Kozák Mari : Mit láttam — Lilinek

Élménybeszámoló

Mit láttam

 

Lilikém, ezt el kell, hogy meséljem, hisz ilyet még én sem láttam, pedig hatvannégy év alatt félig lejártam a lábam, és találkoztam már sok csodával, de ezt most én is csak néztem, tátott szájjal.

Ma nem akart a Napocska előjönni, szél szaladgált az udvaron, eső áztatta a fákat, a hinta is sírt nagyon. A lépcsőn egy katica szárogatta volna szárnyát, ám hideg eső mosta a hátát. A füvek is csendben voltak, várták vissza a nyarat, a vén kőris kereste az árnyakat.

Az ajtóban álltam és néztem a nagy hasú felhőket, azok meg szorgosan öntözték a tetőket. Az ablak becsukta szemét, tán éppen álmodott, a kilincsen pókleány hangoskodott.

Galambok bújtak össze a kerítés mellett, csigalány levél alá igyekezett. Kavicsok elfeledték a nevetést, szárítókötélen a zoknik zokogtak, egy kötény zsebéből földre hullt egy lopott pillanat, egy pizsama hívta vissza a nyarat, és kulcslyukon beszökött az ősz illata.

Csak álldogáltam halk-csendesen, néztem hogyan reszketnek a fáradt levelek, velem fázott a természet.

Aztán a nagy csendben egyszer csak arra eszméltem, hogy hangos csevegés szalad felém, hát arra kaptam fejem, ahol a hangokat sejtettem.

Tudod, a nyárfa már rég az eget csókolja — ott áll az udvar végén, már hosszú évek óta —, olyan magasra nőtte fel magát, hogy karja eléri a felhők szoknyáját. Néha meg is kacagtad, mikor azt láttad, hogy le kell hajtania fejét, hogy elkerülje az ütközést velük.

Szóval ott a nyárfa tetején, képzeld csak, üldögéltek ma a madarak. De, ha csak ültek volna, nem is lenne érdekes, ám valamennyi egyszerre beszélni kezdett. Volt olyan ricsaj, hangos veszekedés, hogy a felhők elfeledték az öntözést, és ahogy érkeztek, olyan sietve mentek, szemüket sem törölték a füveknek. Az eresz is eltátotta száját, kiköpte utolsó kortyát, majd ijedten csak tátogott, a kéménynek panaszkodott.

Szóval ezek az apró népek — verebek, fecskék, meg egyebek — hangos szóval pöröltek egymással, nem törődve egy haragos villámmal. Addig-addig, hogy egymás tollába kaptak, egyre hangosabban ricsajoztak. Egyszer csak egy öreg varjú szállt közibük, és véget vetett a kiabálásnak, szárnyával nyakon legyintette a leghangosabbat.

No volt ijedelem, csend is lett hírtelen — aztán egy pillanat telt el talán — mind szárnyra kaptak és a felhőkig meg sem álltak.

A vén varjú, mint aki jól végezte dolgát, a nyárfa legtetejébe szállt — billegett kicsit egy vékonyka ágon, majd károgva szétnézett — és hangosat kiáltott.

Nem hiszed el, Lilikém, mi történt akkor — elsötétült az ég, varjak jöttek tán százan — az eget egy percig nem is igen láttam.

Majd azok is ordítoztak, lehet veszekedtek — néha elcsendesedtek — a vénség megemelte szárnyát, igazgatta fekete kabátját — majd szó nélkül útra keltek.

Csak álltam, hátam a falnak vetve csodálkoztam rá e fura esetre, gondoltam, elmesélem néked, hogy ilyet még én sem láttam, csak tátottam a szájam.

 

Látod kincsem, megjött az ősz, rövidülnek a napok, szöknek az árnyak és fáznak a lapu alján bujkáló gondolatok.

Madarak készülnek messze, fák adják avarnak gyermeklevelük, pőre testüket szégyellik a bokrok és kerítés tövében hallgatnak a nyárról maradt gondok. Kéményből lassan füst szökik az égre, a hinta is megunja a repülést, homokozóban elszunnyad a lapát, és labda alussza álmát.

Mi is megcsendesülünk, összehúzzuk magunkon a meleg kabátot és egyre szürkébbnek látjuk majd a világot.

De ne félj, csodák lesznek majd télen is — hisz azok el nem vesznek — én meg majd mesélek.

 

Legutóbb szerkesztette - Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.