Ne, kérlek! Nyilvános helyen vagyunk – mondta a lány, és arrébb húzódott. – Edd a fagylaltodat inkább.
– Jó, de a nyakadat akkor is megcsókolom – húzódott közelebb a lányhoz, belecsókolt a füle mögötti érzékeny helyen.
A lány megborzongott, jólesett neki a férfi erőszakossága.
– Jó, most már elég. Tudod, hogy nem szeretem, ha mások bámulnak minket.
A fiú visszahúzódott, és megfogta a lány combját. Imádta kemény combjait, sportos testét. Vékony nadrág volt rajta, és könnyű pólót viselt, mint a futók. Jó lett volna kicsit játszani, de tudta, nem megy semmire vele. A presszóban félhomály volt. Ketten ültek a bokszban, senki nem volt körülöttük. Máskor is jártak már itt. Nem túl gyakran, de egy héten legalább egyszer, itt találkoztak. Már hat hónapja járnak, és csak egyszer volt komoly testiség közöttük. A lány kezét fogta, és simogatta az eres kézfejet.
– Szép a kezed – mondta a fiú.
– Csak kicsi – nevetett a lány.
– Pont akkora, amekkorára szükséged van.
– Jönnek a vizsgák, tudod. Most hosszabb ideig nem látjuk egymást.
– Ez mit jelent, neked mi a hosszú idő?
– A jövő héten, vidéken leszek. A matekot elhalasztom, mert öt vizsga sok lesz.
– Akkor tanulnod kell arra is.
– Igen, utána lemegyek a barátnőmhöz Debrecenbe, ő majd felkészít.
– Akkor legalább, egy hónapig nem látlak.
– Nem, azt nem akarom. beszélünk majd. Mindenképpen találkozni akarok veled, mielőtt leutazom Debrecenbe.
A fiú úgy érezte, most hosszú időszak következeik, amit nélküle kell elviselnie. Mindig tudta, hogy nem ő a legfontosabb a lány számára. El kell tartania a gyerekeit, sokat dolgozik, túlóráznia kell. A barátai is többet jelentenek számára, mint ő.
– Most mi van? Mitől lettél ilyen szomorú? – kérdezte a lány egy kicsit sértődötten.
– Azt hittem, többet lehetünk együtt. Tudod, hogy minden percemet veled tölteném.
– De nem lehet. Fáradt vagyok, értsd meg. Hajnalban kelek, sokat dolgozom, főiskolára járok, és ott vannak a gyerekek is.
– Tudom, nem tettem szemrehányást neked, csak jeleztem, hogy hiányzol.
– Mégis, úgy mondod, mintha én tehetnék róla.
– Hagyjuk! Kérsz még valamit?
– Nem, köszönöm. Lassan mennünk kell.
A fiú közelebb húzódott a lányhoz, de ő elhúzódott. Máskor is érezte a távolságtartást, de nem tette szóvá. Tudta, a lánynak igaza van. Túl sok ez egyszerre. De döntenie kellene, mit képes vállalni? Nem tudta, mit érezhet a lány iránta. Mert nagyon nagy volt a szerelem, de valójában még nem is csókolóztak, vagy még meg sem ölelték egymást. Akkor, este is, amikor a főiskoláról érkezett, és felmentek a fiú lakására, sietett haza. Felhívta telefonon, és azt mondta, a fia belázasodott, siet haza, de felmegy, már hónapok óta készültek rá, nem akar csalódást okozni. Két órát sem töltöttek együtt. A lány feszült volt. Érdekes, ahogy belegondol, a találkozások sem tartottak egy óránál tovább, soha. Mindig sietett, az óráját nézte.
– Maradj még egy percet, beszélni akarok veled.
A lány ránézett. Talán, most először nézett így a szemébe, várakozóan, kíváncsian.
– Jól van, mondd, amit akarsz, figyelek.
A fiú megfogta a lány kezét, és elcsukló hangon mondta.
– Szakítsunk. Váljunk el békében egymástól.
A lány nem lepődött meg. Elhúzódott a fiútól, aki legszívesebben visszavonta volna, amit mondott.
– Jobbat tudok. Már én is gondolkodtam azon, hogy ez a helyzet egyikünknek sem jó. Adjál időt nekem, hogy rendezzem a dolgaimat. Tisztáznom kell az érzéseimet, és neked is el kell döntened, mit is akarsz. Az elején elfogadtad ezt a helyzetet, tudtad, hogy nincs időm semmire, és hogy türelmesnek kell lenned. Hamarosan minden megoldódik, de ehhez kell egy kis idő.
– Hónapok, évek – mondta a fiú lemondóan.
– Igen, de vállaltuk. Mindketten tudtuk, hogy nehéz lesz.
– Jól van, ez ésszerűen hangzik. Majd jelentkezel, és megbeszéljük, hogyan tovább.
– És neked is tisztáznod kell magadban, mit akarsz, és mit tudsz tenni a kapcsolatunk érdekében.
A fiú felállt, és helyet adott a lánynak, aki kijött a padok közül. Megölelte a lányt, de a lány enyhén ellökte magától.
– Ne haragudj, de sietek.

Az elmúlt egy hónapban nem látták egymást. A fiú várta, hogy majd ír, de nem beszéltek telefonon se. Rossz érzése volt, de nem akarta keresni a lányt. Abban állapodtak meg, hogy majd, ha minden elrendeződik, akkor jelentkezik. Többször elment a presszó előtt, de nem volt mersze bemenni. Talán, mert úgy gondolta, hogy ez az ő helyük. Megállt a bejárat előtt, amikor észrevette az ismerős nyakat, a feltűzött barna hajat. A lány háttal ült. Vele szemben egy férfi, és fogta a lány kezét. Nevettek, láthatólag jól érezték magukat. Bement, és leült az asztaluktól távolabb. Megjelent a pincérlány.
– Mit hozhatok? – kérdezte komor hangon. – Semmi közöm hozzá, de már másodszor vannak itt. Sajnálom.
– Semmi baj. Örülök is, hogy bejöttem, legalább érthető az az egy hónap, amit át kellett élnem.
– Ne búsuljon, maga talál magának száz különbet is.
Úgy ült, hogy látta a lány arcát is oldalról. Nézte a vonásait, a szemét figyelte, a tekintetét, amely csodálattal figyelte a férfi minden mozdulatát.
– Tessék a kóla, és a kávé – mondta pincérlány.
– Köszönöm.
– Nem túl gyakran jöttek, de megjegyeztem magukat. Olyan különleges párnak tűntek, de én láttam, hogy nem tartoznak egymáshoz.
– Nem akar leülni egy percre legalább?
– Nem lenne szabad.
– Hozzon magának valamit, és nekem is erősebbet.
A lány kacsintott, majd elsietett. Pár perc múlva letette az asztalra a két konyakot.
– Ez jó lesz?
– Tökéletes.
A férfi már nem is figyelt a párra. Azt még látta, hogy összebújnak, csókolóznak. Megkönnyebbült. Most látta a lányt először boldognak.
– Hé, térjen vissza! Ők már egy másik világban vannak.
– Tudom. Engem soha nem engedett be oda.
– Ne bánja.
– Nem, nem bánom. Éppen ellenkezőleg. Megkönnyebbültem.
– Mindig is tetszett nekem – mondta a lány.
– Hogyan? Mit mond?
– Tízkor végzek. Megvársz itt? – kérdezte a lány, és a férfi kezére tette a kezét.
Finom, meleg keze volt. Érezte az ereket, amikor megsimogatta.
– Gyönyörű kezed van – mondta a pincérlánynak, és a szemébe nézett.
– Igen, csak kicsi.
– Nem kicsi az, pont akkora, amekkora kell.

Legutóbb szerkesztette - Horváth János
Szerző Horváth János 161 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.